Ez lesz az igazi leszt kriszmasz, bazmeg, az igazi leszt lesz, hahaha, hát ez nagyon jó, te is érted, ugye? Akkor, amíg itt nevetgélünk, nézd csak meg hátul, van-e még egy palack abból a móri ezerjóból, aztán töltsél ki belőle egy pohárkával, óvatosan, magadnak, a többit meg hozzad ide nekem. Nem, nem kell még egy pohár, azt el kéne mosogatni, a csatornákban meg már több a vegyszer, mint Elvis testében volt az utolsó napokban, már isten nyugosztalja. Hát legalább őt, meg a többi mifélénket, ha már a saját egyszülött fiát nem tudja. Hát de nem? Itt ünnepeljük minden évben, hogy megszületé, aztán a saját apja majd megöleté érettünk, amit persze mi majd megint megünneplünk, hogy keresztre feszíté és feltámadá és megváltá és a többi é és á.
Ne pakolgassál most, hagyd csak, az ünnep percei ezek, meg a gondolkodásé. Te gondoltál már arra, hogy ez a megváltás, ez most azoknak is van, akik, mint mondjuk speciel én, nem is hiszünk ebben az egészben? Csak eszembe jutott, most, hogy jön a világvége, mert mondta ez a német lány, a Kréta is, hogy el fogunk pusztulni, hogy mire ő felnő már fel se fog nőni, mert nem lesz hol. Mi? Ja, svéd. Mindegy az, olyasféle, akinek nem kell éjjel-nappal güriznie, mint nekem ebben a kis kócerájban, mégsincs soha gondja semmire, ezért is tud ilyen hülyeségeken aggódni.
Amúgy, ha már aggódás, a múltkor hallottam a rádióban, hogy már a borral is baj van, nem, nem ezzek, hogy elfogyott, mert van ott még, ahonnan ezt hoztad. Hanem hogy annak is akkora az ökológiai lábnyoma, mint egy jetié, ami azt jelenti, ha jól értem, hogy olyan gyorsan pusztul miatta a Föld, mint a fuvaros Lajos, aki fagyállóval itta az arcszeszt. Mondjuk szegény jeti is úgy fog elpusztulni, ha van is, mint Lajos, hiába, hogy ő tényleg fagyálló, mert eltűnik a hó meg a jég, eltűnnek a gleccserek is. Elklímásodik minden legenda, pár év, és a Mikulás a vikingek hajójával jön majd Kárpát-tengerre, és a karácsonyfák szomorúfűzekből lesznek, az ágaik belelógnak a Tátrából meg a Fogarasi-havasokból, az lesz majd a népek hadának zajló tengere. Szóval ha nem akarjuk a kis Krétától, hogy mi?, ja, jó, Grétától elvenni a jövőjét, akkor leszel szíves pálinkát inni velem, és azt is csak üvegből, miközben fejünket az ár százszor elborítja. De mi akkor is csak itt ülünk majd, szétrohad ez a kóceráj is, leszt merri kriszmaszt nekünk, tölts még egy kicsit, nevör let enivan empti dö glasz, tölts, és nézd azt a szőrmés mikulásruhát, mekkora ökológiai lábnyoma lehet szegény télapónak is, nem? Hát szegény Gréta, remélem, idén már nem kívánt semmit. (Fotó: Németh Sz. Péter / Index)

