Életem első 14 évét egy panelházban töltöttem, egy olyan emeleten, ahol egy idő után a szomszéd idegenlégiós öngyilkos lett, szemben pedig néha késsel támadt egymásnak az alkoholista anya és fia. Mindig tetszett az a mondás, hogy otthon, a négy fal között, mert ebben pontosan a négy fal van benne: egy panelházban a plafon és a padló közös. És néha a plafont egy olyan családdal kell megosztani, ahol mindig éjjel esik szét az ágy, és azonnal össze kell kalapálni, vagy egy olyan családdal, ahol aránytalanul sokat súlyzóznak. És a fene sem tudja, hogy milyen plafon volt az én padlóm, amikor azzal szórakoztam, hogy órákig pattogtattam egy teniszlabdát.

Az előregyártott panelházak olcsók voltak, rossz minőségűek, de üresek. Egy házban egészen biztosan nincsen két ugyanolyan lakás, amiben ugyanolyan bútorok, ugyanolyan tapéták, ugyanolyan emberek lennének. Ez a nagy különbözőség pedig annyira van egymáshoz szorítva, mint a könyvek a könyvtárban, csak a borítók választanak el mindenkit, és azt mindenki tudja, hogy a panelok falai papírvékonyak.

„A vasbeton szerkezet biztonságot ad! / A távfűtés meleget és biztonságot ad!” – ez a két nagy igazság a Bëlga LTP című számában van, és a szlovák Andrej Balco fotósorozatát nézve a biztonság felhatalmaz mindenkit, hogy a lakásában és annak környékén azt és úgy csináljon, ahogy csak szeretné. Balco abból indult ki, hogy a lakótelepekről mindig ugyanazok a prekoncepciók: szegényesek, szürkék, lehangolóak, a lakók pedig tipikus prolik. Ezért megpróbálta ennek a totális ellenkezőjét bemutatni. A tetőn meztelenül napozó lányokat, a masszázsszalonokat vagy a teljesen érthetetlen okból a szoba közepén tűzzsonglőrködő nőt.

Szlovákiában a lakosság több mint egyharmada él panellakásokban, Magyarországon nagyjából kétmillióan. Simán összejöhetne egy hasonló fotósorozat rólunk is.