Steven Pinker Az Erőszak Alkonya című modern klasszikusában felhívja a figyelmet arra a modern média által előállított aránytalanságra, hogy

Teljesen mindegy, milyen alacsony lehet az erőszakos halálesetek aránya, abszolút számuk mindig elég lesz ahhoz, hogy megtöltsük vele a híreket, tehát az emberek erőszakról alkotott képzete mindig is el lesz vágva az erőszak aktuális mennyiségétől.

Mexikóban ez pont fordítva van: Az erőszak abszolút számai itt már átlépték azt a mértéket, hogy önmagukban érzelmi töltetet hordozzanak a hírolvasóknak. Az erőszakról képek útján hírt adni pedig azért nehéz, mert tiszteletben tartani a közölhetőség határát és az áldozatok emlékét, ráadásul sokszor a hullák, a gyászolók vagy a szemöldökükig kivarrt sittes alakok képei túl direktek ahhoz, hogy munkára fogják a néző történetkereső fantáziáját. Koleszár Adél, aki 2017-ben másodmagával kapta meg a Capa-ösztöndíjat, évek óta fotózza a 200 ezer áldozatot követelő (tessék, mi sem tudtuk megállni az adat-illusztrációt!) mexikói drogháború során feltárt tömegsírokat, „a sírokkal felsértett tájakat”, és azokat a nőket, akik testben és lélekben kénytelenek magukon viselni életük hátralevő részében az erőszak, a veszteség és az eltűntek miatti bizonytalanság sebhelyeit. A fotós korábbi munkáiból már mi is válogattunk, mostani összeállításunkból pedig több fotó is látható a szerdán bemutatásra kerülő, "Az erőszak sebei" címet viselő interdisziplináris színházi darabban. Az előadás képekkel és a helyszínen gyűjtött idézetekkel mutatja be a fájdalom szavakba öntésének lehetőségeit, a veszteség feldolgozását, a tragédia néha racionalizáló, néha költői hasonlatokba és paradoxonokba menekülő elbeszéléseit.

Az itt összegyűjtött képei a Colectivo Solecito de Veracruz nevű civil szerveződésre fókuszálnak, melyhez főleg olyan nők csatlakoznak, akiknek valamelyik családtagjuk eltűnt (Mexikóban jelenleg 37 ezer eltűntet tartanak számon). A szervezet egyik tagja egy kartell-tagtól hozzájutott egy kézzel rajzolt térképhez, mely nem kevesebb, mint 120 sír helyét mutatta meg a Mexikói-öböl partján fekvő államban, melyekből a Colectivo Solecito 300 testet és több ezer maradványt tárt fel. Az átütő siker nyomán a szervezet ma már a hatóságok elismert partnereként tevékenykedik az eltűntek, a titkos tömegsírok felkutatásában. Az egyik aktivista így írja le a munkájukat:

Minden héten mentem. Elmegyünk a sírhoz, elvisszük a felszereléseket, machetéket, napernyőt, mert rettentően tűz ott a nap. Elkezdjük a vasrudat a földbe verni, kihúzzuk, megszagoljuk, és ha érzünk valamit, elkezdünk ásni. Ott ellazulunk, mindannyian nevetünk, annak ellenére hogy ez egy elrejtett tömegsír. Ott, a mosolyok és szomorúság között, ha valamit találunk, csak csönd keletkezik, semmi más, csak csend. Ha valamit találunk, mikor feltárjuk a földet, szenteltvizet öntünk és elmondunk egy imát. Jó érzés, hogy valakit ki tudunk onnan emelni és nem marad többet egy rejtett tömegsírban. Hogy visszatérnek a családjukhoz. Hogy legalább ezeknek a családoknak valamiféle békét adhatunk.

Koleszár Adél két veracruzi tömegsír feltárását örökítette meg 2016 és 2017 folyamán. Ezek a tömegsírok nem csak azért számítottak különlegesnek, mert több száz ember maradványait tartalmazták, hanem azért is, mert egyáltalán nem a pusztában bukkantak rá, hanem negyed órányi sétára a félmilliós város egyik külső negyedétől. De a képek is különlegesek, mert nagyon távol állnak a klasszikus dokumentarizmustól: a munka helyett inkább az üresség a fő témájuk, a halottakat körülvevő lepattant külváros, és a külváros fenyegető elhagyatottsága.

A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ a magyar fotográfia területén kiemelkedő teljesítményt nyújtó alkotók elismeréseképpen 2014-ben alapította meg az 5 millió forint összdíjazású Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjat . A díjról magyar és nemzetközi szakemberekből álló zsűri dönt, az idei három, ösztöndíjjal jutalmazott finalista Koleszár Adél, Kovalovszky Dániel és Bartha Máté voltak. A díjat Bartha Máté nyerte.