Arról beszéltünk először, hogyan is találkozott a segítő szakmával, mikor gondolta először, hogy ezzel kellene foglalkoznia. „Amikor gimnazista voltam és pályát kellett választani, tanítani akartam. De egyik tantárgy sem érdekelt eléggé, hogy azt tanítsam, és azt sem tudtam eldönteni, hogy milyen korosztályt tanítanék" – kezdi mesélni. "Amikor másodikos gimis voltam, volt a tévében egy egyperces hír arról, hogy a vakok általános iskolája domború földgömböket kapott. Én másnap reggel közöltem a családommal, hogy vakokat fogok tanítani" – mondja, de továbbra sem volt konkrét tantárgy a fejében, inkább arra gondolt, hogy a vakok, látássérültek életminőségén javítana valahogy. Az édesanyja azt javasolta neki, legalább nézze meg, milyen a vakok iskolája, majd el is intézte neki, hogy egy egész napot ott tölthessen. Ült órán, folyosón, udvaron, beszélgetett tanárokkal, hallgatókkal, különböző korosztályból. És nem tetszett neki. Nem tetszett az intézet szigorúsága, a nagy zárt intézmény hangulata, meséli. Ráadásul azon a napon épp egy intő kiosztását is végignézte. Amikor hazaért, eldöntötte, hogy ezzel akar foglalkozni, kinézte, hol tanulhatna, majd az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karára járt.

Márta már a gyógypedagógiai képzés közben is vállalt munkát: a Vakok Állami Intézetében volt egy külön részleg a középiskolás korosztálynak, egy kollégium, ott dolgozott hétvégente mint gyerekfelügyelő. Aztán elkezdett járni a vakok szövetségébe, hogy stúdióban olvasson fel tankönyveket. Majd vak egyetemistákkal ment táborozni. "Szóval bevonódtam" - mondja. Az iskola után egy pécsi alapítványnál tanított vak kisgyerekeket, de később visszament a Vakok Állami Intézetének kollégiumába, ahol nevelőtanárként, vezető helyettesként dolgozott.

Vannak fóliasátraik is, ahol szintén különböző mértékben sérült vagy leszázalékolt férfiak és nők éppen mentalevelet tépkednek. Van két kisebb és egy nagyobb sátor, körülbelül hatvan gyümölcsfa, kijjebb egy hektáron gyümölcsfák, zöldségeskert, plusz a terület, ahol a fűzvesszőt nevelik. Azt mondja, mindenre van ember, de meglepő módon éppen kertészt nem sikerül találnia, olyat, aki egyszerre ért a gyümölcsfákhoz, a fűzfához és a hagymához is.

A komplexum része egy lakóotthon is, 12 látássérült él ezekben az apartmanokban, van köztük család is. A lakóotthon fölött ifjúsági szállás van. Ide kézműves táborokat szerveznek, az általános iskolai csoportok tanárral érkeznek, a gyerekek kipróbálhatják azokat a mesterségeket, amilyen műhelyek itt vannak, és itt a fogyatékkal élő mesterek tanítják az egészséges gyerekeket. Első nap csoportokra osztják a gyerekeket, minden csoport kap egy értelmi fogyatékos vezetőt, és kipróbáltatják velük a sérültek életét: a fehér botos közlekedést, a Braille-írást, a vakvezető kutyát. De kapnak olyan szimulátorszemüveget is, amivel a látássérülés különböző fokozatait próbálhatják ki. Mert azt mondja, ez a legnehezebben elképzelhető, hogy valakin nincs szemüveg, úgy tűnik, minden rendben van, de mégis problémái vannak. És őket nagyon sok atrocitás éri, például amikor a fagyisnál megkérdezik, hogy milyen fagylaltok vannak, és jön a kérdés: hát oda van írva, nem látod?! "Miután ezzel megvagyunk, onnantól kezdve én soha a gyerekek részéről egy csúfolást, egy rossz nézést nem tapasztaltam. Feloldódnak. És mindegy, hogy egy budai Waldorf-iskolából, vagy a megyéből egy hátrányos helyzetű iskolából jönnek. Ez olyan jó élmény" – mondja.

„A magam kis területén azzal foglalkoztam, hogy megtanítottam őket bejárni a fehér bottal azokat az útvonalakat, amiket használnak, főzőszakkört szerveztem, szóval csupa olyat, ami az önálló életvitelhez kell. De akkor abban a rendszerben, azoknak, akiknek nem volt családjuk, nem volt egy hely, ahová hazamennek, azoknak az az élet maradt, hogy innen átkerülnek a felnőtt részlegbe, aztán az idősek részlegébe. Maradnak a rendszerben, nem lesznek önállóak Ott álltam, és azon gondolkodtam, hogy mi lesz azokkal a srácokkal, akiknek megtanítottam ezt-azt" – mondja a Vakok Állami Intézményében töltött évekről, és jött a felismerés: csinálni akar egy olyan helyet, ahol védett környezetben ugyan, de az önálló életre készülhetnek fel olyan emberek, akik vakságuk miatt beleragadhatnak az intézményi rendszerbe. 1997-ben járunk, tudta, hogy alapítványi formát szeretne, és amíg a bírósági bejegyzésre vártak, megtörtént az első csoda. A református vak misszió lelkésze, aki holland volt és néha tolmácsolást is vállalt, összehozta Mártát egy holland szervezet vezetőjével. Egy órát beszélgetettek Márta terveiről, amelyek akkoriban még csak egy szép rajz és az elképzelések szintjén léteztek. A beszélgetés után a férfi megkérdezte tőle, ha adnak 10 millió forintot, az segítene-e. A mesébe illő indulás után is jól alakultak a dolgok.