Amikor utoljára látták, minden rendben volt. Mosolygott aznap este is, éppúgy, mint máskor, "a Gyergyóvasláb-Fogarasi Barnák nemzetségéből származó medvék, azok nem engedhetik el magukat", mondogatta a többieknek. Színes, de cseppet sem vidám társaság a plüssöké, hiába, hogy látszólag jól élnek, vásárokba járnak, hogy tágra nyílt szemű gyerekek csodálják őket és vetnek rájuk vágyakozó pillantásokat.
- Ez a showbiznisz, ez felőrli az embert, még ha plüss is - mondjuk ezt is mondogatta Gyergyóvasláb-Fogarasi Barna VI., a Gyergyóvasláb-Fogarasi Barnák nemzetségének legifjabb tagja, de valahogy mindenki úgy értette ezt, hogy nem magáról beszél, hanem egy általános alanyról. Amikor bekamerázták az életterüket, a többség akkor is csak elkomorodott, de szótlanul maga elé bámulva tűrte az új, minden kétséget kizárólaf megalázó helyzetet, csak ő, a Hatodik nem hagyta a dolgot annyiban. "Még mit nem! Adok én nekik itt egy PP-t csinálni, Plüss Palotát, mi, élő kameraképek a nap 24 órájában, hát azt a dzsídípíáros mindenségit neki, elmegyek én az adatvédelmi atyaúristenhez is!"
És most így találták meg, mozdulatlan testét himbálta a télhez képest enyhe, mégis csípős szél. Aggódva nézték, míg két mentős leemelte a kötélről.
Percek múlva talpon volt. "A karácsony, mit tegyek, a karácsony. Kicsit megviselt, de hát kit nem? De most már minden rendben lesz", szabadkozott. És magában arra gondolt: "Lélegezni, meg kell tanulnom lélegezni! Különben fenéket se ér az egész". (Fotó: Németh Sz. Péter / Index)

Tütütütütűű, ájm lávin it.
Dúdolgatott, fütyürészett, vágta a fákat, faragta a törzseket, ragadt rá a gyanta, mint kocsmapultra a kétes tisztaságú poharak. Seveledi Károly jókedvűnek tűnt, és látványos lendülettel dolgozott. Kesztyűjét a friss hó helyén maradt bánatbarna sárba dobta, vágott-faragott, kisbalta, fűrész, ami kellett, vékonyodtak, karcsúsodtak a törzsek, mintha topmodellek lettek volna, olyanokká váltak, széppé, arányossá.
Tütütütütűű, ájm lávin it.
Nem volt vevő, aki ne lett volna elégedett a Seveleditől kapott fenyőfával, akár ósdi, hegesztett fémtalpakkal, akár új műanyagokkal állított be. Hozzá jöhettek rozsdásokkal és szépen megmunkáltakkal, elhasznált és fényesen csillogó új talpakkal, neki gyerekjáték volt befaragni, amit be kellett. A szakma legjobbjának tartotta magát, nem mintha lett volna ilyen verseny, ha rajta kívül bárkinek is számított volna, ki milyen gyorsan és ügyesen farag be egy fát egy talpba.
Egy esős, komor, korán sötétedős délutánon, amikor úgy érzi magát az ember, hogy legjobb volna saját maga mögé elbújni, nagy lihegve szállt ki a céges furgonból Károly főnöke. "Na, öcsém facsiga, most olyan látsz, hogy berosálsz: megújulunk, zöldek leszünk és fenntarthatóak: itt vannak a gyökeres fenyők". Seveledi csodálkozva kérdezett vissza, hogy mégis hogy fogja azokat a talpakba faragni, mire a főnöke csak röhögött: "sehogy, faszikám, nem kell itt a te nagy szaktudásod, ezek a fenyők élnek és élni is fognak, környezetvédelem, tudod, szép fenyő, zöld fenyő, földlabdával együtt veszik meg őket, nem fogsz te itt semmit faragni ezután."
Tütütütütűű, ájm kátin it.
Dúdolgatott, fütyürészett Seveledi Károly, közben látványos lendülettel vágott-faragott. Kisbalta, fűrész, ami kellett. Mire eljött a szenteste, a főnöke kisebb darabokban végezte, mint egy-egy újfajta, fenntartható fenyő, földlabdástul. (Fotó: Németh Sz. Péter / Index)

