Almazöld ajtóra írt versektől a nagyregényig: Szabó Magda
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Szabó Magda költőnek indult, első verseit anyjának kiabálta. Már ismerte a betűket, amikor otthon egy almazöld ajtóra kezdte jegyezni a rímpárokat a magasságvonalak mellé, iskoláskori hosszabb költeményei egy pepita füzetbe kerültek. Szülei számára hétköznapi jelenség volt mindez, hiszen mindketten közeli kapcsolatban álltak az irodalommal. „Az a gyanútlanság, amellyel azonnal odaengedtek későbbi pályám arénájába, az az önfeledtség, amellyel végigélvezték verskísérleteimet, ahogy nem biztattak, hogy akkor is írjak, ha éppen nem volt kedvem, de nem is tiltották, ha látták, hogy ezzel foglalkozom, gyanútlanná és szabaddá tette a gyerekkoromat. Senkinek nem fordult meg a fejében, hogy hivatásos író lesz vagy legyen belőlem, hiszen anyám novellái, meséi meg-megjelentek a helyi lapokban, de sose sikerült kitörnie a háztartás köréből, miért sikerülne hát nekem, jogász apám pláne nem is kívánkozott írónak, legfeljebb asztalosnak vagy kertésznek, s igazán csak a saját örömére írt”- áll az Ókútban. A második világháborút követően lett hivatalosan költő, majd a hamarosan elkövetkező kényszerű hallgatás évei alatt a fióknak írt, és az ötvenes évek végétől megjelenő regények tették Magyarország kedvenc írónőjévé. A költészet napján a Jaffa Kiadótól kapott tíz, jobbára ismeretlen fotóval emlékezünk a száz éve született, tíz éve elhunyt költőből regény- és drámaíróvá lett Szabó Magdára.
A fotó csaknem húsz évvel azután készült, hogy 1945-ben Szabó Magda az új vallás- és közoktatásügyi minisztérium hivatalnokaként kormányvonaton robogott be a romos Budapestre. Filmügyi referens lett, verseket publikált az újrainduló irodalmi folyóiratokban. „Mire észrevettem, rendszeresen dolgozó költőként kezdtek számon tartani” – emlékezett később a Bárány és a Vissza az emberig című verseskötetek szerzője. 1949-re azonban körülötte is elfogyott a levegő. A polgári származású, kálvinista Szabó Magda Rákosi országában csak órákra kaphatott Baumgarten-díjat: a reggeli lapok közölték nevét a díjazottak között, de még aznap telefon jött, hogy Révai József utasítására a díjat visszavették és más kapta meg. Az osztályidegen írónőt és osztályidegen férjét, a Rádióból kirúgott Szobotka Tibort a tanári pályára száműzték. 1958-ban térhetett vissza a Freskóval, mely a Sziget-kék, Az őz és a Mondják meg Zsófikának kézirataival együtt már évek óta a fiókban lapult: „Azt hitték, elhallgattam, pedig csak a férjemen és a szüleimen kívül nem mutattam senkinek, mit csinálok, és műfajt váltottam, mert fuldokoltam már a saját verseim keserves világában.” Aztán a hatvanas évekre Szabó Magda újrakezdett pályája már a tűrt, sőt támogatott kultúrpolitikai kategóriáig ívelt. (Fotó:
Hunyadi József fotója Szabó Magda hagyatékából, 1964)
Kiskosztümben és szigorú terv szerint folyik a munka a Júlia utcai dolgozószobában. Szabó Magda előszöris szabályos és titkos „káderlapot” készített szereplőiről: életrajzi adatok, ki kit szeret, hol él és dolgozik, milyen problémákkal küzd. Amikor írógéphez ült, a szerkezeti vázlat már kész volt, a hősök maguk mondták tollba sorsukat, gondolataikat. Írását az utolsó pillanatig őrizte: „...kezdettől otthon vagyok hőseim házában, tudom a regényem utolsó mondatát is, de ha beszélnék róla – az olyan lenne, mint amikor valaki kiengedi a kávéfőzésnél a gőzt. Ha elmesélném, amit meg kell írnom, megfosztanám a munkafolyamatot a feszültségtől. Még a kiadónak is álszinopszisokat írok: mielőtt regénybe fogok, kitalálok a nyilvánosság számára valami hasonlót.” (Fotó:
a Szabó Magda hagyaték fényképei)
