Az egyik első utcai fotó egy párizsi utcán készült még 1838-ban, és az első portré - legalábbis amiről tudunk - csak évvel később követte. Az azóta eltelt közel kétszáz év egyik legmeghatározóbb műfaja a street photography, vagyis az utcai fotózás lett. Ennek egy szeletet mutatja be a Street. Life. Photography című kiállítás. Az elmúlt hetven év legjobb utcai fotóiból álló tárlatot a Bécsben, a Kunst Haus Wienben lehet megtekinteni. A gyűjtemény csaknem negyven nemzetközi és osztrák művész több mint kétszáz felvétele mentén az 1930-as évektől napjainkig kalauzol végig az utcai fényképezés világán.
Az utcai fotózás nagyon sok változáson ment át, ahogyan ezt a műfaj több évtizedét felölelő tárlat is mutatja. A 19. században szinte minden fényképész utcai fotósnak számított, hiszen az utcán felállított kis stúdiókban állhattak modellt az emberek, a 20. század elején pedig sajnos összemosódott a haditudósítással, aztán az analóg fotózást felváltotta a digitális fotózás, és pár éve már mindannyiunk zsebében ott lapul egy fényképezőgép az okostelefonnak köszönhetően. A műfaj persze nemcsak a történelme miatt sokszínű, hanem a művelői miatt is. Változó, hogy kinek milyen témák fontosak, ki az, aki kellő távolságtartással, külső szemlélőként örökíti meg a pillanatokat, ki az, aki részese akar lenni az eseményeknek, ki az, aki spontán módon lekapja azt, ami (vagy aki) szembejön, ki az aki kukkolóként figyel, és ki az, aki magát is belekomponálja a képekbe.
Nem kell feltétlenül embereknek szerepelni a képeken, de néha egyetlen arckifejezés többet mond egy szépen szerkesztett sorozatnál, ami csak az épített környezetet mutatja be. És pont ezért nem lehet elmenni egy igen fontos kérdés mellett, ez pedig a személyiségi jogok, pontosabban a képmáshoz való jog problémája. Magyarországon viszonylag szigorú a szabályozás, és csak akkor “nincs szükség az érintett hozzájárulására a felvétel elkészítéséhez és az elkészített felvétel felhasználásához”, ha tömegfelvételről és nyilvános közéleti szereplésről készült a fénykép. Persze nagyon sok remek fotó soha nem született volna meg, ha a művészek engedélyt kértek volna, vagy nem kacérkodtak volna a voyörizmussal. Az utóbbira egyébként nagyon jó példa Merry Alpern Dirty Windows (Mocskos ablakok sorozata). A fotós egy illegális szexklub mosódójának ablakán keresztül befotózva örökítette meg a vendégek és az ott dolgozok - fogalmazzunk finoman - intim pillanatait.
És ahogyan a dokumentarista műfaj egyik ismert képviselője, Martin Parr mondta, kicsi az esély arra, hogy a lefotózott emberek közül bárki is megjelenjen egy ilyen kiállításon, ha pedig mégis megtörténne, hogy valaki felismeri magát vagy egy ismerősét, akkor elég ott helyben foglalkozni ezzel a problémával. Persze mi magunk is teljesen máshogy viszonyolunk már ahhoz, ha észrevesszük, hogy fotóznak, egyre többekben buzog a szereplési vágy, másrészt lehetetlenség is lenne elbújni minden objekítv elől, aminek a látómezejébe bekerülünk, főleg egy olyan környezetben mint a nagyvárosok utcái.
A Street.Life.Photograpy kiállítás 2020. február 20-ig a bécsi Kunst Hausban (1030 Bécs, Untere Weißgerberstraße 13.) tekinthető meg. A tárlat Deichtorhallen Hamburg/Haus der Photographie kiállítása, és törzsanyaga F. C. Gundlach, ismert német divatfotós gyűjteményéből származik, és Sabine Schnakenberg a kurátora. Egy ilyen átfogó kiállításnál természetesen kell valamilyen szervezőelv, vezérfonal. A fotókat öt téma szerint csoportosították, ezek a következők: utcai képek, szerencsétlenségek, tömegközlekedés, anonimitás és elidegenedés.