Alternatív tartású, bármit jelent ez, jól hangzik, gondolta Sikér Sára betanított természetgyógyász. Pláne, hogy magyar is, tette hozzá nyomban, persze csak magában. Gyakorta beszélt magában, férje halála óta nem volt nagy társasága, a körfolyosóról is csak Zamákné Jolánkával, a biofröccsöntő kisvállalkozó özvegyével volt jóban. De ebben a jóban levésben is volt némi ki nem mondott vetélkedés, hogy melyikük a nagyságosabb asszony – a házban a többiek, a szociális bérlakásokban élők, a diákok, az erdélyi és ukrán feketemunkások nem jöhettek szóba.
Bár eredetileg nem tojásért jött, végül vett egy hatos csomagot, az árát se találta túlzottnak, elvégre alternatív tartású és magyar – na jó, persze jobb lett volna, ha 1-es számú, de hát nem válhat minden álmunk valóra.
A folyosón nagy örömére találkozott is Jolánnal, elújságolta, hogy alternatív tartású magyar tojást vett, a 2-es számot diszkréten elhallgatta. Látta Jolán szemében az irigységgel vegyes elismerést, „alternatív tartású, azt már nevezem”, mondta, meg hogy biztos finom lesz.
Sikér Sára előbb omlettet akart belőle csinálni, de kettőt megkóstolt inkább sima tükörtojásként. Semmi extrát nem érzett, nem volt nagyobb se, sárgább se a sárgája, fehérebb se a fehérje. A másik négyből reggel rántotta lett, azokban se talált semmi különlegest.
- Finom volt, ugye? - kérdezte Zamákné Jolán, ahogy kilépett a folyosóra.
- Azt el se tudod képzelni, Jolánkám - felelte.
Végül megegyeztek, hogy nem hiába: az alternatív tartású magyar tojás, az azért mégis csak más.
(Fotó: Németh Sz. Péter / Index)

– Főnök, sehol krccs, rccs, ssssrrrr három királyt.
Isten rosszkedvűen hallózott a telefonba, háromszor is. Még hogy 5G, persze, itt fenn meg úgy recsegnek a vonalak, mint amikor Noét próbálta elérni – persze hiába –, hogy a poloskát mégse vigye fel a hajóra.
– Mi van? Mi van a három királyokkal?
– Sehol sem találjuk őket. Egyet se, nemhogy hármat.
Isten nagyot sóhajtott, és arra gondolt, mennyivel jobb volt, amikor csak nem hallotta, mit mond a Földre leküldött Szent Péter. Aki, mint mindig, ha megoldhatatlan feladattal találkozik, nyilván zavartan csörömpöl a kulcsaival.
– Petikém, hogy érted, hogy nem találod őket?
– Hát, főnök, nem tudom – "csörr, csörr", hallotta Isten, nem tudta, valójában-e, a mindenható hallásának köszönhetően, vagy csak odaképzelte a csörgést. Lelki szemei előtt azt is látta, hogy Szent Péter tanácstalanul széttárja a kezét, elgondolkodott, akarja-e valóban látni, de arra jutott, hogy nem.
– Három nyavalyás ember, aki eljátssza a napkeleti bölcseket. Ugye érted, Petikém, hogy nélkülük azért nemigen van karácsony? Nem várok el nagy castingot, hogy vágják a Bibliát, tudják a miatyánkot, érted, ha nincs olyan izé a nőik fején, amivel Mohamed az agyamra megy, nekem bárki jó.
– Oké, főnök, csak nekem úgy tűnik, hogy...
Hiába, hogy mindenható, a telefontársaságokkal még Isten se boldogulhat, gondolta Isten, amikor megszakadt a vonal. Dühében elment golfozni azzal a Donald nevű kedves bolonddal, aki egy ideje már tévedésből itt töltötte a hétvégéit, így lemaradt Szent Péter végül sms-éről, miszerint „Az emberiseg kihalt,3 babut talaltam kiralynak,a kisJezus egy masnis szalmacsomo,segits hazajutni". (Fotó: Németh Sz. Péter / Index)

