Ők nem csupán hagyományőrzők, ők maguk a hagyomány

– mondta Both Miklós azokról az idős asszonyokról, akiknek énekeit éppen öt évvel ezelőtt kezdte el gyűjteni Ukrajnában utazgatva. A magyar zeneszerző, előadóművész és folklorista egy kockaladával és egy felvevővel vágott bele a projektbe, amely során helyi özvegyasszonyoknál vendégeskedve, pusztuló, sőt, sok esetben életveszélyessé vált kultúrházakban gyűjtött kiveszőben lévő népdalokat. 

A küldetéshez évről évre egyre többen csatlakoztak: mára a projektben több tucat ember vesz részt, eddig közel 120 faluban forgattak, mintegy négyezer dallamot, táncot, interjút és szokást rögzítve az utókornak. A gyűjtőmunka eredménye a Polyphony Projekt, Ukrajna legnagyobb online folklór adatbázisa lett, ahol HD-minőségben lehet élvezni a csapat által készített felvételeket.

„A fiatalok nem érdeklődnek ezek után a dalok után. Ami a komputerben ugrál, az fog továbböröklődni” – mondják az asszonyok a Polyphony Projekt legújabb videójában is, amelyben a szereplők az internetről és a régi időkről is beszélnek, mielőtt belevágnak a közös éneklésbe.

Ukrajnában a mélyszegénység tartja életben azt a paraszti kultúrát, amelyben ezek a népdalok megszülettek, ám folyamatosan csökken azok száma, akik még ismerik és életben tartják. Az asszonyok ráadásul sokszor ódzkodva nyúlnak vissza ezekhez a dalokhoz, hiszen olyan hosszú ideig voltak tiltólistán, hogy szinte illetlennek érzik őket.

„Általános állapot Ukrajnában, hogy asszonyok magányosan, özvegyen éljenek akár 30-40 évet is. Az alkohol és a betegségek tömegével szedik a férfiakat, míg a gyermekek a városokba költöznek, így nem marad más társaság, mint a szomszéd özvegyek meg az állatok. Ahogy az idő telik, férfi nélkül egyre nehezebben tudják a ház körüli munkát elvégezni, ráadásul a magány komoly szellemi megterhelést jelent, amely sokszor a depresszió, vagy akár az őrület felé sodorja az asszonyokat” – mondja Both Miklós.

A gyűjtőmunkát ezúttal Both Miklós fényképein, illetve emlékezésein keresztül mutatjuk be újra – egy 2016-os cikkünkben Ancsin Gábor fotóin keresztül láttattuk a missziót, amiről az Index videórovata is készített anyagot, nem sokkal azelőtt, hogy az éneklő nénik közül néhányan a Müpa színpadán is előadták a dalokat a Budapest Ritmo fesztiválon.

Both Miklós és csapata mostanáig közel százhúsz ukrajnai faluban forgatott, és gyakran maguk az énekesek látták őket vendégül otthonaikban, szállást és élelmet biztosítva a folkloristáknak. Volt olyan énekes is, akire a népdalgyűjtők látogatása alatt egy évtizedekkel azelőtti szeretője akarta rágyújtani a házát, miután a régóta házas férfinak vízbe fulladt a gyereke, ami mögött az egykori szerető az asszony boszorkányságát sejtette. (Fotó: Both Miklós)

„Az igazán nagy kihívás csak most következik. Ha ezeket a dalokat a rögzítés után nem kezdik el az emberek (újra)használni, akkor ugyanaz a sors vár rájuk, mint a kihalt nyelvekre: eltűnnek a napi használatból és nyelvészek maroknyi csapatának kutatási tárgyává válnak” – írja Both Miklós a Polyphony Projekt oldalán. A képen: egy ortodox pap munka közben. (Fotó: Both Miklós)

„Legelső gyűjtőutunk meghatározó találkozása. A falu szélén élő asszony ekkor volt 85 éves, tökéletes memóriával, kiváló egészséggel. Három napot töltöttünk nála, igazi nótafaként végeláthatatlan dalismerettel rendelkezett. Születésekor az apja segédkezett egyedüliként, akinek durva kezei egy óvatlan mozdulatnak köszönhetően kinyomták a bal szemét. Ez a testi fogyatékosság egész életében végigkísérte. Férjet nem kapott, egyetlen gyermeke törvénytelen volt, ami miatt elüldözték a szülőfalujából. Pár évvel később visszatértem meglátogatni. Addigra a háza már az enyészeté lett. A szomszédok elmondták, hogy a látogatásunk után pár hónappal halt meg. Az összes szőttesét, kézzel készített ruháit, ikonjait, használati tárgyait a bejárata előtt égették el” – idézte fel a poltavai Halina Mihajlivnához fűződő emlékeit Both Miklós. (Fotó: Both Miklós)

Falusi gyerekek valahol Ukrajnában. Bár az idősek szerint a fiatalokat már nem érdeklik a népdalok, még ma is találni köztük olyanokat, akik szívesen csatlakoznak hozzájuk. (Fotó: Both Miklós)