Dougie Wallace szívesen hívja fel a figyelmet a társadalmi különbségekre, hogy milyen óriási szakadék tátong vagyonos emberek és azok között, akik a társadalmi létra alacsonyabb fokain állnak. A glasgowi születésű fotós nem szégyellős, bármikor szembevakuzza a leggazdagabbakat is. Állítása szerint nem akar gúnyt űzni belőlük, csupán lefotózza azt, amit lát, ami az utcán szembejön. (Fotó:
Dougie Wallace / Kunst Haus Wien)
Aki nagyvárosban lakik, annak könnyen támadhat olyan érzése, mintha egy szimulációban élnénk, ugyanazok az arcok, ugyanazok az épületek, hiba a Mátrixban. A dán Peter Funch fotóival mintázatokat próbál elcsípni, azokat az apró kis részleteket, amiktől egy random utcakép egységes egészet alkot, ami megmutatja, hogy tényleg van rendszer a káoszban. Felismeri, hogy ezen a fotón mi a közös nevező? (Red Rush Redux, Babel Tales sorozat, 2006-2010) (Fotó:
Peter Funch / Kunst Haus Wien)
Leon Levinstein a 20. század második felének egyik ismert amerikai utcai fotósa. Főként New York utcáit rótta, és olyan ügyesen olvadt bele a környezetébe, hogy olyan pillanatokat is lencsevégre tudott kapni, amit másnak talán nem sikerült volna. (New Orleans, 1976) (Fotó:
Leon Levinstein / Kunst Haus Wien)
William Klein az 1950-es években a New York-ról készült képeivel szerzett magának hírnevet. (Gun 1, Xmas, Macy's, 1954. december) (Fotó:
William Klein / Kunst Haus Wien)
Harri Paelviranta finn fotós munkáiban az erőszak és a maszkulinitás a két fő motívum, és igyekszik ezeknek a fogalmaknak minden rétegét megvizsgálni, hiszen szinte mindenki számára mást jelentenek, annyiféleképpen lehet ezeket értelmezni. Playing Belfast sorozatával azt szerette volna bemutatni, hogyan élnek a gyerek Észak-Írország fővárosában úgy, hogy az utcai összetűzések, villongások már nem képezik a mindennapok részét. (New lodge boys #12, 2007-2010) (Fotó:
Harri Paelviranta / Kunst Haus Wien)
Pár évvel ezelőtt mém lett abból a kislányból, aki egy lángoló ház előtt álldogálva mosolygott a kamerába. Ugyanez a fotó, ami Axel Schön Feuer (Tűz) sorozatának része, elemeiben rímel egy kicsit arra a fényképre, hangulatában viszont teljesen más. (Novgorod, 1993) (Fotó:
Axel Schön / Kunst Haus Wien)
Mirko Marti L.A. Crash sorozata összemossa a valóságot és a fikciót. Hollywoodban néha nehéz eldönteni, hogy éppen filmforgatás zajlik vagy valós emberek valós pillanatainak vagyunk a szemtanúi - legyen szó akár valamilyen örömteli, akár valamilyen drámai mozzanatról. (Fotó:
Mirko Martin / Kunst Haus Wien)
A bécsi születésű Lies Maculan fotós és szobrász fényképekből készült installációiról híres, de otthonosan mozog az utcai fotózás világában is. Néha úgy készít képeket, hogy a szereplők tisztában vannak azzal, hogy éppen fényképezik őket, de olykor ő is voyeurködik. (Soneca című sorozat, 2014) (Fotó:
Lies Maculan / Kunst Haus Wien)
A liverpooli Andrew Buurman sport kategóriában kapott World Press Photo-díjat, de a portfóliója nem korlátozódik csak erre az egy témakörre, készített már sorozatot a spermabankok mintaadó helyiségeiről is. Ebbe a gyűjteménybe viszont egy teljesen más projekttel került be. Ez a Behold. (Fotó:
Andrew Buurman / Kunst Haus Wien)
A brit városok éjszakai élete bőven szolgáltat témát a fotósoknak, elég csak arra a reneszánsz festményeket idéző képre gondolni, amit a manchesteri Joel Goodman
készített még 2015-ben szilveszterkor.
(Fotó:
Maciej Dakowicz / Kunst Haus Wien)
A New Yorkban élő Natan Dvir Platforms című fotósorozatában triptichononkra emlékeztető osztott fényképekkel vezet le minket a nagyváros metróhálózatába. (Union Square - 14. utca, 11 óra 12 perc) (Fotó:
Natan Dvir / Kunst Haus Wien)
A német származású Michael Wolf fotóival azt igyekszik bemutatni, hogyan élnek és dolgoznak az emberek a megapoliszokban. És ha valaki, akkor ő tudja, milyen kihívásokkal kell szembenéznie az óriásvárosok lakóinak, hiszen 1994 óta Hongkongban él. Készített már sorozatot az apró, pár négyzetméteres lakásokban élő családokról, a zsúfolt toronyházakról, illetve azokról, akik Tokióban a tömegközlekedéssel ingáznak. (Tokyo Compression #39, 2010-2012) (Fotó:
Michael Wolf / Kunst Haus Wien)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!