Molnár Zoltán a nagyapjától örökölt fényképezővel kezdett fotózni a kisképző diákjaként, majd az Iparművészeti Főiskolán tanult tovább, ahol Benkő Imre tanítványa volt. Mestere hatására a dokumentarista fotográfia felé fordult, harminc éve fotózza Budapestet „alulnézetből”. Az elesett, kiszolgáltatott embereket megörökítve szeretné úgy bemutatni a várost, mintha az egy távoli bolygó lenne.

A megújuló Budapest díszleteit kerülve Józsefváros vagy Csepel szolgál a képei háttereként. Málló vakolatú házak, kibelezett autóroncs, száradó tréningnadrágok egy bérház udvarán. És a harminc éve változatlan környezetben élő emberek mindennapjai. Ez az, ami Molnárt foglalkoztatja.

„Be-benéz elfelejtett helyek, elfelejtett szívek mélyére. Józsefváros rendetlen, romos udvaraira, a Keleti pályaudvar kietlen csarnokában a kényszerű vagy választott, várt utazásra indulók szokásait kémlelve. Aluljárók, elfeledett gyártelepek roncsai között lézengőket fotografál. Közparkokban olcsó szórakozást remélő, önmagukat elengedő, pihenő emberekre talál rá kamerája. Kedveskedő összebújás és idegenség vibrál az egymást követő fotókon, mert minden passzivitásában, lomha vagy kényszeredett várakozásában ott van a lüktetés, a város zaja, pörgése, amely évszázadok óta folyamatosan felforgatja lakói életét, élni, túlélni hagyja, és segíti a város közösségét” – írja róla Uhl Gabriella művészettörténész a Városháza Kiadónál tavaly megjelent kötet előszavában.