Úgy rémlik, hogy gyerekkoromban az Ablak-Zsiráfban, a legérdekesebb lexikonban, amit valaha is olvastam, volt egy kis tanmese egy királyról, aki a világ összes tudását el akarta olvasni, ezért a tudósai előbb egy könyvtárnyi, majd egy szobányi, egy könyvnyi terjedelemben összegyűjtötték neki – azért egyre kisebben, mert öregedett, és egyre kevesebb elolvasására maradt már ideje – a legfontosabb információkat. Végül már olyan öreg volt, hogy egyetlen mondatra maradt csak ideje, és akkor a tudós elmondta azt az egy mondatot, ami körülbelül úgy szólt, hogy Felséges királyom, a világ hatalmas és megismerhetetlen. (Hálás lennék, ha írna valaki, aki nemcsak körülbelül emlékszik erre, hanem egész pontosan. Frissítés: Köszönöm a sok levelet, ezek szerint jól emlékeztem, hogy volt ilyen tanmese, de nem ott és nem úgy. A Világ és az ember című könyvben szerepelt, és az volt a záró mondata, hogy A világ bonyolult.)

Ennek a gondolatnak a hatására azóta is hatalmas tiszteletet érzek mindenki iránt, aki azon fáradozik, hogy ezt a megismerhetetlent, amennyire csak lehet, megismerjük. És ez a gondolat jutott először eszembe, amikor kezembe vettem Balogh Boglárka könyvét, az Ezerarcú Földet (Scolar kiadó, 2018). A szerző újságíró és fotós, a National Geographic Magyarország bloggere, aki nyolc éve fotózza és írja meg a világ országait az afrikai albínóktól a kobra cigányokon át az indiai Love Commandóig. A kötetben színes és fekete-fehér képek vegyesen jelennek meg, mi színes fotóin keresztül mutatjuk be, hogy valóban milyen sokszínű és soha meg nem ismerhetően változatos bolygó az, amin élünk, és milyen változatos az, ahogyan élünk rajta.

Kölyökgorilla a Bwindi Nemzeti Parkban. Az Uganda délnyugati csücskében lévő, a Kongói Demokratikus Köztársasággal határos területet sűrű erdő borítja, ezért Bwindi Áthatolhatatlan Parknak is szokták hívni. A 331 négyzetkilométeres nemzeti park – összehasonlításképp: a mi Hortobágyunk is csaknem ekkora, 285 négyzetkilométeres – a könyv szimbóluma is lehetne, hiszen Afrika leggazdagabb ökoszisztémájának ad otthont. Százhatvannal több fafaj, száznál több páfrányfaj, 120 emlősfaj, csaknem 350 madárfaj, több mint kétszáz lepkefaj él itt. A leghíresebbek közülük is a gorillák: a hegyi gorillák már csak mintegy nyolcszáz fős populációjának a csaknem fele, nagyjából 340 példány itt, Bwindiben található. (Fotó: Balogh Boglárka)

Bár a teraszos földművelésről elsőre a dél-amerikai országok juthatnak eszünkbe – és a gimis töriórák az ókori civilizációkkal –, ez a kép Vietnamban, annak északnyugati részén, egy Sa Pa nevű kisváros közelében készült. A térségben a hmong nevű, Kínából két-háromszáz éve ide települt, sámánista vallású népcsoport él. A hmongok a könyv szerint magukat nem érzik se kínainak, se vietnaminak, nem kötődnek egyik országhoz sem. Szegény körülmények között élnek, egyetlen gazdasági tevékenységük a földművelés, a rizs-, indigó- és ópiumtermesztés. A szerzőnek az egyik hmong asszony azt mondta, szerencséjük, hogy a vietnamiak nem szeretnek földet művelni, „így ezt még nem vették el tőlünk”. (Fotó: Balogh Boglárka)

A hmongok még ma is csaknem önellátóak, nemcsak ételüket termelik meg, de ruháikat és alapvető használati eszközeiket is maguk készítik. A sámánhitből fakad az is, hogy a gyerekhordozókra védőjeleket hímeznek, hitük szerint így tudják megvédeni az újszülötteket és csecsemőket a démonoktól. A fonál csomózásának köszönhetően a démonok ugyanis virágnak hiszik a textilt és a kisgyereket, így nem vadásznak a lelkére. A világon nagyjából 14-15 millió hmong él, túlnyomó többségük Kínában, a vietnami hmong népesség közel 1,1 milliós. (Fotó: Balogh Boglárka)

