Az emberek többsége gyermeki lelkesedéssel pásztázza azokat a fényképeket, amelyek évtizedekkel korábban készültek a lakóhelyéről vagy egy városrészről,  amelyhez valamilyen okból kötődik.

Ilyenkor szinte játékot űzünk abból, hogy beazonosítsunk minden egyes részletet: hová tűnt a háttérből a gyárépület, mi volt a bankfiók helyén, jé, az az öreg fa már akkor is állt! Ennek másik verziója, amikor eléd löknek egy régi a fotót a kérdéssel, hogy na, meg tudod mondani, hogy ez hol készült?

Engem az újpalotai lakótelep születését megörökítő képek szoktak megbabonázni, az Indexen is jelent meg válogatás ezekből: baromi érdekes, hogyan telt meg élettel ötven év alatt a semmi közepén felhúzott lakótelep, és vette birtokba a tízemeletes panelházak közti pusztaságot a természet. 

Ennek a lebilincselő játéknak ad újabb dimenziót Johh Davies brit fotós. Fekete-fehér, nagy méretű képein keresztül nemcsak azt figyelhetjük meg, hogyan alakult át a táj közel négy évtized alatt az emberi tevékenység nyomán, hanem azt is, hogy a változásnak milyen társadalmi és politikai vonatkozásai vannak. 

 Lenyűgöznek a tájképben rejlő rétegek, a helyek története, az ember megjelenésének nyomai

 - foglalta össze ars poeticáját egyszer. Davies pályafutása kezdete óta fotóz tájképeket, az indusztriális környezet iránti vonzódása pedig adta magát, mivel maga is egy bányászvárosban nőtt fel, fiatalkorát a hagyományosan ipari térségnek számító Nottinghamshire-ben töltötte. Egész munkásságán végigvonul a természetes táj és az ember alkotta elemek szembenállása, feszültsége. A nyolcvanas évek elején kezdte el dokumentálni az ipari termeléshez kapcsolódó helyszíneket: üzemeket, bányákat, kikötőket, silókat, vonatsíneket. Nagy-Britannia, Franciaország és Németország tájait fotózta végig. A 2000-es évektől fordult érdeklődése a városrehabilitáció témája felé, magánemberként is egyre aktívabban vett részt különböző civil kezdeményezésekben, amelyek a városi zöld területek megőrzésére irányultak.

Munkáimon keresztül megpróbálom felhívni a figyelmet arra, hogy közös felelősségünk, hogyan alakítjuk azt a környezetet, amiben élünk.

Davies számára a táj(kép) nem pusztán fák, utak, épületek és vízfelületek összessége. „Az én megközelítésemben a tájképnek szimbolikus ereje van. A föld, a víz és az ég képei metaforává válnak, a mi érzelmi és spirituális helyzetünkre reflektálnak. Ugyanakkor a tájkép a birtoklást és a materiális jólélet is reprezentálja. A materiálisnak és a metafizikainak ez a kettős, sokszor egymásnak ellentmondó ábrázolása az egész fényképészi munkásságom alapja.” Davies tavaly megjelent Retraced 81/19 című anyaga foglalja össze talán legjobban, hogy mit gondol a táj és az emberi civilizáció kapcsolatáról. Közel negyven év után visszatért korábbi helyszíneire, hogy elkészítse eredeti képeinek második verzióját, ugyanarról a pontról, ugyanabból a perspektívából lőtte azokat - ezekből a képpárokból válogattunk ki néhányat. 

A londoni Kings Cross pályaudvar környékéről készült képeken a gazdasági szerkezetváltást is lekövethetjük. Láthatjuk, hogy az 1988-as állapothoz képest hogyan vették át a raktárak, üzemek helyét egy új kor szimbólumaiként a csupaüveg irodaépületek. Esetleg bank vagy jól menő informatikai cég működik bennük. A közterekről való gondolkodás változása is kirajzolódik: a városrészt átszelő kanálisnak új funkciója lett, elérhetővé vált a városi ember számára, padok jelentek meg a partján, hogy a víz közelében ücsöröghessenek, beszélgethessenek. Kávézók, boltok nyíltak a környéken, talán pont az ebédidejüket töltő irodisták igényeinek kiszolgálására. Magával az utcával is az történt, ami a kanálissal; eltűntek a parkoló autók, a betonfelületeken gyalogosok és biciklisek vették át az uralmat. Az irodák fölé magasodó hatalmas toronydaruk jelzik, hogy a folyamatnak messze nincs vége, a városkép transzformációja, a fejlődés megállíthatatlan. Az már csak bónusz, hogy a 2019-es kép úgy hat, mint ha Davies egy makettet fotózott volna.

Volt, ahol semmi nem változott közel 40 év alatt: az angliai Seaham közelében ugyanolyan nyomorúságos tájon vág át a vonat, mint 1983-ban, csak már nem szenet szállít, hanem ingázókat. Hiába tűntek el a háttérben magasodó bányaépületek, a bányászat és a nehézipar kitörölhetetlen nyomokat hagyott a tájon és az emberek lakókörnyezetén. Erre a fekete-fehér technika még rá is erősít. "Davies képei nem csupán az emberi erőfeszítést és teljesítményt mutatják be, hanem a kizsákmányolás és konfliktusok sokszor elhallgatott történetét is", így méltatta Daviest egyik kritikusa. Ez a képpár pont erre reflektál, felvillantva a fejlődés árnyoldalait.

A sorozatban szerepel Berlin is. Davies először 1984-ben, tehát öt évvel a berlini fal leomlása előtt fotózta a német fővárost. Talán ez a képpár az egész sorozat legerősebb darabja, politikai értelemben biztosan. Ezeken nemcsak azt látjuk, hogyan változott meg totálisan egy városrész (az évek során felhúzott épületektől már nem látszik a távolban a híres berlini tévétorony), hanem azt is, hogy Davies látogatásai között összeomlott egy világrend, véget ért a hidegháború. Ami legalább ennyire izgalmas ezeken a képeken az az, hogy miként vették újra birtokba a berliniek az őket évtizedekig elválasztó senki földjét, hogyan simult bele a történelmi jelentéssel bíró városkép a mindennapi életbe. A tankcsapdák helyén ma turisták pózolnak a berlini fal megmaradt darabjával a világ egyik leghíresebb terén, a Potsdamer Platzon. 

A negyedik képpáron a francia tájat mutatja meg Davies: az első 1995-ben készült, valahol a Mouchet-hegy közelében. Majdnem negyedévszázad múlva már nyoma sincs a dombok között megbúvó tavacskának, az épülő autópálya kedvéért betemették, a domboldalt pedig felszántották a nyomvonal kedvéért. Újabb példája a táj kizsákmányolásának. 

A helyszín Liverpool, a dátum pedig 1986 és 2019. A kikötőváros használaton kívüli, elhagyatott dokkjainak területén vadonatúj lakóépületeket húztak fel, luxuslakásokat kialakítva azokban.