A szabadság törékenyebb, mint hinnénk
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Egy valamit biztosan megtanított a 20. század: a szabadság törékeny. Közép- és Kelet-Európában különösen, de úgy tűnik, a múlt század tanulsága már nem evidens annak a generációnak, amelyiknek legidősebb tagjai lassan a 40-es éveikbe léptek.
Ebbe a generációba tartozik Kovalovszky Dániel fotóművész is, aki egy '50-es évek elején elítélt politikai fogoly naplójára bukkanva döbbent rá a tanulságra.
„Félelmetes volt a felismerés, hogy milyen egyszerű volt akkoriban egyik napról a másikra, egy koncepciós per során vagy éppen bármilyen bírósági ítélet nélkül hosszú évekre vagy akár örökre eltűnni az »igazságszolgáltatási« rendszer útvesztőiben.”
A felismerésből egy dokumentarista alaposságú, a túlélők interjúinak sokaságán keresztül létrehozott fotósorozat született, Egy pokoli színjáték díszletei címmel. Kovalovszky egyike volt a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ három ösztöndíjas finalistájának, aki munkájával versenyben volt a Nagydíjért.
Az Indexen korábban erdőportréival megjelenő Kovalovszky mostani sorozata a Rákosi- és a korai Kádár-korszakra ( 1945–1963) fókuszál, és történelmi szempontból a 24. órában készült:
Ez a világ most tűnik el észrevétlenül az utolsó tanúival, helyszíneivel, tárgyi hagyatékával együtt: csak az elmúlt négy-öt évben több tucat olyan politikai fogoly halt meg, akiknek a személyes története semmilyen módon nem lett lejegyezve, és nem készült róluk portré.
„Egy idő után fontosnak éreztem, hogy valamilyen formában megszólaltassam azoknak a kommunista döntéshozóknak, politikusoknak a gyermekeit, unokáit is, akiket a rendszer egy idő után szintén ellenségként könyvelt el, és ugyanolyan tortúrákon mentek keresztül, mint az átlagemberek”– így került többek között a sorozatba Rajk László, Szirtes András és Nagy Imre unokája, Jánosi Katalin.
2018-at írunk, és sajnos nemcsak fotográfiailag, hanem emocionális szempontból is feldolgozatlan maradt a múlt. Ennek az egyik legfőbb oka, hogy a rendszerváltozást követően nem volt meg a kellő társadalmi és politikai támogatottság a valódi bűnösök megnevezésére és felelősségre vonására. Akármennyire is tekintjük ezt egy lezárt korszaknak, a mai magyar társadalom tudat alatt tovább hordozza és örökíti át generációról generációra ennek az időszaknak a terheit és negatív reflexeit
– mondta Kovalovszky, akit tulajdonképpen épp a vizsgált korszak miatt nem sok választott el attól, hogy semmilyen anyagot ne készítsen: anyai nagyanyjának az '50-es évek elején udvarolt egy ÁVH-s tiszt. Amikor a fiatal nő mondta, hogy van már udvarlója – Kovalovszky nagyapja –, a tiszt közölte: ha gondolja, akkor úgy eltünteti a kérőt, hogy soha senki nem fogja megtalálni.