Nem Budapesten szerette volna megvalósítani ezt az egészet, gondolta, vidéken talán könnyebb a társadalmi beilleszkedés: kevés ember, könnyebb, ha lehet ismerni a szomszédot, a boltost, a postást, mondja. További szempontok voltak, hogy legyen vasúti összeköttetés Budapesttel, a településen legyen óvoda, iskola, legyen folyó, ahol lehet evezni, erdő, ahol kirándulni. A testvére Nagykőrösre járt református tanítóképzőbe, egy osztálytársának az apja pedig itt volt lelkész Vámosújfaluban. Noszogatta a testvérét, kérdezze meg, nincs-e az egyháznak használaton kívüli telke esetleg ott. Még azon a héten kiderült, az egyháznak ugyan nincs telke, de az önkormányzat szívesen ad, ha munkalehetőséget teremt. Sőt, a szomszédos óvodában még egy szolgálati lakást is megkapna addig, amíg nem épül fel valamennyi a tervekből. Nem keresett tovább.

Az épület egyik végében szövőműhely van, benne legalább hat szövőgéppel, éppen négyen-öten dolgoznak. Sokkal jobban szeretnek megrendelésre dolgozni, mint raktárra, későbbi eladásra, mondja. Most épp egy iparművészetis diplomamunkáján dolgoznak, amiben egyébként az összes műhelyüknek jut feladat. Ha minden jól megy, ezt később árulhatják nagyobb mennyiségben is. Alapvetően textilhulladékot hasznosítanak újra, egy kereskedő szerzi be nekik bulgáriai és törökországi textilgyárakból. Ebben a műhelyben is dolgoznak teljesen vakok, és vannak látássérültek, értelmi fogyatékosok is.

Amikor az irodában beszélünk, meglátok egy Példakép-díjat a falon még 2007-ből. Erről is kérdezem, azt mondja, nagyon jól esett neki, és nagyon megmaradt benne, amikor az átadáson, a gálán Kepes András mellett ült, és az ismer újságíró azt mondta neki, sok ilyen emberre lenne szükség. De sokáig nem révedezik, rá jellemző módon hozzáteszi, hogy a díjjal járó egymillió forint rögtön az adóhivatalhoz került. A legjobbkor jött.

Az egyik épület végén egy kerámiaműhelybe megyünk. Épp most festettek ki, ha már össze kellett mindent pakolni, hogy beférjen az új kemence. Fazekaskorongok az egyik szobában, a másikban a kemence, a harmadikban a díszítők dolgoznak. Négyen vannak, mindannyian megváltozott munkaképességűek. Egyikük súlyos beteg, így változó, hogy mikor tud bent lenni, a többiekről Márta azt mondja: "Itt most van két teljesen vak és egy mozgássérült korongos, a tisztogatást két autista fiú csinálja. Ha a díszítésen kívül írni kell valamit valamelyik kerámiára, akkor egyikük, Alex készíti, mert gyönyörűen ír". Az új kemencét egy pályázatból tudták finanszírozni: az egyik bank tanított társadalmi vállalkozásoknak üzleti tervet készíteni, aztán értékelték azokat, és az első tíz üzleti terv megvalósítására pénzt is adtak.

Megnézzük a kosárfonó műhelyt is. Bent halomban áll a fűzvessző, néhány csokorral vízben áznak, és arra várnak, hogy elkezdjék használni őket. A vesszők a saját fűzfatelepükről van. Márta elmondja, hogyan kell ültetni, vágni, hántolni, hogy végül rövid reggeli áztatás után használni tudják. Itt nem annyira manufaktúraként dolgoznak, nincs úgy szétszedve részfeladatokra a munka, mint a másik két műhelyben, itt egy-egy ember végigcsinál egy-egy kosarat. Mindhárom műhelyben volt betanító tanfolyam, de az újonnan érkezőknek már nincs külön: a régiek tanítják be őket. Most vannak ketten, akik a vakok szakiskolájában tanulták a kosárfonást.