Holló Ányos, válása óta átmenetileg jogcím nélkül otthon tartózkodó BKV-alkalmazott – foglalkozását tekintve az elektronikusjegy-lyukasztógép k+f támogatásaiért felelős alosztály megbízott ügybonyolítója – a napi bevásárlásából tartott hazafelé, táskájában fád hangon csörömpöltek a sörösdobozok. Ekkor történt meg vele a karácsonyi csoda.
– Tudom, ki vagy – szólította meg egy karácsonyfa.
– Kettőnk közül legalább te tudod – felelte fásultan a megbízott ügybonyolító. – Én néha már elveszítem önmagamat saját szemem elől. Szóval: ki vagyok?
– Meg se lepődsz, hogy megszólított egy kis, cserepes karácsonyfa?
– Nem mondom, hogy nem szoktam meglepődni. Vagyis addig lepődtem meg olykor-olykor, míg a feleségemet egy ágyban nem találtam a főnöknőmmel. Azóta... – tárta szét a karját, a sörösdobozok érezhető és újabb zörgésekben megnyilvánuló elégedetlenségét kiváltva ezzel. – Mondjuk hogy cserepes vagy, és nem talpba faragott, az kicsit furcsa, szegény Karesz barátom, ha így megy tovább, elveszíti a munkáját, talán a józan eszét is. Na, de mindegy, mindenkinek megvan a maga feszülete, inkább mondd meg hát, hogy én ki vagyok.
– Te vagy Holle anyó.
– Majdnem, kis fácska, majdnem. Nem anyó vagy anyós, ahol a kollégák viccelnek velem, hanem Ányos, és...
– Tudom, Ányos.
– Igen, ezt a poén is isme...
– Tudom, hogy nem hiszed, pedig tényleg te vagy Holle anyó. Mondjuk... Mondjuk gondolj arra, hogy fehér karácsony, hogy hóesés, hogy borzongató, csontig hatoló hideg, amitől szinte kővé fagy az ember.
A megbízott ügybonyolító erre gondolt. És megnyíltak az ég csatornái, szakadni kezdett a hó, és mire Holló Ányos egyet pislantott volna, kővé is fagyott.
Mondjuk ettől nem érezte magát semmivel se rosszabbul. (Fotó: Németh Sz. Péter / Index)

„Mindnyájan tudunk valamit, és azt senki se képes utánunk csinálni.”
Örökzöld Géza, a Seveledi Károly Műfaépítő Társaság elnöke nem emlékezett már, hol olvasta vagy hallotta ezt a mondatot, de ahogy végigmérte a hatalmas, gyönyörű ezüstfehér fényben csillogó karácsonyfát, csak erre az egy sorra tudott gondolni.
A fa az ő életműve volt. Az utolsó élő fenyőt vágták ki hozzá a zalai dombokon, és szállították a fővárosba, hogy a Greta Thunberg Emlékparkban kiállítsák. Örökzöld Géza pénzt, időt, energiát és főleg ezüst-kloridot nem kímélve dolgozott azon, hogy elkészüljön a világ legtökéletesebb karácsonyfája, és hogy Pernyepuszta legyen az utolsó város a világban, ahol még fehér lehet a karácsony. A mű csodálatos lett, ámulatba ejtő látványt nyújtott a természet szeszélyei folytán éjsötétté vált nappalokon is.
A gyönyörű fehér fa azonban csupán egyetlen napot ért meg. Amikor a Pernyepusztai Csacsogó Facebook-csoportban Kovalens Amálka nyugdíjazott kémiatanár kiposztolta, hogy az ezüst-kloridból cinkpor segítségével savas közegben ezüst válik ki, tömegek indultak a főtérre. Hamarosan savas ár hömpölygött mindenfelé, és a Greta Thunberg Emlékpark a fehér karácsony utolsó emlékével, valamint Pernyepuszta teljes lakosságával együtt elpusztult. (Fotó: Németh Sz. Péter / Index)