Az ötvenes évek konszolidált eleganciája, vörös körmökkel. Pedig az érettségiig „én olyan voltam, hogy Cromwell kacagott volna boldogságában, ha ismerhet”: púder, lakk, ondolált haj tilos volt a Dócziban, a szigorú debreceni leánynevelő intézetben. Aztán következett egy Bécsben töltött hónap, és a vonatról egy filmszínésznő külsejű Szabó Magda szállt le. Apja állítólag felsóhajtott: „...megnyugodtam. Egy kicsit, hogy úgy mondjam, provinciálisnak ígérkeztél.” Szabó Elek egyébként a színiakadémiára szánta egyetlen lányát, aki azonban kijelentette, szó sem lehet színiakadémiáról, ő latintanár akar lenni. (Fotó:
Tormai Andor fotója, Szabó Magda hagyatékából,1959 )
Az írónő olvas valamikor az ötvenes évek végén. Az olvasás hamar része lett az életének, és a kapcsolat az utolsó pillanatig elkísérte. A kezdetekről írta: „Apám-anyám szüntelenül olvastak, s szüntelenül olvastam, mihelyt megismertem a betűket, magam is. Lakásunkban mindenütt könyv volt, nemcsak a könyvszekrényben, képtelen helyeken is, a fürdőszobában vagy a konyhában. Bármit olvashattam, amit megkívántam, nálunk nem volt olyan házi törvény, hogy ez vagy az a mű csak bizonyos életkorban vehető kézbe.” (Fotó:
a Szabó Magda hagyaték fényképei)
1940-es években a Hódmezővásárhelyi Református Leánygimnázium tanáraként, talán egy kiránduláson. Szabó Magda 1940-ben Debrecenben szerzett latin–magyar szakos tanári és bölcsészdiplomát. Először a Dócziban lett óraadó, majd 1942-től Vásárhelyen tanár. A leánygimnázium inspiráló hely volt hozzá hasonló fiatal, jólképzett és elkötelezett kollégákkal. A debreceni polgárlányt sokkolta a tanyavilág élete: „Vásárhelyi tanítványaim hangsúlyozták, hogy ők magyarok, szemembe mondták, mikor a Nyugat mestereit ismertettem, ők bizony fütyülnek Babitsra, Kosztolányira, akik – szerintük – csak játszogattak a szavakkal, őket a jelen érdekli, esetleg a jövő, hogy mit hoz vagy ront a háború vége, mi történik majd a tanyákon, a pusztákon”. 1944-ben, az állandó légi veszély miatt korábban befejezett tanév után utazott haza Debrecenbe, és a háború után már nem tért vissza a leánygimnáziumba. *frissítés: A fotó a leánygimnázium 1943-as ballagásán készült, köszönet a pontosításért a Hódmezővásárhelyi Lokálpatrióták Közösségének. (Fotó:
a Szabó Magda hagyaték fényképei)
A fotó valószínűleg 1980-ban készült a Júlia utcában. Szabó Magda Földes Annának, a Nők Lapja újságírójának mutatja régi bibliagyűjteményének legkedvesebb darabját, melyet a Régimódi történet bemutatójára kapott Illés Endrétől. A falon családi portrék, a szekrényekben könyvek és családi porcelánok, mind-mind régtől fogva az írónő kísérői és történetek hordozói: „A tárgyak: a memóriám. Emlékeztetnek, figyelmeztetnek, mi minden történt egykoron. Sírnak és nevetnek, az egész lakásom reagál arra, ami bennem itt és a falakon kívül történik.” A macskák és más állatfajták is egész életében társai voltak, többször felbukkantak műveiben. Például Ifi istennő, a tarka bundás macska, aki együtt menekült 1944 nyarán a Szabó családdal Debrecenből egy bihari szőlőhegyre, az 1947-ben megírt tízénekes elbeszélő költemény, a Szüret egyik szereplője lett. (Fotó:
a Szabó Magda hagyaték fényképei)
![Galgóczi Erzsébet engesztelhetetlen, Aczél György és az írónő már tud nevetni. A fotó
valószínűleg 1978-ban készült, amikor Galgóczi és Szabó Kossuth-díjat kapott. Az 1956 után átírt
kultúrpolitika befogadta és magasra emelte Szabó Magdát. Aczél próbálta jóvátenni, amit 1949-
ben Révai egyetlen telefonnal tönkretett: „A kiadók, amelyekről azt hittem, elfelejtették, hogy volt
valaha egy, az én leánynevemet viselő költő, mind megkerestek, anyagot kértek – a kör, amelyet
1949-ben egy adminisztratív intézkedés kettémetszett, összeforrt megint. 1958-ban megjelent a
Freskó, a rákövetkező évben megkaptam rá a József Attila-díjat. Aczél György, mikor kezembe
adta a dobozt, a dekrétet, azt mondta: 'Ez most az a díj. A Baumgarten. Nevessen már!'
