Az első valódi ifjúsági szubkultúrák a negyvenes-ötvenes évek fordulóján jelentek meg Amerikában, majd kicsivel később Nagy-Britanniában is: egészen addig a tizenévesek külső megjelenése, öltözködése nem tért el nagyon a felnőttekétől, hiszen igen nagy részük 14-15 éves korától már dolgozott, és egyből át is lépett a gyerekkorból a felnőttek világába. A második világháború utáni gazdasági fellendülés viszont azt eredményezte, hogy nemcsak kitolódott ez a korhatár, de önálló fogyasztói rétegként megjelentek a tinédzserek, akik az ötvenes években egyre több jelét adták annak, hogy öntudatra ébredtek.

Ilyen jel volt az első önálló szubkultúrák megjelenése is: először a háborúból megerősödve kikerülő Amerikában, de hamar csatlakoztak hozzájuk a britek is, ahol az ötvenes évek közepére már a teddy boyoktól (és girlöktől!) volt hangos a sajtó. A teddy boyok ugyan csak pár évig uralták az utcákat, de ennyi idő alatt is olyan jelentőségre tettek szert, hogy az összes komolyabb, későbbi brit szubkultúra – rocker, mod, punk, skinhead, casual stb. A teddy boyokkal jelentek meg először az előző generációval szembeforduló fiatalok Nagy-Britanniában, és először tűntek fel a magukat másoktól külsőleg is megkülönböztető tizenévesek is. Ugyancsak a tedekhez fűződnek az első tömeges balhék, a különösebb ok nélküli nyilvános rendzavarások, és később ez lett az első, konkrét zenei stílus köré szerveződő szubkultúra is.

Közkeletű tévedés, hogy a teddy boy jelenségért is az Amerikából begyűrűző rock and roll felelt, hiszen a tedek már évekkel korábban feltűntek a londoni munkáskörnyékeken, sőt más nagyobb brit városokban is. És bár a hatvanas évek már nem a teddy boyokról szóltak, a divat többször is újra visszajött, és évtizedeken át része volt a brit ifjúsági szubkultúráknak.

A teddy boy elnevezés az Edwardian szóból jött (a Teddy vagy Ted az Edward férfinév becézett alakja), hiszen a VII. Edward király uralkodása (1901–1910) alatti férfidivatot szabták a maguk képére. Érdekes módon a korszak újrafelfedezése a londoni Saville Road úri szabóihoz vezethető vissza, akik a negyvenes évek végén az Edward korabeli eleganciát akarták visszacsempészni a lassan magához térő, de még a megszorításokat nyögő Angliába. (Ekkor még jegyre adták a főbb élelmiszereket és a benzint is.) A hosszú, bőven derék alá érő, keskeny hajtókájú zakót és szűk nadrágot tehát módosabb dandyk népszerűsítették először, és bár a munkásosztálybeli fiataloknak korábban eszükbe se nagyon jutott, hogy különösebb gondot fordítsanak a divatos öltözködésre, ekkor már megengedhettek maguknak egy kis luxust. És miután egyre többen merészkedtek át a Soho bárjaiba és mulatóiba, megpróbálták lemásolni a korábban piperkőcnek tartott, gazdagabb fiatalokat, persze a maguk eszközeivel. Pár év alatt aztán ez lett az uralkodó stílusirányzat, és színre lépett a teddy boy.

A teddy boyok fontos előképe, a spiv: így hívták a háború alatti és utáni zűrzavaros időszakban a feketepiacon ügyeskedő, általában jellegzetes eleganciával öltözködő sefteseket, akik jellemzően tizenévesnél idősebb, felnőtt férfiak voltak. Miután az ötvenes évek elején fokozatosan megszűnt a jegyrendszer Nagy-Britanniában, a spivek is eltűntek, de örökségül hagyták az elegáns, külvárosi vagány képét, amit a teddy boyok igyekeztek magukévá tenni. Sőt, az újságok gyakran tévesen spivnek nevezték a teddy boyokat is. (Fotó: George Konig / Getty Images Hungary)

Fiatalok várakoznak a fodrásznál Hounslow-ban (1953). Bár a teddy boy kifejezés először 1953 októberében jelent meg a Daily Mirrorban, a londoni újságok már két évvel azelőtt is cikkeztek bandákba tömörült, elegánsan öltöző fiatalokról, akik nemcsak fiatalabbak, de erőszakosabbak is voltak a spiveknél. Eleinte „cosh boy”-ként (kb. ólmosbotos fiúk) emlegették őket, de később az Edwardian lett az állandó jelző, és ebből lett a teddy boy. (Fotó: Popperfoto / Getty Images Hungary)

