A nyolcvanas évekbeli ünnepség képe csak egy Enyedi Zoltán fotós hatalmas, 30 ezer felvételt tartalmazó archívumából. Enyedi 30 éven át volt a Csongrád Megyei Hírlap fotóriportere, képeinek többsége a Kádár-rendszer vidéki Magyarországát mutatja meg a legkülönbözőbb perspektívákból: falusi riportok, új mezőgazdasági gépek, gyárbéli hétköznapok, üzemi balesetek, úttörők és munkásőrök, nagy megtekintéseket kivitelező fontos elvtársak.
Amilyen meghatározó része volt a kádári konszolidációnak és a rendszer elfogadottságának a vidéki modernizáció, a kényszerrel kollektivizált TSZ-Magyarország gyarapodásra is lehetőséget adó háztájizós reformja, annyira törlődött a rendszerváltás után az országos nyilvánosságból az egész vidék-történet - maradt a helyén némi nyomorpornó, a bűnügyi hírek és a hagyomány iránti hamis nosztalgia, rosszabb esetben a város-vidék ellentétekre rájátszó bűnbakpolitika.
A Makón született, Szegeden meghalt Enyedi másfajta történeteket mutat. Ezek akkor is hiánypótlóak, ha nem szabad elfelejteni, hogy a Kádár-rendszer hivatalos sajtófotósaként maga is bőséggel termelt propagandaképeket, melyek leginkább a szocialista modernizáció sikerét voltak hivatottak megtölteni tartalommal. Sok fotója volt a megye Kádártól balra álló uráról, az ‘56 után rendcsináló rákosistaként ideiglenes jelleggel pozícióba tett, aztán 30 éven át ott ragadt Komócsin elvtársról, aki miatt Csongrádot Pol Pot megyének is nevezték (a párttitkár Traktor utcai panelnyaralójáról nem, még jó, hogy áll most is egy ahhoz hasonló), de a hagyatéka alapján jobb szeretett dolgozó nőket fotózni előnyös perspektívából.
Nincs régebbi, mint a tegnapi újság. A mai siker holnapig tart
- tartotta sajtófotósként, de úgy tűnik, ebben tévedett. 2009-es halála után magángyűjteményét a szegedi Móra Ferenc Múzeum vette meg, azóta pedig - ők ezt múzeumtörténeti jelentőségűnek mondják - digitalizálták is a benne lévő 30 ezer képet. Ebből láthatnak itt egy rövid válogatást: 15 fotót a 30 ezerből, a Kádár-korszak falusi társadalmáról Csongrád megyéből.
Hagymát hagymával. A hetvenes években évente 270 ezer tonna vöröshagymát szállítottak Makó környékén a ZÖLDÉRT raktáraiba, ma ennek a töredékét termelik meg. A Kossuth Téesz még ma is létezik, de "három-négy vagon, ha áll ott összesen hagymával, a nyolcvanas években volt vagy kétszáz is” - írtuk a jó eltarthatóságától híres makói hagyma hanyatlásáról. A kisüzemi tájkultúrából kifejlődött hagymatermelésnek az egyik csúcsa volt ez az időszak.