Nevettem, de aztán elfordultam tőle, és elsírtam magam. [...] Most újra itt futhatunk a manézsban,
Szobotka is, én is, hány kört szaladjunk még, hogy soha többé ne kételkedjenek abban, hogy ide
tartozunk? És mit bírnak még az izmaink? Az a díj ez, persze hogy az a díj. Csak közben elmúlt
az ifjúság.”](https://kep.index.hu/1/0/1636/16366/163664/16366411_99cfe4e7a4c247c6dc8c901dccd5a872_wm.jpg)
Galgóczi Erzsébet engesztelhetetlen, Aczél György és az írónő már tud nevetni. A fotó valószínűleg 1978-ban készült, amikor Galgóczi és Szabó Kossuth-díjat kapott. Az 1956 után átírt kultúrpolitika befogadta és magasra emelte Szabó Magdát. Aczél próbálta jóvátenni, amit 1949-ben Révai egyetlen telefonnal tönkretett: „A kiadók, amelyekről azt hittem, elfelejtették, hogy volt valaha egy, az én leánynevemet viselő költő, mind megkerestek, anyagot kértek – a kör, amelyet 1949-ben egy adminisztratív intézkedés kettémetszett, összeforrt megint. 1958-ban megjelent a Freskó, a rákövetkező évben megkaptam rá a József Attila-díjat. Aczél György, mikor kezembe adta a dobozt, a dekrétet, azt mondta: 'Ez most az a díj. A Baumgarten. Nevessen már!' Nevettem, de aztán elfordultam tőle, és elsírtam magam. [...] Most újra itt futhatunk a manézsban, Szobotka is, én is, hány kört szaladjunk még, hogy soha többé ne kételkedjenek abban, hogy ide tartozunk? És mit bírnak még az izmaink? Az a díj ez, persze hogy az a díj. Csak közben elmúlt az ifjúság.” (Fotó:
a Szabó Magda hagyaték fényképei)
Kötői rendetlenség a fésülködőasztalon, az első emeleti ablakból egy jegenyesorra látni, mely Debrecenre emlékeztette Szabó Magdát: „ha Budapest is a végleges lakóhelyem, nekem a holtig haza Debrecen marad”. A bensőséges képet talán a férj fotózta. Az elegáns, művelt és nőcsábász Szobotka Tiborral 1947-ben ismerkedtek meg. A könnyű nők lassan elmaradtak, és maradt a lány, aki „szenvedni tudott, osztozni nem”. Szabó Magda férje 1982-es halála után a Megmaradt Szobotkának című könyvben állított emléket összetartozásuknak: „ha nincs Szobotka, nem leszek én sem, sem az én életművem, Rákosi iszonyú évei, a visszavett Baumgarten-díj, az évtizedekig tartó, gondosan előkészített és végrehajtott víz alá nyomás, ifjúságunk és reményeink legázolása alkoholistává zülleszt, disszidálásra bír, ideggyógyintézetbe vagy öngyilkosságba kerget. Ha ő nem áll mellettem, kalapáccsal verem szét az írógépemet írás helyett, ha nem fogja a kezemet, és nem unszol naponta, dolgozzam, nem írok én sem Freskó-t, sem Őz-t, nem írok én semmit átkozódó verseken kívül. 'Nekem írd meg! – kért, mikor végképp abba akartam hagyni mindent –, nekem egyedül, és ne törődj mással. Ha szeretsz, elég kell hogy legyen neked az, hogy én vagyok az olvasód.'” (Fotó:
a Szabó Magda hagyaték fényképei)
Könyveiben a szenvedélyes, erős és küzdő nő irányít. Arra a kérdésre, hogy milyen is az a bizonyos Szabó Magda-i nőtípus, így válaszolt: „Az a tény, hogy kitűnő nők között nevelkedtem, megerősített abban a meggyőződésemben, hogy a nő erős, bátor, és ha felismeri a maga küldetését, mindenre képes és alkalmas. Valószínűleg évezredes küldetésének, az utódok létrehozásában, nevelésében ráháruló feladatnak köszönhető, hogy a nők érzelmi reakciói általában hevesebbek. Mintha a külvilág behatásai egyszerre fára és fémre hullanának: a nő az, aki a fémhez hasonló csengéssel és hosszabban rezonál. Egy nő, valakinek vagy valaminek a védelmében – oroszlánná válik. Forrón szeret, de gyűlölni is hevesebben gyűlöl. Nem szoktunk róla beszélni, mert ellenkezik a sémával – a 'gyenge nő' hagyományos képzetével –, de a lelkünk mélyén tudjuk, hogy ez így van. Hogy a nők bosszúja például kegyetlenebb, néha egészen zseniális. Hogy a nő sokkal nehezebben felejt...” (Fotó:
a Szabó Magda hagyaték fényképei)
Írógépéhez mindvégig ragaszkodott: „számomra – és ez részben foglalkozási ártalom, részben az otthoni környezet emléke – az íróasztal, az írógép és a könyv jelentik az otthon tárgyi fogódzóit. Az utóbbit azonban általános érvénnyel mondhatom: szerintem, könyv nélkül nem létezik igazi otthon.” Élete utolsó éveit keresztfiánál töltötte Kerepesen, írógépe és könyvei oda is elkísérték. (Fotó:
a Szabó Magda hagyaték fényképei)
Az idézetek Szabó Magda digitalizált műveiből származnak.
2017. április 13-án, ICON – SZABÓ MAGDA címmel centenáriumi est lesz a Várkert Bazárban,ahol Szabó Magda gyűjteményes verseskötetének bemutatójára és pódiumbeszélgetésre is sor kerül. Erről itt olvashat többet.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
