A kanadai születésű, egyébként Párizsban élő Kourtney Roy legtöbbször saját magát szokta fotózni, néha úgy, hogy látszik az arca, néha pedig úgy, hogy csak egy anonim alak egy semmilyen helyszínen. Olyan semmilyen helyszíneken, amikhez az állítása szerint azért vonzódik annyira, mert “ott történik a varázslat”. Hogy pontosan mi is ez a varázslat, azt nehéz megmondani, de van valami steril, megmagyarázhatatlan humor és vonzerő a Hope című sorozatának képeiben, amik egyszerre ünneplik és figurázzák ki ezt a fajta stílustalan, személytelen helyszíneket, amikkel az észak-amerikai vidék tele van. A Hope sem kizárólag reményt jelent, ez egy pár ezres kisváros neve a kanadai British Columbia-tartományban is.

Royt bevallottan ezek az apró települések inspirálták a Hope készítése közben, ezek a kis ipartelepek vagy lakott területek, amik sosem utazási célok, hanem csak névtelen környezetek, amiken gondolkodás nélkül áthajtanak az autósok. “Az igénybe vételük minimális és pillanatnyi, de a hétköznapi leharcoltságukban én látom valami rejtélyes csoda szikráját” - írta a fotós a saját projektjéről.

Ha végignézzük Roy többi munkáját, rögtön kirajzolódik egy olyan művész figurája, akit csak bizonyos dolgot foglalkoztatnak, de azok nagyon intenzíven: az ötvenes évek színes, reményteli Amerikája, a hosszú, kilátástalan autóutak annak a kornak a városai között, majd ezeknek a városoknak a lassú, értelmetlen hanyatlása. A figurát tényleg szó szerint értettem, mert Roy csak nagyon kevés kivétellel fotóz mást magán kívül, volt ő már ötvenes évekbeli háziasszony, cowboy, showgirl is a képein, amikről néha nehéz megállapítani, hogy divatfotóknak, vagy művészeti sorozatnak készültek. A Hope-ban is van mindkettőből, a helyzeteket azok az alkalmak ihlették, amikor a lehetőségeket kereste a kisvárosokban. Abban nem vagyok biztos, hogy valaha is orra esett volna harsány mintás ruhában egy minigolfpályán, vagy anakondaként becsavarta volna a slag a pázsiton.

Created in conjunction with the Prix Elysée, Musée Elysée, Lausanne 2014