„A suhogó szoknyás lány valahol az Astoria aluljáró környékén tűnt fel nekem. Tágra nyílt szemmel szobrozott a forgalmas kereszteződésben, a piros lámpánál, és úgy tűnt, teljesen rá van parázva a híres belvárosi atmoszférára. Egyik pillanatban az aluljáróból felszínre nyomuló arcok masszáját bámulta, aztán a feje fölé kapta a kezét, mintha valamelyik épület, mondjuk, a szemközti, patinás Astoria szálló akarna éppen ráomlani a csilingelő kristálycsillárjaival. Majd kitartóan fixírozott egy elhúzó piros 7-es buszt, de olyan megrökönyödve, mintha a világ nyolcadik csodája lenne.”

„Furcsa hely lett a Belváros! Az egykori gettó területén ma is ugyanazok a régi bérházak állnak, ahol még a nagyszüleim laktak, de a szűk utcákban már csak elvétve találni kis üzleteket,hentest és trafikot. Helyüket átvették a bárok, kocsmák, szórakozóhelyek. Itt-ott még látni helyi lakosokat, a nagyihoz hasonló nyugdíjasokat, de az utcákon főként turisták és bulizó fiatalok mászkálnak. Máshol estére lecsendesedik a környék, de nálunk ilyenkor indul be az élet. […] Errefelé mindig történik valami, úgyhogy a Rózsaszín Felhőkarcoló rögtön indulhatott is az első bevetésre. […] Eleinte csak a legendaépítés érdekelt, de menet közben belejöttem. Kezdetben napi tíz jócselekedet volt a norma […] Szórakozóhelyek vécéjében felírtam a számot a falra, és alákanyarítottam magyarul, angolul és németül, hogy 'Nyugi, nincs baj! Segítek! Hívd bátran a Rózsaszín Felhőkarcolót!'”

„A kéményseprő már 150 éve áll a Bródy Sándor utcai ház homlokzatán, és minden áldott reggel úgy pásztázza végig a környéket, mintha az egész kerület az övé lenne. Vagy legalábbis az a része, amíg a szem ellát: jobbra a Gutenberg tértől a Horánszky utca sarkáig, előrenézve a Vas utca végéig, balra pedig a Bródy Sándor utca a Rádióig. […] Ez a kéményseprő birodalma, és ő szeret benne minden lelket, a pincében az asztalosmestert éppúgy, mint a Gutenberg téren földszintes kutyát sétáltató nénit. Szereti az árva petúniákat, a szecessziós házak színes üvegablakait, az éjjel dalolva hazatántorgó részegeket. De legeslegjobban a színinövendékeket szereti, talán mert ők is éppen 150 éve jelentek meg először a kerületben.”

„Azonnal keresni kezdett először orvost, aztán pszichiátert, aztán pszichológust, végül a hipnoterapeutátára akadt, mert az Újlipótvárosban minden volt, mindenből túl sok, kivéve a hipnoterapeutát, mert abból csak egy (akkor még, azóta persze egyre több), és mivel nem tudott dönteni, maradt annál, ahol nem is kellett kiválasztani egyet a sokból. A hipnoterapeuta rendelője a Pozsonyin is lehetett volna, de a Pozsonyi utat túl sok fa árnyékolta be, minek a sötétséget sötétbe helyezni. A hipnoterapeuta inkább a Victor Hugo utcában székelt, mert szerette műveletlenebb emberek arcán látni a megszégyenülést, amikor helyesen ügónak ejtette a nevet, nem hugónak.”

A Lurdy Ház parkolójában magányos gyerekek bandáznak, váratlanul előkerül a régen a Mester utca, a Vágóhíd meg a Könyves Kálmán körút között elterülő kiserdei szegénytelep története és két lány másfele indul. „Tamara a deszkabódékra gondol, hogy talán tényleg jó volt az a telep, télen össze lehetett bújni, aztán csak akadt mindig valami, amivel világíthattak. Néha meghaltak gyerekek, néha most is meghalnak, meg vannak apák, akik sosem jönnek haza, de vannak más dolgok is. Próbálja Gina lépéseihez igazítani a sajátjait, de nem megy, aztán feladja, így is jó, lépkednek össze-vissza, mintha a karjuknál fogva rángatnák egymást vagy táncolnának.”

„Az Akadémia épülete magányos, mint egy óceánjáró. Amikor kicsi voltam, irodaháznak használták. Akkor még béke volt. […] Móni egyszer azt kérdezte, észrevettem-e, hogy a szeretet megszűnt, és a hazaszeretet vette át a helyét. A szeretet nevében nehéz lenne hadiiskolába vinni a lányokat, mondta, de a hazaszeretet elvontabb, többet bír. Persze előbb azt kéne tisztázni, mi a haza, feleltem. Gyöngyinek Lágymányost, Móninak a Naphegyet jelentette, nekem egy kétszobás lakást a Sodrás utcában, damasztot, hajnali harangzúgást, a szomszédban lakó Ica néni bundájának naftalinszagát, aztán a Pasarétet, az ötös busz nyekergését, sorban állást a kisposta előtt, végül egész Budát Napheggyel és Lágymányossal együtt, mostanra viszont ismét összezsugorodott, hazánk az Akadémia. Ami Budából megmaradt, az itt van, a kőfalon belül.”

