A kurdok valószínűleg évezredek óta élnek a termékeny félhold peremvidékén, de csak ritkán tűntek fel a történelem fősodrában: valószínűleg a keleti forrásokban említett „gurtu”, „gardu” népnevek az őseikre utalnak, és az is szinte biztos, hogy Xenophón lenyűgöző katonai emlékiratában leírt harcias „karduchoi” törzs is a kurdokhoz köthető. A Közel-Kelet azonban mindig is mozgalmas vidék volt, ezért a mai kurdoknak etnikailag és kulturálisan nagyon kevés közük lehet a két-háromezer évvel ezelőtti őseikhez. Van azonban valami, ami minden kurdot összeköt: az indoiráni eredetű közös nyelv – és a közös sors: a hontalanság. (Fotó: Percival Richards / Europress / Getty)

A Földközi-tengertől Türkmenisztánig és Grúziától Szíriáig húzódó Kurdisztán soha nem tudott stabil állammá válni. Mindig nagy birodalmak ütközőzónájába esett: a Perzsa, a Római, majd a Bizánci Birodalom korszakát a VII. században az arab hódítás követte, melyet követően a kurdok áttértek az iszlámra. Kurdisztánt a perzsa Szafavida és az Oszmán Birodalom 1514-ben felosztotta egymás között, azaz ötszáz éve tart a 25-30 milliós kurd nemzet szétszakítottsága. A Kappadókia és a Torosz hegyvidékein elzárt törzsek a XIX. században kezdték meg a napjainkban is tartó kurd gerillaharcukat – hol a törökök, hol a perzsák, hol pedig a század végén Irakot gyarmatosító angolok ellen. (Fotó: Ullstein Bild / Europress / Getty)

A kurdok sok szempontból kilógnak a közel-keleti sztereotípiák közül: talán a legszembetűnőbb a mindenre kiterjedő női egyenjogúság. Ez az egyenjogúság az 1978-ban Törökországban alapított Kurd Munkapárt marxista ideológiájának köszönhető. És bár a párt legendás alapítója, Abdullah Öcalan már tizenöt éve börtönben ül, ideológiai és politikai hatása – az iráni kurdokat kivéve – töretlen. Becslések szerint a szíriai kurdok harcosainak 30 százaléka nő (ami óriási világrekord); és bár nem vagyunk vérszomjasak, azért kit nem tölt el elégtétellel az, ha öntudatos nők szégyenítik meg az undorító, szexrabszolgákat tartó Iszlám Államot? (Fotó: John Moore / Europress / Getty)

A független és egységes Kurdisztán megteremtésére a legnagyobb esély az Oszmán Birodalom első világháború utáni szétesésével nyílt, de a győztes angolok inkább saját ellenőrzésük alatt akarták tartani az olajban gazdag Észak-Irakot, Atatürk pedig egyszerűen átvágta a kurdokat autonómiaígéretével. De a kurdok bénultsága nemcsak hatalmi politikának volt köszönhető, hanem a mindent átható törzsi megosztottságnak is, amely még a mai napig is kihat az életükre. (Fotó: John Moore / Europress / Getty)

A határok mentén élő kurdok voltak a legnagyobb vesztesei az elmúlt évszázadok összes arab–perzsa háborújának. Az 1980 és 1988 között zajló iraki–iráni háborúban mindkét fél felhasználta a saját kurd kisebbségét arra, hogy a határ túloldalán zavart idézzen elő. Az eredmény: az „áruló” kurdok szisztematikus kitelepítése, majd kiirtása a határ mindkét oldalán.

(Fotó: Scott Peterson / Europress / Getty)

A hisztéria betetőzéseképp Szaddám Huszein 1988-ban a százezres Halabzsa határvárost szarinnal és ideggázzal árasztotta el. Tízezer ember azonnal meghalt, több ezren pedig a brutális utóhatásoknak estek áldozatul. Ez volt a világtörténelem legnagyobb, civilek ellen elkövetett vegyifegyver-támadása. (Fotó: Kaveh Kazemi / Europress / Getty)

A kurd menekültek legnagyobb hulláma, 400 ezer ember a szíriai polgárháború során hagyta el az országot. A legtöbben Törökországba mentek, hogy ott bekkeljék ki a nehéz időket. (Fotó: Anadolu Agency / Europress / Getty)

Ezt a tradicionális lakodalmi jelenetet azért válogattuk be, hogy ne csak a háború és a szenvedés jusson eszükbe a kurdokról! (Fotó: John Moore / Europress / Getty)

Az ősi hagyományok gyakran modern politikai törekvésekkel is átszövődnek. A kurdok egyik legnagyobb ünnepe a tavaszi napéjegyenlőséget ősi perzsa módra tüzekkel, tánccal és színpompával köszöntő Nawroz. Ez a tömeg a 70 százalékban kurdok által lakott 600 ezres törökországi Diyarbakirban (ha már ennyi kurd lakik ott, akkor álljon itt a kurd neve is: Amed) gyűlt össze, és nemcsak a tavaszt, de a kurd tavaszt is ünnepli. (Fotó: Ami Vitale / Europress / Getty)