Lórévi Saci még kiskorában a nagymamájától hallott először a Gazdátlan Ajándékcsomag legendájáról.
Arról, hogy van egy nagy, piros, fehér masnival átkötött csomag, amely a világ legkülönfélébb pontjain bukkan fel – vagy épp a világ legkülönfélébb pontjain hiányzik.
Terhesteszt és pelenkacsomag kollégiumba épp csak beköltözött tinilányoknak.
Egy eltűnt jegygyűrű egy fiatal pár karácsonyfája alatt.
Csekk tilosban parkolás miatt egy olyan városszéli motel mellől, ahol anyuka sosem járt, pláne nem azon az értekezlet miatt megnyúlt munkanapon.
A dédi hagyatékából ránk maradt herendi porcelán fájó hiánya.
Egy levél egy végrehajtótól bizonyos kártyaadósságok miatt.
Egy nagybeteg kisfiú talán utolsó karácsonyi kívánsága.
Lórévi Saci most, ahogy a folkzenében és a forraltbor illatában vergődő karácsonyi vásár színpadja mögött meglátta a nagy, piros, fehér masnival átkötött dobozt, csak erre a legendára tudott gondolni. Közelebb lépett hozzá, majd egyet hátra. Elbűvölve nézte a csomagot, hol azonnal le akarta tépni a piros papírt, hol az járt a fejében, hogy a legendát nem szabad megbolygatni, mert abból csak a baj lesz.
A dilemmát végül Lábalatti Töhötöm, a polgármester kabinetfőnöke oldotta meg, aki egyszer csak előbukkant a semmiből, és a dobozzal a színpadra indult, miközben a hangszóróban a főnöke épp arról beszélt, hogy „és most szimbolikusan átadjuk a városvezetés ajándékát a rászoruló gyerekeknek”. Épp akkor, ahogy Lábalatti az utolsó lépcsőfokra lépett, megbotlott, és a díszes piros csomagolás szétszakadt. Nem volt benne semmi az égvilágon – aminél szimbolikusabb ajándékot Saci el se tudott képzelni.
Az valamiért eszébe se jutott, hogy ezúttal is Gazdátlan Ajándékcsomag átka sújtott volna le. (Fotó: Németh Sz. Péter / Index)

Egy különösen fárasztó munkanap után Bonzsur Katalin mielőbb szeretett volna hazajutni. Csak a mozgólépcsőn jött rá, míg ment fel az áporodott levegőjű, álmosítóan vibráló neonfényekkel megvilágított alagsori üzlethelyiségből a decemberi nagyvárosi forgatag élettel, illatokkal és zajokkal teli késő délutánjába, hogy véletlenül a munkaruhája maradt rajta.
Amint felért, a mozgólépcső tetején majdnem elnevette magát.
– Amilyen szétszórt vagyok, legközelebb a fejemet hagyom el – gondolta, és nyomban rájött, hogy aznap pont ez történt. Így meg se próbált a homlokára csapni, miáltal fel se tűnt neki, hogy testét egyéb hiányosságok is torzítják
– Milyen szerencse – morfondírozott, míg a mozgólépcső vitte vissza a mélybe –, hogy egy próbababa vagyok. Mert most embernek lenni, hű, az milyen nagy szívás lenne. (Fotó: Németh Sz. Péter / Index)

Egy rénszarvas, név szerint Pivnicsnyij Oleg, egy kora reggel arra ébredt, hogy többé nem akar szánt húzni. Elege volt a manók folyamatos fontoskodásából, a trehány kéményseprők miatt kormosan maradt kéményekből, az öreg Mikulás folyamatos zsörtölődéséből, hogy itt száraz a keksz, ott csak 0,1%-os a tej, ráadásul folyamatosan késésben vannak, mert a hülye GPS-t nem frissítették, és egy lehajtóval később jöttek le az északi sarkkörön.
– Mégis mi akarsz lenni? – kérdezte egyetlen öccse, Pivnicsnyij Szerhiij, amikor elmesélte neki, mit érez.
– Önmegvalósítás, ez az én álmom. Hogy látványosság legyek! – válaszolta csillogó szemmel Oleg.
Az öccse értetlenül nézett, aztán nevetni kezdett, mert azt feltételezte, hogy a testvére viccel, aztán ismét értetlenül nézett.
– Mégis milyen látványosság?
– Van egy tervem. Szökj meg velem, és megtudod – felelte a bátyja.
Így esett, hogy egy reggel a pernyepusztai adventi vásáron kiállított – és nem mellékesen Toka Lajos kardántengely-egyengető egyéni vállalkozó reklámjának szánt – Toyota Hybrid személyautó meglehetősen szokatlan társaságot kapott. A két rénszarvas azt remélte, hogy a vásár érdekességei lehetnek – Toka Lajos nem kevésbé remélte ugyanezt –, ám az emberek csak egy futó pillantást vetette rájuk, és mentek tovább. A lányához látogatóba érkezett Zamákné Jolánka félhangon annyit mondott, "ez a zöldlobbi hihetetlen, hová be nem fészkeli magát, benzin helyett szarvasok", és továbbállt.
Oleg és Szerhij másnap ismét munkára jelentkeztek a Mikulásnál. Soha többé nem ejtettek szót az önmegvalósításról. (Fotó: Németh Sz. Péter / Index)

