Habik Csaba nem akart fényképész lenni, beatzenész (az Illés népszerűségét látva) és országúti kerékpár-versenyző (egy szomszéd hatására) azonban annál inkább. Gyerekkori elhatározásai ellenére végül mégis fotóriporter lett belőle, aki több évtizedes pályája során több sajtófotódíjat is nyert, 2003-ban pedig megkapta a Balogh Rudolf-díjat, azaz a magyar fotográfia legrangosabb szakmai elismerését.

Sportkarrierjéről egy Szarka Klárának adott, a Fotóművészet folyóiratban megjelent interjúban így vallott: “Tízévi versenyzés után egyszer egy országos hosszú távú bajnokságon olyan jól sikerült teljesítenem a távot, hogy megvárt a zsűri. Ez korábban sohase fordult elő velem. Mert egyébként mire én célba értem, már mindenki otthon ette a húslevest. Hazamentem, megittam néhány üveg sört, mélyen elgondolkodtam, és azt mondtam, az okos sportoló a csúcson hagyja abba, és szögre akasztottam a biciklit.”

1956-ban született Budapesten, apja a kárpátaljai Beregszászról, anyja az erdélyi Nagyszalontáról származott. Eredetileg karosszéria-lakatosnak tanult, a fotóstechnikát Lapkiadó Vállalat laboratóriumában ismerte meg, 1982-ben pedig a Magyar Hírlaphoz került, ahol az újság képes mellékleténél lett fotóriporter, majd a Pulitzer-díjas fotórovat vezetője.

A Hírlaptól 2004-ben ment át a Szabad Földhöz rovatvezetőnek. “Ő vezényelte le a lap digitális átállását, és itt is sikerült olyan munkatársi gárdát kialakítani, amely párját ritkította a magyar sajtófotográfiában. Vezette a rovatát, fényképezett, sőt, olykor remek, hangulatos írásaival is építette a Szabad Föld sikerét. Mindent tudott a szakmáról, amelynek mestere lett” – írta róla Szücs Gábor a Szabad Föld nekrológjában.

Habik Csaba mindemellett az ország valószínűleg legnagyobb fotográfiai magánkönyvtárának tulajdonosa is volt, valamint zsibvásárokon vásárolt fotós vackok (játékfényképezőgépek, fotós ajándéktárgyak és számtalan fotográfiához kötődő haszontalanság) megszállott gyűjtője. "Előfordulnak szép darabok, de a többség értéktelen. A mottó: minél rondább, annál jobb" – mondta tíz évvel ezelőtt az otthonában felhalmozott tengernyi holmiról a Magyar Narancsnak.

A képekért köszönet Habik Csaba családjának, a Magyar Hírlapnak, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának, valamint Kovalik Máténak és a Szabad Földnek. A képaláírásokban szereplő idézetek a Fotóművészet interjújából származnak.