A tavasz után a tél: az évente kétszer tartott, ősi zoroasztriánus beütéssel bíró Pir Shahriar ünnepet össznépi dobolás és dervistánc kíséri a világ egyik legszebb fekvésű városában, az iráni Oraman Takhtban. (Fotó: Matjaz Krivic / Europress / Getty)

És hogy tovább játsszunk a hagyomány és modernség kettősével: itt egy birkapásztor a Zagrosz fennsíkján, valahol Irak és Irán határvidékén. (Fotó: Benjamin Lowy / Europress / Getty)

Nem csak a hagyományok életben tartására figyelnek a háborúk sújtotta területen. A kurdok számára fontos az oktatás, hogy megfelelő tudású szakemberek kerüljenek ki az életbe. Ahogy az élet szinte minden területén, itt is érvényes a nők egyenjogúsága, akik ugyanúgy járhatnak iskolába, mint fiú társaik. (Fotó: Anadolu Agency / Europress / Getty)

Itt pedig egy butikos Irak harmadik legnagyobb városában, Erbilben. Az iraki Kurd Autonóm Terület olajvagyona és több mint egy évtizede fennálló önálló kormányzata révén a kurd függetlenségi törekvések központjának számít. De a százfőnyi magyar kiképző is Erbilben állomásozik, hiszen a város az Iszlám Állam észak-iraki területei elleni offenzívák műveleti központja. (Fotó: Kaveh Kazemi / Europress / Getty)

Az Iszlám Állam terrorja ellen menekülő kurdok sokszor mindenüket elhagyva indultak útnak, ám akadtak köztük olyanok is, akik megpróbálták állataikat, betevőjüket magukkal vinni a hosszú útra. (Fotó: Anadolu Agency / Europress / Getty)

A különböző kurd frakciók és milíciák ellentéteit az Iszlám Állam fenyegetése simította el. Amikor a lendületben lévő kalifátus harcosai 2014 szeptemberében Kobanihoz értek, úgy tűnt, bekövetkeztek a szíriai Rojava végórái. Az IS mudzsahidjei négyszáz falut özönlöttek el, és – a török kormány kétkulacsos politikájának köszönhetően – még a török határ felől is megrohamozták a várost. A civil lakosságból sokan ezért inkább vállalták a hosszabb és kockázatosabb utat Irak felé, mint hogy a török hatóságoknak szolgáltassák ki magukat. (Fotó: Matjaz Krivic / Europress / Getty)

A hitetlenkedő amerikai vezérkar már le is írta a török határnak támaszkodó várost, a szír ellenzékiekkel kiegészült kurd egységek azonban szívósan védekeztek, és 2015 januárjára a szövetségesek is összekapták magukat: pusztító légi csapásokkal egyengették a Népi Védelmi Egységek pesmergáinak útját, akik nemcsak a várost szabadították fel, de lendületben maradva 2015 júniusáig óriási határszakaszt foglaltak vissza az IS-től. Kobani „a XXI. század Sztálingrádja”-ként került be a köztudatba: részben azért, mert az ostrommal akadt meg az IS terjeszkedése, részben pedig a pusztítás miatt: Kobani épületeinek 70 százaléka megsemmisült. (Fotó: Gokhan Sahin / Europress / Getty)

Törökország azonban a júliusi suruci merénylet ürügyén felmondta a helyi kurdokkal 15 éve kötött fegyverszünetet – pedig a véres robbantást pont kurdok ellen intézte az Iszlám Állam. A NATO második legnagyobb haderejével rendelkező ország elkezdte bombázni a hazai és iraki kurd bázisokat, súlyosan hátráltatva az IS elleni küzdelmet. Erdogan valódi célja a kurdok további megerősödésének megakadályozása és saját népszerűségének növelése volt. Novemberben azonban – ezúttal iraki kiindulóponttal – újabb kurd offenzíva indult meg, melyet már nemcsak a levegőből, hanem a földről is amerikai katonák támogattak. Ez is jelezte a szemléletváltást: a Nyugat ma már a kurdokat tartja a legmegbízhatóbb szövetségesének az Iszlám Állam elleni harcban. Ha valóban győzelemhez segítik a szövetségeseket, létrejöhet a szíriai és iraki kurd területekből egy Fél-Kurdisztán, ami azonban már létezésével is sérteni fogja a másik két kurd régiót uraló Irán és Törökország érdekeit. Még le sem zárult a szír polgárháború, de máris új konfliktus körvonalazódik. (Fotó: Scott Peterson / Europress / Getty)