A második eljövetelre nem állt készen a világ.
Advent volt, a várakozás ünnepe, ami mostanában amúgy elég nehezen ment a világnak, elszoktak az emberek a várakozástól, amit lehet, online rendeltek meg, és ha néhanap sorban is kellett állniuk, telefonjaikat nyomkodva kiszakadtak a valóság várakozásra kényszerítő teréből.
Szóval advent volt, amikor a második eljövetel időszerűvé vált.
Isten már napok óta gondterhelten, sőt, kifejezetten idegesen járkált fel-alá dolgozóoltárában, az angyalai, ha csak tehették, behúzott szárnyakkal próbálták elkerüli, hogy felhívják magukra a figyelmét.
– Nem hiszem el, hogy mindenható vagyok, és nem tudom elérni az embereket. Nem tudtam Facebook-fiókot aktiválni, mert a mobilszámomat egyetlen szolgáltatóhoz se tudták hozzárendelni. Nem tudok Instagram fiókot létrehozni, mert nem fogadta el fiókbeállításnál, hogy 5779 éves vagyok. A Snapchattel nem boldogulok, a Youtube-videóimat letiltották, mert nem tudtam igazolni, hogy jogosult vagyok használni Bach Karácsonyi oratóriumát – panaszkodott folyamatosan.
– Egyetlen lehetőséged maradt – mondta neki Szent Péter.
Isten nagyot sóhajtott, de tudta, hű kulcshordozójának (kulcsemberem vagy, mondogatta, amikor néha ellátogattak Bacchushoz, és kicsit becsípve tértek haza) igaza van. Még egyszer, utoljára, odaült a laptopjához, bepötyögte az alibabás felhasználónevét, és rendelt 9 milliárd darab műanyag Jézus-babát.
De arra, amit kapott, mindenhatóság ide, mindenhatóság oda, nem volt felkészülve. Magányosan megöregedett kisvárosi plébánosok kétségbeesését és meggyalázott ministránsok koravén szomorúságát hordozta magán mind a 9 milliárd műanyag baba, amik széttárt kapja tökéletesen érzékeltette magának Istennek a tanácstalanságát is.
Elpusztította mind a 9 milliárd babát.

Kivéve ezt az egy raklapnyit, ami egy szemfüles magyar kamionos teherautójáról pottyant le rejtélyes körülmények között, és terjedt szét villámgyorsan közép-európai adventi vásárokon.
Pontosan 666 darab.
És amikor az utolsó is elfogyott, Belzebúb hosszú, a karakteréhez tökéletesen illeszkedő sátáni kacajt hallatott.
Eljött az ő ideje a Földön.