„Én nagyon bírom ezt a helyet. Mondjuk, nem a Barátok közt miatt, az már a könyökömön jön ki. Egyszer sem láttam itt Berényi Miklóst, és a Rózsa Bisztrót sem fogja megtalálni senki. Dohánybolt van, bioétterem van, meg templom. Francokat sem érdekli a Barátok közt. Különben is, az egészet Budaörsön forgatják, itt legfeljebb felállítják a kamerát vágóképezni. Ha szerencséjük van, pont arra jön a 99-es busz. Jobban szeretem a parkot meg a sok zegzugos utcát, a fatornyos házakat és a kerteket.”

Az aranyhajú Pesti Erzsi inkább meghal, minthogy az Ördögé legyen, és ennek Budapest örül a leginkább. „Lelke nem röppent fel a kék égbe, csak a teste vált szép lassan eggyé a földdel, mely befogadta. Hamarosan különös dolgot érzett. Lassanként épületek nőttek ki belőle: házak, tele emberekkel, titkokkal, féltékeny szerelmekkel vagy fékevesztett boldogsággal. Egy karcsú templomtorony, Szent Erzsébeté. […] És Erzsi testéből főtér is nőtt, melynek macskakövein ott kopogtak a kényes tűsarkú cipők, surrantak a nesztelen macskatalpak, porcelánbokák és gyémántléptek, melyek hol a bűn felé tévelyegtek, hol az üdvösség felé tartottak. […] Így született meg egy szép város apró zuga, az iszap- és porcsinrózsa illatú, téglavörös színű, emlékekkel teli huszadik kerület.”

„Alatta meg kábé az élete. Nem valami nagy szám, az egész belefér a hússzor harmincas repcsiablakba. Szemeretelep, amit állítólag a világtörténelem legnagyobb kártyacsatájában nyert el az egyik gróf a másiktól. Elég hihetetlen, gondolta a lány. Miért akarna megnyerni egy ilyen lepukkant helyet bárki. Ő mióta az eszét tudja, le akar lécelni innen. Pontosan emlékszik, már az oviban tervezgette a szökést. A platánfa mellett ácsorgott vagy a hintában hajtotta magát, és arról álmodozott, hogy elköltözik az Üllői út másik oldalára, ahol régi, nagy házak voltak, és minden utca le volt betonozva. Persze már akkor tudta, hogy sehonnan nem lehet csak úgy meglépni, ehhez iszonyú sok pénz kell, ezért akart felváltva hol bankigazgató, hol Penny-pénztáros lenni.”

„A szülei besokalltak a nyüzsgő, beerbike-os belvárostól, és ki akartak cuccolni egy kertes házba valami nyugis övezetbe. […] Hanna első látásra megutálta ezt a helyet. Kátyús utak, poros falú, földszintes házak, a főút mellett építőanyag- és faáru-kereskedések, vészvillogóval álló teherautók, amiket mindig kerülgetni kellett, egyik oldalon panelrengeteg, a másikon modern emeletes házak elkeveredve vályogtéglás parasztházakkal.” Rákosborzasztóhoz legalábbis VR-szemüveg kell, egyelőre béta, néhány tetrabyte-nyi helytörténettel. Bár szívesen tesztelnék, milyen szókészlettel van leprogramozva egy poeta doctus, a gimnáziumban tanító Babitsot nem találják a Fő utca kettőben és a környék kiskocsmáiban sem.

Gévai Csilla: Buddha-fok (Budafokon kezdődött)

Egy chilei fiú az Astorián felül a 47-es villamosra. „Buda? Talán Buddha! Ezen mosolygok itt magamban. Most elképzelem, hogy ezek az utcákon botorkáló emberek a buddhaiak. Mindent ugyanúgy csinálnak, mint mások, csakhogy itt mindenki megvilágosodott. Persze ezt titokban tartják. A híd lehet a határ!” Egy budai lány elindul csavarogni. A budafoki sugárzó kastélynál találkoznak. „Segionak meg akarom mutatni az összes lepukkant budafoki kastélyt. Hadarom a történetüket, Törley-ház volt, de tüdőszanatórium lett, Törley-udvar volt, de államosították. Hogy lehet egy kastélynegyedet államosítani? Hogy lehet egy álmot leönteni szürke cementtel, majd betonoszlopokat építeni elé lakótelep álnéven? […] Itt vagyok a csodámnál. Van kapuja is, de zárva tartják. Olyan, mint egy elhagyott űrbázis, pontosabban űrgomba. Szeretem innen nézni a várost. A Törley Mauzóleum.”