Az idei World Press Photo leginkább vitatott nyertes anyaga Hossein Fatemi iráni sorozata. Az anyag a hosszútávú, dokumentarista projektek között lett kiemelve a világ legrangosabb fotós pályázatán, de az eredményhirdetés után a Columbia Egyetem újságíró szakának egyik oktatója hosszú cikkben kezdte taglalni az anyag ellentmondásait. A szerző bizonyítékok hosszú sorát hozza arra, hogy az iráni fotós többször megrendezett jeleneteket állított be valódinak, máshol pedig hamis képaláírásokkal ferdítette el azt, amit valóságként mutat be. Ramin Talaie felkereste a fotókon szereplő alanyokat is, akik mind az ő verzióját erősítették meg.

A World Press Photo szervezet ezután független szakértőt kért fel az igazság felderítésére, aki viszont nem talált kivetni valót a fotós munkamódszereiben, bár az egyetemi oktató által emelt vádakat sem tudta megcáfolni.

Ha Ramin állításai valóban helytállóak, akkor a fotós olyan szabályokat lépett át, amik nem férnek bele a pályázat, vagy a hagyományos újságírói etika, objektivitáshoz igazodó kereteibe.

Ha kíváncsi a vita hátterére, ezeken a cikkeken menjen végig: 1, 2, 3.

Izgalmas kérdés viszont, hogy miért ne hihetnénk el, hogy Irán hétköznapjai valóban ilyenek, és a bemutatott élethelyzetek is megtörténtek valahol az országban, pusztán azért, mert a képek a fotós koncepiójához, és nem a valósághoz igazodnak? Pláne ha a valóságot minden esetben eleve befolyásolja egy fotós jelenléte, aki akarva-akaratlanul is beleavatkozik az eseményekbe a puszta létével.Hossein Fatemi ráadásul olyan környezetben dolgozik Iránban, ahol a szabad sajtó nem egészen úgy működik, ahogy azt mi Európában gondolnánk, és az ország működéséről akkor sem biztos, hogy hiteles képet kapnánk, ha magunk utaznánk oda, hogy mindenről meggyőződjünk.

Fatemi fotói megpróbálnak kézzel fogható képet közvetíteni az átalakulóban lévő ország működéséről, döntsék el önök, hogy kétkedve vagy kíváncsian fogadják őket.

Iráni Iszlám Köztársaság, sarijára épülő jogrend. Hiába a 38 évvel ezelőtti iszlám forradalom, nem söpört el mindent az ezt megelőző, Reza Pahlavi sahhoz kötődő, bő fél évszázados modernizációs kísérletből – amely legalább annyira ellentmondásos volt, mint Khomeini Ajatollah iszlám nemzeti forradalmi rendszere. A kép rengeteget árul el az iráni kettősségről: ez a pár Amerikába ment összeházasodni, hogy nyugati esküvői ruhában tehessék mindezt, amiben a menyasszony karja és haja fedetlen, ahogyan utcára a szabályok szigorú értelmezése szerint nem léphetne ki Iránban. A fejkendő ugyan kötelező, de lazán is hordható, a hajat nem kell teljesen eltakarnia. A vallási rendőrség viszont figyel, a turisták sem mutatkozhatnak kendő nélkül, még egy szálloda előterében is megállhat az élet, ha fedetlen fővel jelenik ott meg egy nő.

Zavarbaejtően elhanyagolt falfirka Khomeini Ajatollahról, a forradalom atyjáról. A forradalom után haláláig, tíz éven át volt Irán legfelsőbb vezetője, azóta ebben a pozícióban Ali Hamenei van. A legfelsőbb vezető kezében összpontosul a valódi hatalom: ő a hadsereg főparancsnoka, neki felel a titkosszolgálat, háborút hirdethet, ő szabja meg a bel- és külpolitikai irányt, ő nevezi ki az Őrök Tanácsának tagjait. Az államfő ennél alacsonyabb pozíció – ezért is lehet, hogy különböző frakciók valóban megküzdhetnek érte, a legfelsőbb vezető megkérdőjelezhetetlen tekintélyét ez nem érinti. Az elnök súlya Iránban olyan, mint egy kormányfő egy elnöki központú köztársaságban. Persze a hasonlat sántít, elvégre a legfelsőbb vezető nem választáson nyeri el pozícióját: formálisan a szakértők tanácsa jelöli ki. A szakértők tanácsát viszont a legfelsőbb vezető által kiválasztott Őrök Tanácsa jelöli ki, így a testület nem megy szembe Hameneivel. A kérdés inkább az, hogy a 78 éves vezető halála után hogyan zajlik le az utódlás. (Fotó: Hossein Fatemi)

Váratlannak tűnő jelenet egy szórakozóhelyen. Kíséret nélküli nők, alibikendővel a fejükön, akik egy Allahnak nyilván nem tetsző játékot játszanak. A nők egyenjogúságának elismertetése évszázados folyamat Iránban. Az iszlám forradalom ebben kezdetben visszaesést hozott, de az emancipációt nem állította le teljesen. A forradalom előtt, 1976-ban a 15 év feletti nőknek csak 24 százaléka volt írástudó, a férfiaké is csak 48. Ma 78 és 88 százalék. A férfiak és nők közötti különbséget jelzik a számok, amelyek egészében jóval alacsonyabbak a fejlett világénál, de látványos javulást mutat az elmúlt negyven év alatt. Még fontosabb, hogy a felsőfokú oktatásban részt vevők 60 százaléka nő. Az urbanizáció is a nők egyenjogúsítását segíti, ha egyedül ritkábban is, de csoportosan megszokott, hogy férfi kíséret nélkül lép ki az utcára egy nő – legalábbis a városokban, ahol az sem teljesen szokatlan, ha egy felnőtt nő egyedül él.  (Fotó: Hossein Fatemi)