Bár az eddigiekből már nyilvánvaló, hogy a teddy boy jelenségnek megvoltak a sajátosan brit, munkásosztálybeli gyökerei, és nem szimplán Amerika-majmoló jampecokról van szó, tagadhatatlan az amerikai hatás is. Egyrészt a negyvenes években a főleg feketék és egyéb kisebbségek által népszerűsített, túlméretezett „Zoot” zakóké, másrészt pedig a képen látható ún. kacsafarok-frizuráé, melyet egyenesen Tony Curtis hozott be a köztudatba. Róla másolta később Elvis Presley is, mint ahogy a teddy boy egyenfrizura is ez lett. Gyakorlatilag tehát keresztezték az Edward korabeli dandyt az amerikai gengszterrel. (Fotó: Popperfoto / Getty Images Hungary)

Az ötvenes évek közepére a teddy boy jelenség már országos lett, és az egymástól élesen elkülönülő brit társadalmi osztályok miatt ez azzal is járt, hogy a középosztályban és attól felfelé ciki lett az Edward korabeli divat, miután azt a lenézett alsóbb néposztályok kisajátították maguknak. Ez a kép 1955-ben készült egy dél-londoni parkban, amikor már a teddy boy egyet jelentett a közvélemény szemében a huligánnal, és számos szórakozóhely bejáratánál ott volt a ma abszurdnak ható „no Edwardian dress” felirat. (Fotó: Popperfoto / Getty Images Hungary)

Bár a hangsúly akkoriban a fiúkon volt, ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna teddy girlök is, sőt. A balhékban lehet, hogy nem vettek részt, de nekik is megvolt a saját stílusuk, mely néha annyira rímelt a fiúkéra (gyakran kacsafarok-frizurával és egygombos zakóval), hogy forradalmian androgünnek tűnhetett. A későbbi neves filmrendező, Ken Russell egyébként 1955-ben fotósorozatot is készített a teddy girlökről, és ő nem a csőcseléket látta bennük. „Ezek a fiatalok leginkább ártatlannak tűntek. Ők jó heccnek gondolták a ruháikat, és én is” – mondta később. (Fotó: Joseph McKeown / Getty Images Hungary)

Bill Haley és a rock and roll csak 1955 végén hódította meg Nagy-Britanniát, ez a kép pedig a wurlitzer köré csoportosuló tedekről kicsivel korábbi. Mivel a teljes teddy boy szettet nem mindenki engedhette meg magának, sokan csak egy-egy elemét vették át: például a rikító színű zoknit, aztán a vastag gumitalpú, antilopbőr brothel-creeper cipőt, amely könnyebben beszerezhető volt, mint egy Edward korabeli hosszú zakó és a szűk nadrág. A rock and roll betörése előtt a teddy boyok leginkább trad jazzt hallgattak, a velük társított sláger pedig egy Ken Mackintosh nevű szaxofonos The Creep című száma volt, és az arról elnevezett creep tánc miatt creepersnek is hívták őket egy időben. (Fotó: Popperfoto / Getty Images Hungary)

Tény, hogy az elegáns öltönyök alól néha előkerült az ólmosbot, a biciklilánc vagy a bicska is, és a korabeli bulvársajtó előszeretettel ábrázolta a teddy boyokat veszélyes vandáloknak. Pedig néhány kirívó esetet leszámítva a legtöbben csak azt csinálták, amit fiatalok generációi is azóta: a szabadidejüket együtt töltötték a hozzájuk hasonlókkal, és erre büszkék is voltak. Ez a kép a cigiző teddy boyról a dél-londoni Elephant and Castle városrészben készült, ahol az első között jelentek meg nagyobb számban teddy boyok, és hagyományosan az ő bázisuknak számított. (Fotó: Popperfoto / Getty Images Hungary)

Abban, hogy a rock and roll tömegjelenség lett, nagy szerepe volt a Blackboard Jungle című filmnek, melynek a végén elhangzik a Rock Around the Clock is. Amikor végre bemutatták a filmet Elephant and Castle egyik mozijában, a teddy boyok a Bill Haley-dal hallatán táncra perdültek a teddy girlökkel a nézőtéren, és amikor a személyzet próbálta leállítani őket, balhézni kezdtek, és felhasogatták a székek huzatait. A film vetítését más angol mozikban is hasonló jelenetek követték, úgyhogy több helyen be is tiltották. Ehhez hasonlóan Bill Haley koncertjeit is zavargások követték, de még Németországban vagy Dániában is, ahol ez a kép készült az egyik ilyen alkalommal, és ahol a fiatalok közül sokan utánozták a teddy boyokat. (Fotó: Keystone-France / Getty Images Hungary)

