Budapestnek nem a klasszikus arcát fürkészi Molnár Anna. Ő elsősorban terapeuta, és csak másodsorban fényképész, abból is inkább hobbifotós, igaz, a dolog esetében szenvedéllyé nőtte ki magát. Érdekelte, mitől lesz jó egy kép, ezért a titkot olyan nagynevű fotóművészektől próbálta ellesni, mint Mucsy Szilvia, Birtalan Zsolt vagy Vancsó Zoltán. 

Fontos dolgot tanultam tőlük: azt, hogy a fotózás egyfajta látásmód, mindenki máshogy lát, és hogy megtaláljuk önmagunkat, egyéni stílusunkat, az is egyfajta terápia, illetve önismereti út.

Anna, ha kategorizálni kell, streetfotós, de abból sem a klasszikus irányt viszi, ami eseményhez vagy személyekhez kötött, esetleg vicces tárgyú képeket szolgáltat a közönségnek. A város ismeretlen arcait fényképezi, kedveli a fény-árnyék játékát, az egyszerű és banális pillanatokat, vonzódik a tükröződő felületekhez, amiben széppé nemesül akár egy kirakatból visszatükröződő kőfeszület is.

Az utcát is hasonlóképpen próbálom megismerni, mint a hozzám érkező embereket a terápián. Számomra a fotózás meditációs állapot, az ember elhagy minden megítélést, elvárást, és csak hagyja, hogy hasson rá az utca a maga sokszínűségével, tükröződéseivel, árnyékaival és fényeivel, ezerarcú formájával, emberkavalkádjával vagy épp ürességével. És akkor van egy pillanat, amikor »kiemelkedik« a kép.