Márta nem egyedül érkezett Vámosújfalura, hanem két gyerekkel. Azt mondja, a legtöbb ilyen lakóotthont érintett szülők hozzák létre, neki is úgy volt megvalósítható, hogy hivatásos nevelőszülő volt. Azért múlt idő, mert mostanra mindkét gyerek kikerül a rendszerből, mivel nagykorúak lettek. 24 éves volt, amikor bement a GYIVI-be, hogy örökbe szeretne fogadni. Azt mondták, hogy egyedül nem lehet, de van a nevelőszülőség, ami átmeneti családot biztosít a gyerekeknek, amíg vagy vissza nem kerülnek az eredeti családjukhoz, vagy örökbe nem fogadják őket. Márta magához vett egy hároméves, tanulásban akadályozott kislányt, akinek kevés esélye volt, hogy örökbe fogadják. Majd megkeresték kicsit később, hogy egy kisfiú is van a rendszerben, ő szintén látássérült. Végül őt is magához vette, de közben hivatásos nevelőszülő lett, rendes fizetéssel, ami már segített egy kicsit, hogy belevághasson a lakóotthonnal járó munkába. Így, hárman leköltöztek Vámosújfalura.

Az Abcúg két évvel ezelőtt járt ugyanitt, és megírták, hogy volt a helyiekben némi fenntartás, amikor megtudták, hogy vakok fognak érkezni. Erről is beszéltünk most, de Németh Márta kiegészítette azzal, hogy amellett, hogy sok helyen konkrét tiltakozásig is fajultak ilyen helyzetek, itt nem volt olyan rossz a helyzet, és ebben egyik gyereke is kivette a részét. Amikor itt jött-ment Janóval, bárkivel beszéltek, Janó felkérte magát mindenki ölébe, hogy az arcát megsimogassa, hogy megnézze, van-e az illetőnek fülbevalója. A háromnapos borostát imádta, és őt is imádta mindenki. "Tudták, hogy vakok fognak idejönni, és azt gondolták, ha mindenki ilyen lesz, mint Janó, akkor nem lesz itt semmi gond" - mondja. Végül miután megvárták, míg felszedik a területen a krumplit, és lemegy a kiöntött patak vize, belekezdtek az építkezésbe. 2000-re készült el a fazekas- és szövőműhely, plusz az iroda. A tetőteret Göncz Árpád elnöki keretéből kapott pénzből, önkéntesekkel, saját kézzel építették, előtte az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány finanszírozta a működésüket. A konyha volt az utolsó, az három éve épült. Húsz évig folyamatosan építkeztek, most már csak felújítások vannak: ez volt az eredeti tervben, ez volt már az első papírokon is 1997-ben. Mesél nehéz évekről, a nehézségek szinte mind abból adódtak, amikor átalakították a civil szervezetek vagy az ilyen foglalkoztatók jogi környezetét, a finanszírozásuk feltételeit, összegeit. De eddig valahogy mindig megoldották.

Felmerül a kérdés, mik a tervek. Bővítés vagy még több ilyen lakóotthon, de azt mondja, ez az a méret, amit szeretett volna létrehozni, nagyobbat nem is akarna, még ha bírná is. A jelenlegi 60 emberből 50 megváltozott képességű, fele súlyosan fogyatékos. Sokszor keresik meg sérült gyermekek szülei, akik kérdezik, kizáró ok-e, ha valaki nem állami gondozott, de ezek a gyerekek legtöbbször halmozottan sérültek, és mivel nincs náluk éjszakai felügyelet, ezért nem is tudnák vállalni őket. "Azok a szülők keresnek meg, akik nem tudják a gyerekeiket hová vinni, és ők nagyon kapacitálnak, hogy kellene még egy ház, meg még egy ház. És lehetne egy másik típusú házat csinálni nyilván, egy másfajta ellátással, de nekem nem fér bele az energiámba, másfelől pedig az akkora létszám lenne, ami olyan intézmény lenne, mint ahonnan eljöttem, és azt nem akarom" – mondja, de hangsúlyozza, hogy ez óriási, és egyre égetőbb gond. Hogy a halmozottan sérült fiatalok számára alig akad befogadó intézmény, ezért nagyon sajnálja, amikor nem tud segíteni.

Idén lejutottak a Balatonra öt napra, Vámosújfaluról egy fél nap volt lejutniuk. Többen most látták először a Balatont. 

A konkrét tervek, hogy a táboroztatás egész nyáron folyamatos legyen, hogy bekerüljenek az Erzsébet-táboroztatás rendszerébe, hogy sok megrendelésük legyen. És addig is szakértőként dolgozik egy olyan programban, ahol nagy létszámú intézményeket tagolnak szét kis létszámú lakóotthonokká. Nemrég avatták a street workout parkot, az önkormányzat adta a telket, ők pályáztak az eszközökre, közös park a faluval. És hogy honnan az alapítvány neve, a búzavirág? "Amikor az emberek családot alapítanak, azt tervezik, a gyerek orvos lesz, mérnök lesz. És megszületik, és nem biztos, hogy olyan. Nekem mind a két gyermekem megszületett, látták a szülők, hogy nem olyanok, és otthagyták őket. És azt gondoltam, hogy nekik is helyük van, mint a búzavirágnak a búzatáblában. És ha teret adunk másoknak, akik másmilyenek, szebb lesz a világ" - mondja.