A teddy boyokkal összefüggésbe hozott bűncselekményeket a brit tabloid újságok előszeretettel nagyították fel, de a Notting Hill-i faji zavargás tényleg csúnya történet volt. Pedig a mozgalomnak semmilyen politikai éle nem volt, ám itt a Sir Oswald Mosley vezette fasiszta mozgalom sikerrel korbácsolta fel az indulatokat az akkoriban nagy számban érkező karibi bevándorlók ellen. 1958 augusztusában a londoni Notting Hill városrészben pogromokig és tömegverekedésekig fajult a helyzet, melyben a teddy boyok vitték a prímet, és a rendőrségnek napokba telt, mire helyre tudta állítani a rendet. A hatóságok végül szigorú börtönbüntetésekkel próbálták elejét venni a hasonló történeteknek, az események pedig hozzájárultak a teddy boy mozgalom népszerűségének amúgy is tapasztalható hanyatlásához. (Fotó: Keystone / Getty Images Hungary)

A teddy boy stílus hódításának végül nem is a balhék vetettek véget, hanem az új, rövidebb, szűkebb, könnyebb anyagból készült és divatosabb olasz öltönyök, melyek az ötvenes évek végén jöttek divatba Angliában. A rock and roll már abszolút mainstream lett, Cliff Richard személyében megjelent a műfaj első hazai sztárja, ráadásul a teddy boyok egy része ki is nőtt a fickándozásból, a többieket pedig az újonnan felmerülő mod vagy különösen a rocker szubkultúra rabolta el. A rocktörténet első nagy nosztalgiahulláma kellett ahhoz, hogy a teddy boyok ismét nagy számban visszatérjenek a hatvanas évek végén, amikor a rock and roll újra hódítani kezdett a fiatalok között. Sőt, 1972. augusztus 5-én a Wembley-stadionban nagy tömeg előtt rendezték meg a London Rock and Roll Show fesztivált, olyan legendás fellépőkkel, mint Bill Haley, Jerry Lee Lewis, Little Richard és Chuck Berry. A koncerten természetesen tiszteletét tette az új teddy boy generáció, amely láthatóan merészebben valósította már meg önmagát, mint elődje. (Fotó: Evening Standard / Getty Images Hungary)

Persze, teddy boynak lenni már messze nem ugyanaz volt a hetvenes években, mint két évtizeddel korábban. Ekkorra már ez csak egy volt a sok szubkultúra közül, és a teddy boyok nemcsak össze-összecsaptak a punkokkal vagy másokkal az utcán, hanem láthatóan át is vettek néhány elemet a többi stílusból. Továbbá a hetvenes években már távolról sem csak tinédzserek mozgalma volt ez, hanem több, huszon-harmincéves teddy boy növesztette akkoriban a barkóját, mint tizenéves. És a legfontosabb különbség, hogy az eredeti teddy boy szubkultúrával szemben a neo-tedek már kifejezetten a rock and roll életérzésre alapozták a mozgalmat, mint ez a párocska is a képen. Olyannyira, hogy 1976. május 15-én ötezernél is több teddy boy és girl vonult fel a BBC székháza előtt, és azt követelték, hogy játsszanak több igazi rock and rollt a rádióban. Ennél is meglepőbb, hogy sikerrel jártak, és a BBC Radio 1-on nemsokára heti rock and roll műsor indult. (Fotó: UniversalImagesGroup / Getty Images Hungary)

A kép a hackney-i Adam and Eve pubban készült 1976-ban, és már jól látszik, milyen változásokon ment át a mozgalom két évtized alatt: a zakók hossza és színe már eltér, megjelentek a színes Edward korabeli zakók, a hosszú barkók, és már a vadabb frizurát is a kreativitásnak több teret engedő hajlakkal lövik be, nem pedig sima brillantinnal. Sőt, feltűntek a fekete teddy boyok is – nem túl sokan, de az ilyesmi az ötvenes években még elképzelhetetlen volt. (Fotó: UniversalImagesGroup / Getty Images Hungary)

„Egy este a tedekkel általában jó móka volt – néha volt egy kis erőszak, máskor némi hányás a szőnyegen, de alapjában véve egy rock’n’roll buli” – foglalta össze tapasztalatait Chris Steele-Perkins, aki 1976-ban kezdte fotózni a teddy boyokat, és azóta is a szubkultúra legfőbb krónikása. Bár a hetvenes években a tedek még nagyon is jelen voltak a londoni utcákon: a 14 éves Gideon Sams 1977-ben írta meg a Rómeó és Júlia punk-ted verzióját, mely iskolai dolgozatnak indult, de bestseller lett belőle, és abban az évben egymást érték a balhék a punkok és a teddy boyok/girlök között, mint ahogy az egész brit társadalmat is a mainál sokkal jobban áthatotta az erőszak. Az ellentét aztán szép lassan lecsillapodott, és a tedek elfoglalták azt a helyet, ahol ma is vannak: a nosztalgiára építő, egyre inkább kuriózumnak ható szubkultúrák egyikeként. (Fotó: UniversalImagesGroup / Getty Images Hungary)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!