A Németországban született Imamura Tomoya anyja magyar, apja japán, és bár mellékesnek tartja a nemzeti hovatartozást, magyarnak mondja magát, ha választani kell. „Egészségtelen szeretet köt Magyarországhoz, mint gyermeket az alkoholista szüleihez”– mondja a huszonéves fotós, aki régen tolnai nagymamájánál töltött minden szünetet.

Imamura itt bemutatott Petőfi holtteste című sorozata az esseni Folkwang egyetem fotó szakán készült mestermunka. Származása, vagy ahogyan ő nevezi: „sehonnaisága” egyszerre adta meg a szükséges rálátást a magyar jelen témájára, és távolította el ugyanazt. A kettősség a munka koncepcióját is meghatározta: dokumentációs és beállított fotók váltják egymást. A masszív hétköznapi reményvesztettség képeit papírmaséból készült nemzeti szimbólumokkal töri meg. Ezek az egyetlen specifikusan Magyarországra utaló jelek, különben nehéz lenne megmondani, hogy a fotók Kelet-Európa melyik sarkában készültek.

Sorozata egyfajta állásfoglalás, a poszt-szocialista állapotból született újfajta nacionalizmus kritikája. „Egy évszázadok óta elnyomott nép, melynek kultúrája és oktatása az elnyomásról szól, új ellenséget keres, akit a mostani szabad, de nem igazságos világban vádolhat”– így látja a fotós a kétezres évek Magyarországát. A magyar történelmi önkép alakulása szerinte éppen olyan ködös, mítoszokkal teli és bizonyosságokat nélkülöző, mint a „nemzeti messiás” Petőfi halála.

Imamura  Tomoya  sorozata a most szeptember elején rendezett svájci Verzasca Fotófesztivál shortlist-jén is szerepel.