„Az ember életében vannak olyan időszakok, amikor minden egybefolyik, még a napokat sem tudja megkülönböztetni. Szerintem ez a börtön lényege:úgy élsz, hogy csak létezel. Ugyanakkor vannak olyan napok is, események, vagy talán pillanatok, amelyek örökre bevésődnek az emlékezetedbe, és évtizedek múlva is élénken jelennek meg.” (Ernst Ervin) (Fotó: Kovalovszky Dániel)
1945 után a Markó utcai börtön lett a népi demokratikus igazságszolgáltatás központja. Itt tárgyalták és hoztak halálos ítéleteket a háborús népellenes ügyekben, amelyeket a börtön udvarán hajtották végre. Itt végezték ki többek között Szálasi Ferencet és Imrédy Bélát korábbi miniszterelnököket. 1946-ra már annyira feltöltötték a börtönt, hogy a 700 főre épült épületben 1800-2000 rab szorongott. Egy cellában, ami 6-7 főre volt méretezve 30-35 rabot tartottak. Tetű és poloska hemzsegett a zárkákban, amelyek írtása lehetetlen volt ekkora zsúfoltságnál. (Fotó: Kovalovszky Dániel)
„A börtönben a sétán felfelé nézni nem szabadott, de amikor esett az eső vagy a hó, akkor a tükröződésbe láttuk az eget. Csak lehajtott fejekkel és hátratett kézzel lehetett sétálni...Az ember, amikor kijön a börtönből, azt veszi észre , hogy színes a világ. Színek vannak. Bent minden szürke. A hétköznapok is ilyen szürkék. Szürkék a falak. Szürkék az örök ruhái, minden szürke. Szürke a kilátástalan börtönidő. Egy szín van, a szürke. Kint minden színes. Színes a világ, színesek a virágok. Kék az ég." (Válóczy István) (Fotó: Kovalovszky Dániel)
A Kisfogház a Gyűjtőfogházon belül működött, mint büntetőrészleg. A foglyok kedvezményeit 1949-től elvették, nem írhattak levelet, nem fogadhattak látogatót, nem tarthattak tisztálkodási szereket. Orvosi kezelés 1950 és 1953 között nem létezett. A fogvatartók politikai hűségük jeleként egyre többször alkalmaztak erőszakot a foglyokon. A bebörtönzöttek száma 1950 és 1954 között volt a legmagasabb, ekkora már a magánzárkarendszert sem tudták fenntartani. A Kisfogház befogadóképességét 400 főre tervezték, ennyi embert tudtak elhelyezni a 68 magánzárkában és a 156 közös zárkában. A Kisfogház cellái közül a legnagyobb 6x5 méteres volt, ahova zsúfoltság esetén több mint 10 embert is bezártak. (Fotó: Kovalovszky Dániel)
Badacsonytördemici munkatábor körülbelül 1949-től 1954-ig működött. Nagyon kevés dokumentum maradt fent a rabtáborról, mivel igyekeztek a lehető legtöbb nyomot eltüntetni. Rákosiék Budapest bazaltkocka ellátását innen látták el hosszú évekig. A hegy sziluettjén jól látszik, hogy mekkora részt termeltek ki illegálisan. A bánya 1960-ban bezárt és utána az egész hegyet tájvédelmi körzetté nyilvánították. (Fotó: Kovalovszky Dániel)
„Nem marad más, csak a remény, ki itt belépsz!” (A rabok jelmondata volt a táborban.)
A recski tábor 1950. július 19-én hajnalban „nyitotta meg kapuit”. A szovjet Gulagok mintájára szervezett táborban a bírósági ítélet nélkül idehurcolt mintegy 1500 fogvatartottat minimális létfeltételek között dolgoztatták folyamatosan a kőbányában. Az idő múlásával, ahogy nőtt a tábor létszáma, fokozatosan úgy durvult az őrök viselkedése is. A rabokat sokszor állati kegyetlenséggel fenyítették, kínozták, éheztették.1950 késő őszére már öt barakk állt. 1953-ban a bánya bezárásakor minden szabadulóval aláírattak egy titoktartási nyilatkozatot, hogy nem beszélnek senkinek semmiről, ami a táborban történt. (Fotó: Kovalovszky Dániel)