Ha azt halljuk, valaki a bőrszíne miatt ér bántódás, elsőre rasszisták által üldözött romákra, arabokra, négerekre gondolunk. De a kelet-afrikai Tanzániában, ebben a hazánknál csaknem tízszer nagyobb országban fehér bőrűnek lenni jelent életveszélyt – ha az a fehérbőrűség abból fakad, hogy valaki albínó. Az országban 2006-ban kezdődtek a rituális albínógyilkosságok és -csonkítások. Az albínó lakosság egy jelentős csoportja ezek ellen a támadások ellen az ország északi határára, a Viktória-tavon lévő Ukerewe szigetére menekült. A világon átlag minden húszezredik ember albínó, Tanzániában azonban a lakosság fél százaléka, az 55 milliós országban nagyjából 270 ezer ember pigmenthiányos (erre tudományos magyarázat a mai napig nincs). Az albínók testrészei az orvoslásnak tekintett varázslás fontos kellékei, ezért több ezer albínó volt a fetisiszták áldozata. Az albínók testrészeinek feketepiaca is kialakult, egy albínó ujj 1000 dollárt, egy fej 2500 dollárt is megért. Ukerewére sok megcsonkított albínó is menekült, a szerző olyannal is beszélt, akinek a kezét egy életlen macsetével nyiszabolták el, majd csontját egy bottal eltörve a kart lényegében kitépték a testéből. (Fotó: Balogh Boglárka)

Az Egyenlítő mentén elhelyezkedő Uganda északi régiójában él a karamojong törzs. Állattartással foglalkozó nomád népcsoport, amely férfi tagjai legalább annyi időt és energiát töltenek háborúskodással, mint marhapásztorkodással. Vagyis töltöttek, az ugandai kormány ugyanis 2011-ben megegyezést kötött velük, ami véget vetett a régióban dúló erőszakhullámnak: a karamojongoknál ugyanis a társadalmi státusz alapja, hogy kinek hány szarvasmarhája van, így rendszeresen loptak más törzsektől, miáltal nemcsak Ugandán belül, hanem a szomszédos Kenya és Dél-Szudán egyes népcsoportjaival is voltak rendszeresen összetűzéseik. „A fiatal karamojong férfit már születésétől harcosnak nevelik” – mondták a szerzőnek az egyik faluban. A fájdalmat azonban a nők is megismerik, már nagyon fiatalon: a hegtetoválásuk karamojong hagyomány: a bőrt rituálisan felvagdossák, helyenként le is nyúzzák, a vágásokba különféle anyagokat, például hamut dörzsölnek, így a sebhelyek a gyógyulás után felpúposodnak. (Fotó: Balogh Boglárka)

Tanzánia északi részén él a hadza törzs, akikről az elmúlt években az ún. hadza diétáról szóló hírek miatt lehetett leginkább hallani. Az 55 milliós országban már csak mintegy 900-1000 hadza él, egy részük a mai napig vadászó-gyűjtögető életmódot folytat, a mindennapi élelmük beszerzése napi 4-6 órájukat is felemészti, a vadászathoz használt eszközeik semmit nem változtak az évszázadok alatt: íj és nyilak, valamint egy éles kés. A törzsek 25-30 fős csoportokban élnek, a tanzániai kormány a mai napig nem tudtak őket letelepedésre kényszeríteni. Annyira nem, hogy még a népszámlálásra is csak úgy tudják őket összegyűjteni, hogy „meghirdetik egy jó héttel az esemény előtt, hogy zebrát lőttek a Serengetiben, és húsosztás lesz ingyen”. (Fotó: Balogh Boglárka)

Síva a hinduk legszentebb, kék torkú istensége,a kisfiú pedig, akit az ő képmására festettek ki, azzal, hogy az istenre emlékeztet, több alamizsnát tud összeszedni. Radzsasztán a legnagyobb területű indiai állam, 342 ezer négyzetkilométeres területével három és félszer nagyobb, mint Magyarország. Nagyjából 56 millióan lakják, túlnyomó többségük hindu. (Fotó: Balogh Boglárka)

Váránaszi a Gangesz partján fekvő indiai város. Egy hithű hindunak életében legalább egyszer el kell ide zarándokolnia, hogy napfelkeltekor megmártózzon a szent folyóban. Ami azonban nemcsak az élet, hanem a halál folyama is: az Indián és Bangaldesen 2525 kilométer hosszan végighömpölygő folyóról ugyanis azt tartják, hogy ha valaki ott, a Gangesz partján tér örök nyugovóra, eléri az abszolút megváltást, további újjászületések nélkül azonnal Siva mennyei hegyére, a Himalájára kerül. Nem csoda, hogy a könyv szerint Váránasziban „naponta hatszáz gyászoló család várt sorára a közömbös fürdőzők és a napi mosást végzők mellett a Gangeszbe vezető hatalmas lépcsősorokon, hogy a több száz éves hagyomány szerint a hamvasztást megkezdhessék.” Az országban évente valamivel több mint három millióan halnak meg, ebből megközelítőleg százezren végzik a folyóban. (Fotó: Balogh Boglárka)