(Fotó:
Móra Ferenc Múzeum)
A Magyar Televízió Híradójának készül tudósítás a makói hagymakutatás aktuális fejleményeiről 1981 tavaszán. Az erőszakos kollektivizálás válsága után ez felívelő reformidőszak. Addigra odáig jutottak, hogy a téeszekben „sok helyen a hagymatáblák jó része öles gyomban éri meg a szedés idejét". Hogy ez megváltozzon, abban nagy szerepe volt a reformer agrárlobbinak, főleg a személyesen is makói hagymás családból származó, Kert-Magyarországot álmodó Erdei Ferencnek. A háztájizás engedélyezésén kívül az egész termelést újragondoló termelési rendszert csináltak bábolnai mintára, a makói hagymakutatásnak ebben volt kulcsszerepe. (Fotó:
Móra Ferenc Múzeum)
Vidám díszebéd a Tápéi Háziipari Szövetkezet közgyűlésén. Tápén, ahol a gyékényszövés évszázadok óta jelen van, a szövetkezet papucsokat és szatyrokat készített, a Szegedhez csatolt faluban a lányoknak és a fiatal nőknek gyakorlatilag ez volt az egyetlen pénzkereseti lehetősége. Termékeiket nyugatra exportálták, a rendszerváltás és a privatizáció után viszont becsődöltek. A gyékényszövést már csak néhány idősebb asszony vitte tovább, most hagyományos mesterségként próbálják megőrizni. (Fotó:
Móra Ferenc Múzeum)
Szövetkezeti zászlóátadás az ÁFÉSZ-ünnepségen Üllésen 1981 tavaszán. Üllés a megye egyik legszegényebb települése volt, mielőtt 1965-ben olajat találtak a határában. Ennek és a nem túl jó földeken is sikeres TSZ-nek köszönhetően építettek művházat, hidroglóbuszt, benzinkutat, és még a szomszédos Forráskutat is hozzájuk csatolták - a forráskútiak nem túl nagy örömére. A "Csongrád megyei modell" jelszavával a keménykezű párttitkár Komócsin fel akarta számolni a tanyavilágot, de ez nem sikerült neki, csak a tanyaközpontok belterületét falusiasították szabályos, sakktáblaszerű utcahálózattal - mint Üllésen is. (Fotó:
Móra Ferenc Múzeum)
Baba az 1978-as tápéi búcsúban, egy az évben született 168 ezer közül - az ekkor 10 millió 600 ezres lakosságú Magyarország népessége két év múlva kezd el csökkenni majd. Az alkoholfogyasztás is csúcson van, miután majdnem megháromszorozódott az 1956 utáni két évtizedben: tiszta szeszben 11,5 liter évente, az itt látható kisbabát is beleszámolva.
Ezt a felvételt Enyedi kolléganője, Somogyi Károlyné készítette; harmadik társukkal, Ács Károllyal együtt ők hárman fél évszázadon át dokumentálták a megye eseményeit.
(Fotó:
Móra Ferenc Múzeum)
A tápéi 619-es kút és a teljes stáb, 1982. Tápén termálkutat akartak fúrni a hatvanas évek közepén, de víz helyett váratlanul olaj tört fel - jobb híján egy halastót öntöttek fel vele. (Fotó:
Móra Ferenc Múzeum)
"Csongrád megye hosszú ideig az ország legelmaradottabb területei közé tartozott, s a mostoha örökség hatásait máig sem sikerült teljesen felszámolni. Mégis, napjainkban ez a megye adja a hazai kőolaj- és földgáztermelés mintegy kétharmadát, a szalámigyártás nyolcvan százalékát. Itt terem a híres szegedi paprika és makói hagyma, s ezen a tájon található az ország legtöbb termálkútja és növényháza" - írta 1985-ben a Népszava. A képen a műbőr puff, a falhoz állított székek, a pálmafás óriásposzter egy lassú korszakváltás díszletei, a pitvarosi Ifjúsági Művelődési Ház és Könyvtár átadásán járunk. (Fotó:
Móra Ferenc Múzeum)
Beszéltünk már erről az augusztus 20-i képről: Enyedi Zoltán felvétele az 1982-es ópusztaszeri munkás-paraszt találkozón készült. Pusztaszer kultuszát szintén Ferenc Erdei kezdeményezésére kezdték országos szintre emelni a hetvenes évektől. Az Árpád-ünnepséget sajátos csavarral Szent István napjára tették, amit közben inkább az Alkotmány ünnepének hívtak hivatalosan. A szónoklatok sablonfordulata volt, hogy az 1945-ös felszabadulást második honfoglalásnak nevezték - történelmi egymásracsúszások a szocialista propaganda íze szerint. (Fotó:
Móra Ferenc Múzeum)
A Marosmenti ÁFÉSZ mozgóboltja Óföldeákon. A kistelepüléseken az áfészok komplex szerepet láttak el a kiskereskedelemtől a termelés és az ellátás összehangolásán át az ipari üzemágakig. A javarészt szegedi kitelepültek által benépesített katolikus Óföldeákon Béke Mgtsz-nek hívták a termelőszövetkezetet, a helyi kocsma környékén viszont inkább a temetőt nevezték úgy: "Ha pihenni akarsz, vár téged az ófoldeáki Béke TSZ." (Fotó:
Móra Ferenc Múzeum)
Az apátfalvi nőről 1984-ben készült Enyedi Zoltán felvétele. Enyedi ismert volt arról, hogy két fényképezőgéppel dolgozott, a hivatalos cél mellett saját célra is fotózott párhuzamosan, és ezeket a képeit is precízen dokumentálta, így tudható, hogy melyik mikor és hol készült és ki van rajtuk - ez akkoriban még nem volt alapelvárás. (Fotó:
Móra Ferenc Múzeum)
Csirkebontás Óföldeákon, talán lagzi lesz. A hatvanas évektől, és főleg az Új Gazdasági Mechanizmus 1968-as meghirdetése után a háztájizással a magángazdaság tág terepet kapott az agráriumban. A szovjet kolhozmodelltől eltérő, a szövetkezeti tulajdonra és a gazdálkodók érdekeltté tételére építő konstrukció összességében sikeres különutas politika volt, a mezőgazdasági beruházások nőttek, és a falusi társadalom annak ellenére tudott gyarapodni, hogy a településpolitika a nagyobb településeket favorizálta. (Fotó:
Móra Ferenc Múzeum)
Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke kukkant ki az Ópusztaszeri Emlékpark skanzenjének egyik házikójából. Az államfő az ópusztaszeri munkás-paraszt találkozóra érkezett. Losonczi Pál tiszteletére egy 70 méter hosszú katonai sátrat vertek fel, ezt munkásőrök óvták, az egyik végében pedig a Pick hűtőkamionja fújta a hideget az illusztris vendégekre. (Fotó:
Móra Ferenc Múzeum)
Népzenei találkozó Kiskundorozsmán 1983 nyarán. A dorozsmai műemlék szélmalomnál a hetvenes években kezdett találkozók a szegedi nyár jellegzetes rendezvényei lettek (Fotó:
Móra Ferenc Múzeum)
Ópusztaszeri piknik, 1985. A település neve csak a hetvenes években kapta az "Ó" előtagot, a vurstlis, vásári mutatványos, szó szerint gulyáskommunista dínom-dánom a felújított Árpád-ünnepségeken is meghatározó volt. "A bográcsokban főtt a gulyás, és az Árpád vezérhez vagy a Galambdúchoz címzett szövetkezeti bisztróban nagy hordókból mérték a sört. Mindössze annyi változott, hogy a Zója Kozmogyemjanszkaja helyett immár Árpád nevét viselő termelőszövetkezet dolgozói nézték ámulva a vásárosok szemkápráztató mutatványait" -
írta az ópusztaszeri ünnepségekről Kovács Ákos néprajzkutató.
(Fotó:
Móra Ferenc Múzeum)
Az 1985-ös ópusztaszeri béketalálkozó díszvendége Borisz Boriszovics Jegorov szovjet űrhajós, természetesen a világbéke képviseletében. Ebben az évben már Gorbacsov a szovjet pártfőtitkár, és ekkoriban az ópusztaszeri találkozók is fokozatosan megváltoztak, egyre kevésbé voltak politikaiak. Hamarosan a Nemzeti Történeti Emlékparkká lett Ópusztaszer idegenforgalmi értéke került a középpontba, az ünnepi műsorban már nem a Lenin-dal, hanem nemzeti operaáriák szóltak. (Fotó:
Móra Ferenc Múzeum)
Köszönjük a szegedi Móra Ferenc Múzeum segítségét, és hogy lehetővé tették Enyedi Zoltán fényképeinek felhasználását a Mi vidékünk sorozatban.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
