Visszarepítenek az időben az anarcho-punk bandákra tomboló fiatalok közé azok a fekete-fehér képek, amelyek a gateshead-i punk szcénát mutatják be, és amiket fotós a Station nevű klubban készített 1985 márciusa és októbere között. Ezek a fényképek majdnem örökre rejtve maradtak. Chris Killip eredetileg csak három képet publikált, a többi felvétel mind a feledés homályába merült volna, ha a fia 2016-ban nem találja meg a kontaktmásolatokkal (ezek nagyítás nélkül készülnek a negatívról) teli dobozt, és nem sikerül meggyőznie édesapját arról, hogy igen, ezeket a fényképeket bizony meg kell mutatni a világnak.

Azt mondta, hogy ezek különleges képek, és rájöttem, hogy igaza van.

Chris Killip először reklámfotósként dolgozott Londonban, majd úgy döntött, ez nem az ő útja, és az 1970-es években visszatért szülőföldjére, Man szigetére. A munkásságában egyre hangsúlyosabb szerepet kaptak az északkelet-angliai közösségek, 1977-ben pedig Newcastle-ben megalapította a Side Galleryt, aminek 18 hónapon keresztül volt az igazgatója. Az 1980-as években rendszeresen járt szórakozóhelyekre fotózni, és egyszer valaki azt javasolta neki, nézze meg a gatesheadi Stationt, ő pedig az első adandó alkalommal el is látogatott. Senkivel nem egyeztetett, senkinek nem szólt, egyszerűen csak belépett az ajtón.

Euforikus volt a hangulat. Több newcastle-i és környélbeli szórakozóhelyen megfordultam már fotósként, de a Station különleges volt.

Ezután pedig minden szombaton, amikor csak tudott visszatért.

Soha senki nem kérdezte, hogy ki vagyok és honnan jöttem.

Pedig Killip rövidre nyírt, őszülő hajával, zakójában, nyakában egy kamerával és egy óriási vakuval, az övére csatolt akkuval igencsak kitűnt a tömegből.

Úgy néztem ki, mintha egy ötvenes évekbeli B-kategóriás filmből léptem volna ki.

Killip a fellépő zenekarok helyett inkább a közönségről készített képeket, és ugyan a fotókon kevés lányt látni, azért ők is lejártak a rendőrségi klubból kissé más jellegű közösségi térré átalakított Stationbe, igaz, inkább a terem hátsó részében húzódtak meg. Napközben a hely egyébként próbateremként működött, majd este beindult az élet, mindenkinek volt feladta, volt, aki beállt a pult mögé, volt, aki biztonságért felelt, volt, aki programszervezőként vette ki a részét a munkából, és rendszeresen váltogatták a munkaköröket, nem volt hierarchia, ebben a közösségben mindenki egyenlő volt.

1985-ben Nagy-Britannia nyakig benne volt a Thatcher-érában, alig két év telt el azóta, hogy Margaret Thatchert újraválasztották, és a nagy bányászsztrájkok ekkor már több hónapja tartottak.

Az élet nehéz volt északon, különösen észak-keleten. A nyolcvanas években Newcastle-ben a fiatalok nagyrésze munkanélküli volt. Okosak voltak, politikailag aktívak, de úgy tűnt, nincs kiút számukra. Ezért volt fontos annyira számukra ez a helyszín.

– mondta Killin.

Abban az időben nem tudtam, mennyire fontos a Station az emberek számára. Most már igen. Ez volt a hely, ahol maguk lehetnek, és senki sem parancsolt nekik.

Egy közösség persze nemcsak fogalmak, érzések mentén létezik, külsőségekről is szól, hiszen az identitásnak fontos eleme a megjelenés, hogy úgy próbálunk meg egyéniségek lenni, hogy a stílusunk alapján mégis könnyen be lehessen azonosítani, hova tartozunk. Killip a képeit egyébként festményekhez hasonlította, festményekhez olyan értelemben, hogy mintha újra ugyanazt a pillanatot fotózta volna le, hiszen a punkok nagyon tudatosan alakították a megjelenésüket, ha valakinek egyszer összeállt a tökéletes szett, akkor azon nem változatott, és estéről-estére ugyanabban a szerelésben jelent meg, ennek persze anyagi okai is voltak, nem nagyon engedhették meg maguknak, hogy folyamatosan új ruhákat vásároljanak. Persze ha jobban megnézi az ember a fotókat, akkor látja az apró különbségeket.

A könyvben egy fiú négy képen is szerepel. Mintha négy pillanatkép lenne egy filmből, de valójában három különböző este készültek a fotók, és ugyan az öltözéke ugyanaz, ha jobban megnézed, akkor látod, hogy a frizurája picit mindig más.

A Station, ahol a legendárium szerint a Clash és Björk (akkor még nem szólóban, hanem a Kukl nevű zenekar tagjaként), illetve több külföldi banda is fellépett, már nincs többé, még 1985-ben bezárt.

Utána mindenki szétszéledt, mert nem volt még egy ehhez hasonló hely

– nyilatkozta az egyik alapító Nigel Lwety testvére, Malcolm.

Amikor Killip eldöntötte, hogy könyv formájában is kiadja a képeket, máshogy akarta visszaadni a kor szellemét, inkább az akkori fotókiállítások világát akarta visszahozni, vagyis az volt a terv, hogy az albumban fehér háttéren laponként egy-egy kisméretű fekete-fehér fotó szerepel majd, de rá kellett jönnie, hogy ez nem fog működni. 2018-ban egy kiállításra, amit egyébként a klub egykori helyszínétől 200 yardnyira lévő Baltic Centre for Contemporary Art kiállítóhelyen rendeztek meg, elkészült egy bulvárlapméretű zine, amely tökéletes, autentikus hordózója lett a fotóknak és az üzenetnek, két évvel később pedig megjelent maga a keményfedelű album is, már egy sokkal témaközelibb formában. A képeket kiállították volna 2020 tavaszán a Martin Parr Alapítvány bristoli központjában, de a járvány miatt elhalasztották a megnyitót.