(Fotó: Németh Sz. Péter / Index)

Egy villanás volt az egész. Mintha az Isten vakuzott volna, mondogatták azok, akik látták, és valami égi csoda folytán kis még életben voltak. Igaz, azzal, hogy Isten vakuzott, a lehető legnagyobbat tévedték, de erre már senki nem jött rá.
Az emberiség akkor már egyébként is bőven túl volt a legfényesebb napjain, és ennek a kijelentésnek az igazi súlyát az érzékelteti, hogy a legfényesebb napjainak azt az időszakot gondolta, amikor okosórát hordhatott és a neten bármikor bárkivel cseveghetett, akár azzal is, akivel egy fedél alatt lakott.
A természetfeletti már a villanás előtti pillanatokban megmutatkozott a valaha Budapestnek hívott romvárosban, amely utolsó lakói patkányokkal vívtak közelharcot az egykor volt vállalati menzák menüinél is bizonytalanabb eredetű és visszataszítóbb kinézetű ételekért. A már rég üresen maradt erkélyek egyikén egy, a mind intenzívebb ultraibolya sugárzásnak rég kitett székely zászló egyszer csak nagyot sóhajtott, és így szólt a mellett lebegő magyarhoz:
– No, én akkor hazamegyek – és elindult az egykori bonszaiból lett karcsú fenyő felé, amely a Fogarasi-havasokat idézte fel benne.
A magyar zászló épp szóvá akarta tenni, hogy gyáva népnek nincs hazája, mert nagyon fájt neki, hogy az emberiség utolsó napjaiban nagyobb becsben állt az a furcsa kék-sárga zászló, mint ő. Ekkor jött a villanás, hihetetlen erővel, dél felől. A fény a tárgyakat árnyékként préselte rá a falakra, majd a külső falakat árnyékként préselte a beltéri falakra, hogy azokat a házak túloldalán árnyékként préselje újabb kültéri falakra. Minden és mindenki, aki nem a föld alatt volt ebben a pillanatban azonnal elpusztult.
Hat óra hat perc hat másodperc volt ekkor. De ezt nem tudta a magyar zászló, nem tudta a székely zászló, nem tudta a fenyő sem.
Aki tudhatta volna, annak meg már mindegy volt. (Fotó: Németh Sz. Péter / Index)

Kérdezhetnék, milyen az életem.
Ha kérdeznék, azt felelném, hogy milyen, milyen, hát milyen lenne, általában hétköznapi, de most éppen különleges. Ünnepi.
Egykor senki voltam, de most, a karácsony valakivé varázsolt, ezt is elmondanám, ha kérdeznék.
Egy szakállas csávóval kezdődött. Elég tanácstalanul mászkált fel-alá, kulcscsomóját csörgetve, hát esküszöm, én akkora böhöm kulcscsomót még sosem láttam, ezt is elmesélném, ha kérdeznék. Talán csak arra nem térnék ki, hogy arrafelé, ahol eddig megfordultam, nemigen látni semmiféle kulcscsomókat.
Szóval mászkált ez a szakállas, tanácstalan pasi mindenfelé a városban, vagyis ami egykor város volt. Olyan volt, mint egy kriptaszökevény, kicsit tébolyultnak is láthattam volna rosszabb pillanataimban, már ha lennének nekünk, szalmabáláknak rosszabb pillanataink.
Végül odalépett hozzám, három műanyag próbababát vonszolva, és azt mondta: „Te leszel a kisded”, és átkötözött ezzel a hülye szalaggal. Baszakodott valamit a telefonjával, majd azt mondta nekem, hogy elmegy Máriát és Józsefet találni, legalább ők legyenek élő emberek. Azóta nem láttam.
Ha kérdeznék, ezt is elmesélném. Már ha lenne még, aki kérdezzen. Bár ennek a kulcscsomósnak is elmondtam volna, hogy mióta tegnap délután hat óra hat perc hat másodperckor hatalmas viharfelhők örvénylése közepette megnyílt a pokol kapuja, itt már nem talál embert, se élőt, se holtat.
Csúnya tréfája a sorsnak, hogy az egyetlen lény az egész Földön, aki valahogy, a maga módján él – már ha szalmabálának lenni életnek számít – és képes emlékezni, nem tud beszélni.
Persze már úgysincs senki, aki meghallgatna. (Fotó: Németh Sz. Péter / Index)