A legtöbb kobra cigány álma, hogy híres táncos legyen. Akinek ez sikerül, annak esélye van a „jobb életre”, hogy szállodákban lépjen fel, eljusson India különféle tájaira, míg kevésbé szerencsés sorstársai szegénytanyákon, az éhhalál szélén tengődnek. A szerzőnek mesélt egy lány, aki szerencsés volt: „tizenhat évesen volt az első fellépésem: az egyik kalbélia asszony vitt magával a Sunset Hotelbe, Puskár leghíresebbikébe, mert megbetegedett a lánya, és kellett valaki, aki beugrik helyette. Így lettem táncos. Azóta voltam már Dzsaipurban, Dzsódhpurban, de otthon, Dzsaiszalmerben is.” És hogy hogyan élt előtte? „Sokszor éheztünk azokban az időkben, néha még most is összeszorul a gyomrom, ha erre gondolok. Volt úgy, hogy egy alkalommal három napig nem ettünk. Elkezdett hullani a hajam, és a végén már hallucináltam”. (Fotó: Balogh Boglárka)

A kobra cigányok a nevüket a szent állataikról és az ősi foglalkozásukról kapták. A kobrákat tisztelték ugyanis szentként, de közben a mérgükkel házaltak is. Táncmozdulataik a mai napig a kobrák mozgását utánozzák, a gyors és lassú, a finom és intenzív, erőteljes mozdulatok külső szemmel nézve kiszámíthatatlannak tűnő rendben váltogatják egymást. Puskárban, egy mindössze húszezer lakosú radzsasztáni kisvárosban évszázados hagyománya van az évi egy héten át tartó tevevásárnak, amin a kobra cigányok is nagy számban részt vesznek. (Fotó: Balogh Boglárka)

Az indiai hinduizmus egyik szent embere a szádhu. Ők a társadalmon kívül élnek, elszánva magukat arra, hogy a világtól elvonulva, meditálva éljenek, és így érjék el a teljes felszabadulást. Indiai és Nepál területén évezredek óta élnek ilyen aszkéták, számukat 4-5 millióra becsülik. A szádhu szanszkrit szó, eredet jelentése jó ember vagy szent ember. A szádhuk túlnyomó többsége jógi. Ruhájuk jellemző színe a sáfránysárga vagy az okkervörös, a homlokukat szántálkenőccsel jelölik meg. (Fotó: Balogh Boglárka)

Dzsaiszalmer egy nagyjából 60 ezer lakosú város Radzsasztánban, a pakisztáni határtól bő száz kilométerre. „A sivatagból kiemelkedő aranyváros csipkézett homokkő épületeinek köszönheti hírnevét”, igazi ékkövének a város fölé magasodó, 99 tornyú erődöt szokták nevezni. Gazdagságát kedvező fekvésének köszönhette: az India és Közép-Ázsia között húzódó tevekaraván-útvonalak metszéspontja van itt, így rengeteg kereskedő járt itt, akiket megadóztathattak. A tengeri kereskedelem térnyerése után azonban gyorsan veszített jelentőségéből. A képen látható férfi bajsza azt is megmagyarázza, hogy az indiai léptékkel nézve közeli (bő 300 kilométerre lévő) puskári tevevásáron miért van bajuszszépségverseny is. (Fotó: Balogh Boglárka)

A puskári tevevásár korántsem a tevekereskedelemről szól, hanem egy hétnapos ünnepség, és mára turistaattrakció is. A könyvből kiderül: az utóbbi tíz évben a félmillió tevéből már csak nagyjából kétszázezer maradt a pásztoroké, a többi vágóhidakon végezte, húsuk és bőrük ugyanis egyaránt keresett portéka az Öböl-államokban. (Fotó: Balogh Boglárka)

Ő itt Szandzsoj és bandája, avagy a Love Commando (a kép megtévesztő, a csapat lelke és motorja, Szandzsoj a háttérben van, balról a harmadik). Ha Quentin Tarantinót valaha elcsábítanák az indiai témák, vagy maga Bollywood, biztos, hogy róluk forgatná első filmjét, ahogy Balogh Boglárka is írt csak róluk szóló könyvet. A kedvesen hangzó név mögött valójában nagyon is drámai történetek állnak: az indiai becsületgyilkosságok. Ez az aktivista szervezet – amely mások mellett újságírókból és üzletemberekből áll – a családjuk által halálra ítélt, szökésben lévő szerelmeseket igyekszik megmenteni. Indiában ugyanis, ha papíron nem is, a szokásokban még a mai napig él a kasztrendszer, és a családok, ha egy fiatal választottja más kaszthoz vagy más valláshoz tartozik, inkább megölik saját gyereküket is, minthogy elviseljék azt a megbélyegzést, amit a nem megfelelő házasság miatt a közösség mér rájuk. A Love Commando a családjuktól menekülő fiatal szerelmeseknek 24 órás segélyvonalat, és öt indiai államban menedékhelyet hozott létre. (Fotó: Balogh Boglárka)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!