Dél-Afrikában az apartheid kilencvenes évek eleji összeomlása után a lakosság 10 százalékát kitevő fehér lakosság elveszítette ugyan a törvények által garantált kiválasztottságát, az 1994-es választások után pedig a politikai vezetést is, de gazdasági-társadalmi mutatókban messze felülmúlták az ország fekete, délkelet-ázsiai és kevert rasszú lakosait. Fehérnek lenni a közvélemény szemében is egyet jelentett a jóléttel. Pedig az apartheid káros hatásait kompenzáló pozitív diszkriminációs intézkedések és a 2008-as válság miatt az állami szférából és a magángazdaságból is egyre több fehér munkás került az utcákra. (Fotó: Greatstock / Barcroft Images / Northfoto)

A lecsúszott családok ugyanúgy a nagyvárosok peremére szorultak, mint színes bőrű sorstársaik. Becslések szerint Dél-Afrikában legalább nyolcvan olyan bádogváros van, amit fehérek laknak. Egy fiatal johannesburgi fotográfus, Jacques Nelles 2016 elején határozta el, hogy riportot csinál a szülővárosa melletti Munsieville nyomortelepéről. (Fotó: Greatstock / Barcroft Images / Northfoto)

Munsieville-ben 200 ember él ilyen sufniban; csak minden második házra jut egy mobilvécé, és a telepen összesen hat ivóvizes kút található. (Fotó: Greatstock / Barcroft Images / Northfoto)

Persze Munsieville lakóinak sorsa nem feltétlenül a makrotrendek szerint alakult úgy, ahogy alakult. Ez az afrikaans úr, Pierre Potgieter például nem munkanélküliként hűsöl két deszkabódé között, hanem azért, mert soványka nyugdíjából már nem tudja megfizetni a légkondicionált johannesburgi albérleteket. (Fotó: Greatstock / Barcroft Images / Northfoto)

A szociális ellátórendszerből nem csak nyugdíjasként pottyanhat ki valaki: Larriaune Cosmo súlyos bipoláris depresszióban szenved, és az államilag nem támogatott gyógyszerei elviszik az összes pénzét. Férje, Marius éjjeliőrként dolgozik egy plázában. (Fotó: Greatstock / Barcroft Images / Northfoto)

Nelles több képe is tönkrement családokról, személyes katasztrófákról mesél. Jannie Geldenhuys féltve őrizgeti fiának gyerekkori képét, aki ma már fel sem veszi a telefont, ha látja, hogy apja keresi. (Fotó: Greatstock / Barcroft Images / Northfoto)

Nem, ő nem Ninja a Die Antwoortból, hanem egy másik junkie, Chillo. Chillo nem lemezeladásokból, és YouTube-jogdíjakból fizeti a cuccot, hanem összetört érintőképernyők házi javításából. (Fotó: Greatstock / Barcroft Images / Northfoto)

A nyomor sokszor jelenik meg a faji/etnikai probléma álruhájában. De a dél-afrikai fehér gettók faji értelemben nem számítanak gettónak, nem számít ritkaságnak a fekete szomszédság. Korábban a rendőrök elvitték a közismerten fehér telepekről a színes bőrű embereket, de olyan sok szegény vándorolt ki a városokból, hogy egy idő után nem törődtek velük. (Fotó: Greatstock / Barcroft Images / Northfoto)

Jacques Nelles sorozata az egyéni sorsokra koncentrált, mégis óriási vitát váltott ki. A fotóit felkapó Daily Mail ugyanis 400 ezer fehér szegényről írt, a sorozat kapcsán megszólaló Leigh du Preez, a Dél-afrikai Családsegítő Program (SAFRP) elnöke pedig a kilencvenes évek pozitív diszkriminációs előírásait hibáztatva állította: „A bőrünk színe miatt veszítjük el a munkánkat; azért, mert fehérek vagyunk.” Azonban a statisztikák szerint nem 400, hanem csak 40 ezer fehér ember él a létminimum alatt. Ez azt jelenti, hogy Dél-Afrika fehér lakosságának 0,9 százaléka nyomorog, miközben a feketék 63,2 százaléka, az ázsiai-indiai származásúak 6,9 százaléka csúszott a szegénységi küszöb alá. (Fotó: Greatstock / Barcroft Images / Northfoto)

Szociális munkások arra is felhívták a figyelmet, hogy a Johannesburg mellett squatoló fehérek nyomora meg sem közelíti a fekete bádogvárosokét, ahol tízen osztanak meg egy szobát. Még az olyan százezres településeken, mint a Fokváros melletti Khayelitsha sem sikerült teljesen megoldani az ivóvízellátást és nem sikerült felszámolni a napi rutinná váló éhezést. Ezekben a bádogvárosokban ráadásul összesen 1,6 millióan, tehát negyvenszer annyian laknak, mint a fehér telepeken. (Fotó: Greatstock / Barcroft Images / Northfoto)