A Pahlavi-dinasztia 1925-től 1979-ig tartó uralkodása idején tiltották a fejkendő viselését is. A modernizációs folyamat Kemal Atatürk Törökországához hasonlóan zajlott – az idősebb Pahlavi törökül is tárgyalt a török vezetővel. Az egyház és állam szétválasztása 1979-től 180 fokos fordulatot vett. Erre a most 80 milliós – a forradalom idején csak 37 milliós – Iránból kevesen emlékezhetnek: a lakosság háromnegyede fiatalabb, mint az iszlám forradalom. A városi lakosság sokkal nyitottabb, a bigott vallásosságot hirdető rendszer a konzervatív, vidéki többség tömegbázisára épül. (Fotó: Hossein Fatemi)

Otthon a négy fal között az ember megkockáztathatja, hogy nem rendszerkompatibilis – persze ez is legfeljebb a nagyvárosokban fordulhat elő. A városi fiatalok sokan világi, nyugatias nézeteket vallanak, általában is azt tapasztalja a nyugati turista, hogy szívesen beszélgetnek vele. Létezik a hivatalos mellett egy párhuzamos valóság. Megszokott kép, hogy a Törökországba átruccanó lányok kiélvezik az ottani szabadabb levegőt, rövid szoknyában, haspólóban kirándulnak, majd az Iránba visszaguruló buszon a hazaérkezés előtti métereken vedlenek át rendszerkonform nőkké. (Fotó: Hossein Fatemi)

A házibulikon jön elő igazán a párhuzamos valóság. Miközben az utcán hangszórókon hirdetik az államvallás igéjét, a bulikon alkohol van, a lányok lazán öltöznek – és a transzvesztiták is vállalhatják magukat, mármint a négy fal között. "Voltam olyan házibuliban, ahol még én is zavarba jöttem a lányok lezser ruhájától" – mesélte egy Iránban többször megfordult magyar turista nő. A könnyűzene létjogosultsága a határon mozog. Egy szűk körnek engedi a rendszer, hogy társadalmi szelepként működve könnyed zenéket játsszanak – részben ez is Pahlavi-örökség, hiszen akkor szabadon szólt a nyugati zene és volt jó pár hazai elismert művelője is –, a többség azonban sosem léphet nyilvánosan fel saját rockbandájával, amit összehoz a lakásában. "Miért menekülök? Hát én gitáros vagyok" – mondta a röszkei kerítés előtt egy iráni férfi. Vajon képes lehet megérteni egy hivatalnok, hogy zenésznek lenni Iránban alapos ok lehet a menedékkérelemre? Az ő stúdióját kirámolta a vallási rendőrség, berendezését, hangszereit elkobozták. (Fotó: Hossein Fatemi)

Irán volt a legelső nem arab állam, amely a muszlim hitre tért – a vallás a Mohamed halála utáni 20 évben hódította meg a perzsa Szaszanida-birodalmat, így az addig domináns, a kereszténységet is megtermékenyítő zoroasztruzmus lényegében megszűnt, ma alig 200 ezer iráni és indiai híve van. Irán 98 százaléka muzulmán – szinte kizárólag síita, a nyolc százaléknyi szunnita is inkább megtűrt-üldözött kisebbségként él –, a maradék harmada keresztény, ugyanennyi a zsidó-muzulmán-keresztény hit ötvözését célzó, 19. században létrejött bahai vallás követője. Etnikailag a kép sokkal vegyesebb: 15 millió azeri él északnyugaton – miközben a szomszédos Azerbajdzsánban csak 9 millió –, nyolcmillió kurd nyugaton, a Kaszpi-tenger mentén 3-4 millió gilaki és mazanderani, délnyugaton ötmillió lur, akik a kurdokkal rokonok. A 80 milliós Iránban a perzsák aránya csak 61 százalék, 48 millió ember. Az etnikai homogenitás annyira nem létezik, hogy az országot 28 éve irányító legfelsőbb vezető, Ali Hamenei is azeri származású. (Fotó: Hossein Fatemi)

Kína után Iránban hajtják végre a legtöbb halálos ítéletet – évente közel négyszázat. Ráadásul, ellentétben Kínával, az iszlám forradalom után bevett gyakorlattá vált a nyilvános kivégzés több formája: megkövezés, lefejezés vagy akasztás. Többnyire köztörvényes bűnözőkként elítélteket végeznek ki nyilvánosan, nyíltan politikai elítélteket nem – bár van, aki valójában politikai elítélt, de kábítószeres ügyet húznak rá és úgy végzik ki. 2008 óta hivatalosan nem tartanak nyilvános kivégzéseket, bár ezt a helyi bíróságok többször felülírták az elmúlt években, főként pedofília vádjával elítéltek esetében. Van példa rá, hogy a kivégzést az áldozat családtagja is végrehajthatja az elítélten. A nyilvános a rendszer erődemonstrációja, amellyel igazolják, hogy az iszlám forradalmi rezsim megingathatatlan. (Fotó: Hossein Fatemi)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!