A 81 éves Okszána Deniszovna csernyihivi háza előtt. Lánya autóbalesetben halt meg, ezért az idős nő hat éven át nem nézett tévét, nem hallgatott rádiót, nem ment vendégségbe és tíz évig nem énekelt. „Az egyik legmelegebb szívű vendéglátónk. Egyik este álmában eljött hozzá a leánya, és megkérte, hogy énekelje el azt a hosszú éneket, amikor madártestben visszaszáll a lány a szülői házhoz. Hajnalban kiment cseresznyefája alá és újra énekelni kezdett. Hosszú balladáit azóta lányának énekli.” (Fotó: Both Miklós)

„Aznap nem én voltam a leglazább a faluban” – kommentálta a fényképezőgép láttán magát pózba vágó, napszemüveges hölgyről készült fotót a magyar folklorista. (Fotó: Both Miklós)

A Zsitomir területről származó háborús veterán, Vaszilij Vaszilijovics vidáman mosolyog bele a kamerába. „Vaszilij igazán szerencsésnek mondhatja magát. A második világháború a Szovjetúniótól követelte meg a legnagyobb áldozatokat. Míg Nagy-Britannia 382 ezer főt, Franciaország 600 ezer főt, Magyarország 670 ezer főt veszített összesen, addig a Szovjetúnió 21 milliót. Ennek a tragédiának mai napig gyógyíthatatlanul jelei vannak a mindennapokban.” (Fotó: Both Miklós)

Bothék a Szumi területen élő Mária Deniszovna otthonában is vendégeskedtek. „Érkezésünkkor mindannyiunkat megdöbbentett a falu mesebeli szépsége. Az ott töltött éjszakánkon azonban súlyos történetek kerültek elő. Maria a férjét a falu főutcájáról lefelé jövet látta meg először. Máig emlékszik szőke hajára és jóízű nevetésére. Nem sokkal rá összeházasodtak. A házasságot követő évben a férje rendszeresen verni kezdte. A félelemből adódóan kiütések kezdtek el megjelenni a kezén, majd a teljes testén, ami aztán évekkel később bőrrákká súlyosbodott. A bőrátültetések sora teljesen eltorzította az arcát, emiatt nem is engedte, hogy lefotózzuk. A férje később felakasztotta magát. Mint megtudtuk, abban a szobában, ahol aznap este aludtunk.” (Fotó: Both Miklós)

Tóth Ilonka a kárpátaljai, főleg fűszerpaprikájáról ismert Nagydobronyból. „Bár a helyi mezőgazdasági szervezet vezetője szerint 100-120 tonna fűszerpaprikát termelnek itt évente, mindenképpen szembetűnő, hogy az utóbbi időben csökkent a termelői kedv Nagydobronyban. Ebben jelentősen közrejátszik, hogy a település hatezer lakójából öt-hatszázan már külhonban keresik a családjuk eltartásához szükséges pénzt” – magyarázza Both Miklós. (Fotó: Both Miklós)

A Poltava területről származó Nina Alekszejivna derűsen itatja vendégeit az udvarán. „Két testvérével együtt szüleiket a háború alatt elveszítették. Emiatt a három árvát a falu nevelte fel. A három nővér gyönyörűen énekelt, és azzal hálálták meg a falusiak segítségét, hogy a közösség különböző ünnepein, vagy csak akár házról házra járásként mindenkinek énekeltek. Nina mindkét testvére meghalt azóta, de jókedve és csodálatosan csengő hangja miatt az egész faluban köztiszteletnek örvend.” (Fotó: Both Miklós)

Mezítlábas kislányok játszanak egy ukrajnai falu egyik udvarán. (Fotó: Both Miklós)

Asszony a kultúrházban. „A negyvenes-ötvenes években minden faluban nagy erővel elkezdtek épülni a kultúrházak. Hatalmas színháztermekkel, vetítőgépekkel, könyvtárral, működő kórussal, mindennel, amire a kor szovjet emberének kulturálisan szüksége lehetett a központi vezetés szerint. Mára a falvak elnéptelenedésének köszönhetően általános, hogy a termeket már csak pár tucat özvegyasszony használja, állapotuk gyakran életveszélyes, de legalábbis alig karbantartott.” (Fotó: Both Miklós)

Készülnek a felvételek a Polyphony Projekt oldalára – werkfotó az egyik állomásról. A gyűjtőutaknak köszönhetően mostanra mintegy négyezer dallam, tánc, interjú és szokás gyűlt össze az oldalon. (Fotó: Both Miklós)

A csernyihivi Olekszej édesanyja Csernobiltól három kilométerre született, és az 1986-os katasztrófa napján is a földeken dolgozott. „Nem sokkal később buszok érkeztek a faluba és mindenkit felszállítottak, azzal az instrukcióval, hogy kétheti ruhát vigyenek magukkal. Kerteket, megművelt földeket, állatokat, a temetőben nyugvó családtagjaikat hátrahagyva elindultak a kéthetes távollétre, ami azóta is tart, soha többé nem fognak visszatérni. Minden elköltöztetett falunak kijelöltek egy befogadófalut, minden ház kapott egy új családot. Az addig gazdag földekkel, sok állattal rendelkező földművesek az éhezés miatt vödrökkel jártak krumpliért kopogtatni házról házra. Ebből a kényszerített betelepítésből komoly konfliktusok támadtak a helyiek és a jövevények között. Később a falu határában épített nekik az állam házakat, és ma is ott élnek. Olekszej egy ilyen kényszerült helyzet szülöttje; édesanyja betelepült, édesapja már a fogadófaluból származott. Az ott szövődő szerelemből született 1989-ben.” (Fotó: Both Miklós)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!