„1951. május 11-én éjjel 2 órakkor tartóztattak le az Államvádelmi Hatóság emberei. Ezt nem lehet elfelejteni. Három hónapig éjjel-nappal ment a kihallgatás. Utána aláírattak velem egy internálási határozatot. Először nem akartam aláírni, de láttam, hogy most jönnek és szétverik a fejemet. Fejem a falba verték, és belémrúgtak. A cellába az ágyon mozdulatlanul kellett feküdni, mert ha az ember megmozdult, akkor fel kellett állni és támasztani egy kihegyezett ceruzát a homlokával a falhoz.” (Balogh Ferenc) (Fotó: Kovalovszky Dániel)
A csolnoki IX-es akna mellett, a meddőhányó dombjának tetején 1956 októberében még létezett Rákosiék "proletárdiktatúrájának" legnagyobb bánya-rabtábora. Egy sivár, négyszögletű tér, ahol hat barakkban, emeletes ágyakon laktak a "közmunkára ítélt" rabok. A szögesdróttal kerített tábort fegyőrök őrizték, akik többnyire az ÁVH-nál szolgált. A rabok közt voltak földbirtokosok, kulákok, gyártulajdonosok, munkások, papok, honvéd tisztek, Jehova tanúi, nyilasok, kereszténydemokraták, kisgazdák, szociáldemokraták, kommunisták. A világtól elzártan és a bányamunkában egymásra utalva várták a szabadulás óráját, amely csak az 1956-os forradalom napjaiban következett be egy éhségsztrájk miatt. (Fotó: Kovalovszky Dániel)
1949 tavaszán a Buda-déli internálótábor foglyait átköltöztették Kistarcsára. Ettől fogva ez lett a központi internáló- és gyűjtőtábor. 1950. május 5-én az Államvédelmi Hatóság elfoglalta a tábort. Minden ablakot bemeszeltek, a „szabad” mozgást pedig betiltották a tábor területén. Kistarcsán az öt férfi és egy női „ezred” létszáma 2–3000 fő között mozgott. Ágyak hiányában a földön, matracokon vagy pokrócokon aludtak, egy személyre 50–60 centiméter jutott. A parancsnoksági épület mellett állt a régi ütött-kopott fogdaépület. (Fotó: Kovalovszky Dániel)
„Az apám részt vett annak a rendszernek a megteremtésében, amit Rákosi-rendszernek hívnak és amely később átöröklődött a Kádár-rendszerbe. Én tulajdonképpen büszke vagyok arra, hogy részt vettem ennek a rendszernek a lerombolásában.” (Rajk László) (Fotó: Kovalovszky Dániel)
„...Apám, amint belépett az irodába, meztelenre vetkőztették, leköpték, megrugdosták, megverték. Mikor elájult a fájdalomtól fellocsolták és újra megverték. Összecsinálta magát a fájdalomtól. Újra megverték. Ez így tartott órákon át, míg végül egy sötét cellába lökték. 31éves volt akkor..." ( Részlet a Vándorszem című családregényéből.) (Fotó: Kovalovszky Dániel)
Nagy Imre és társai pere az 1956-os magyar forradalmat követő titkos koncepciós per, 1958. január 28. és június 15. között zajlott a Nagy Imre-kormány, illetve a Nagy Imre-csoport ellen. A pert a Kádár János vezette bábkormány és a szovjet vezetés folyamatosan egyeztetve határozta el. A per során törvénytelenségek sorát követték el: a védőket megfélemlítették, a védelem tanút nem hozhatott, a vádlottakba Vida Ferenc bíró folyamatosan belefojtotta a szót. Bizonyítékaikat nem engedték elmondani, és végül a politikai célnak megfelelő ítéleteket hozták. Az ítéletet 1958. június 15. hirdették ki. Nagy Imrét halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélték, és az ítéletet másnap hajnalban a Kisfogház udvarán végrehajtották. (Fotó: Kovalovszky Dániel)
A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ a magyar fotográfia területén kiemelkedő teljesítményt nyújtó alkotók elismeréseképpen 2014-ben alapította meg az 5 millió forint összdíjazású Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjat . A díjról magyar és nemzetközi szakemberekből álló zsűri dönt, az idei három, ösztöndíjjal jutalmazott finalista Koleszár Adél, Kovalovszky Dániel és Bartha Máté voltak. A díjat Bartha Máté nyerte.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
