Ősrealista, a szocio- és a fekete-fehér analóg fotó hagyományait csendes ellenforradalmárként őrző dokumentaristaként is van valami mitikus Witold Krassowski izgalmasabb képeiben, mint a pangószocializmus kórházának üres előterében a Napnak furulyázó fiú felvételén. Egyenmelegítő, a szemészet sötétjéből a fényre lépő, világtalan gyerek a nyolcvanas évekből, mögötte árnyékvilág, ő nem lát, de mi azt hihetjük, látjuk őt, akiről szeretnénk hinni, hogy görögösen érti a madarak beszédét.

Krassowski nyelvészből lett többszörös díjnyertes fotós, a lengyel dokumentarizmus itt ragadt különce, akit nem érintettek meg a digitális technikák, nem módosít utólag a képein, hagyni akarja, hogy a fotói önmagukért beszéljenek. Nyolcéves volt, amikor először benyitott a titkok kamrájába. Nővére bezárkózott egy fiúval, ő a tiltás ellenére benyitott, de nem egy fülledt csókjelenet fogadta, hanem egy házi sötétkamra, ahol éppen megtörtént a kép mágiája. „Egy darab papírt láttam egy vízzel teli salátástálban, nem voltak rendes tálcáik, és a semmiből hirtelen kirajzolódott egy kép. Tisztán emlékszem a pillanatra” – mondja az első varázslatról, amikor a fényképezés magával ragadta,és többet nem eresztette.

Nem tanult fotós, de különlegesnek mondott, egyéni stílusa van, amit a nyolcvanas-kilencvenes években sajtófotósként is tudott képviselni, sőt kifejleszteni. Végigfényképezte a lengyel rendszerváltást, dolgozott brit lapoknak, fotóriporterkedett Afganisztántól Dél-Amerikáig, Tanzániától Indiáig. Eseménytörténet helyett a résztvevők, az atmoszféra és a társadalmi csoportok érdekelték, az elittől a falusi diszkók népén át a cigánytelepekig. A politikusok helyett az „élet logikája” izgatta, aminek szerinte nincs köze a politikához, különösképpen pedig az átmeneti rítusok az esküvőktől a közös asztalon át a temetésekig, amikor megtörténik az átalakulás – mint a képpel a sötétkamrában.

Krassowski fura időutazó karakternek számít, mert nem akar haladni a fotótechnikával. Nem szór jeremiádokat a digitális fotózásra, elismeri, hogy ma már szinte ugyanazt elő lehet vele állítani, amit egy hagyományos analóg géppel, de ő marad az utóbbinál.

Az ő szemének a digitális fotó túl tiszta, túl tökéletes, túl gyors: több ezret bárki tud kattintani, abból biztos lesz pár jó kép, de az összpontosítást, a tudatos képtervezést inkább az segíti, ha gazdálkodni kell a nyersanyaggal. A digitális kép a maga steril tisztaságában túl sok információt tartalmaz, minden rajta van, és emiatt nem szólítja meg a képzeletet – ahhoz, hogy egy kép beszéljen, lehetőleg hiányosnak kell lennie. Nem beszélve a cellulózról, a tapintható anyagot kedvelő konzervativizmusról: „Nem szeretem azt a gondolatot, hogy a kép csak egy merevlemez eleme, amit át kell másolnom az egyik helyről a másikra, hogy ne kerüljön a pokolba”.

A kétszeres World Press Photo díjazott lengyel fotós nem látja el kommentárokkal, hosszas képleírásokkal a fotóit. Úgy gondolja, ezzel csak megideologizálnák a képeket, hogy az ügyfél vagy a néző éppen azt gondolja róla, amit szeretnénk. Ez már a manipuláció, „a szót arra adták, hogy manipuláljon” – mondja az egykori nyelvész.

Krassowski a kiküldetései és riportútjai során a megbízói mellett párhuzamosan magának és az asztalfióknak is dolgozott. Ezekből a húsz-harminc éven át porosodó, patinásodó képeiből válogat az az albuma (és most mi is), ami most májusban jelent meg Londonban, gyakorlatilag szöveg nélkül. A cím, a Sackcloth and Ashes (zsákruha és hamu) a bűnbánat ószövetségi jelképére utal. Ne várjuk, hogy megmagyarázza.