A vonatozás Kazahsztánban egyfajta ünnepnek számít – meséli az Indexnek a fiatal svájci fotós, Mario Heller. Heller három hétig járta a közép-ázsiai országot, a 7500 kilométeres vonatút végére egy értékes fotósorozatot állított össze. A világ egyik legnagyobb alapterületű, egyben legkisebb népsűrűségű országában a vasúti közlekedés a legfejlettebb, ezért az emberek többsége vonattal indul útnak. A 20-30 órás monoton zötykölődés során a helyiek ismerkednek és beszélgetnek, a vasúti kocsik így a legkülönfélébb történeteknek adnak otthont.
Rengeteg az ingázó, de olyanokkal is találkoztam, akik esküvőre, vagy temetésre utaztak, napokon át
– folytatta Heller. A kazah emberek számára az utazás felér egy terápiával. Sokan csak pár évente, fontos alkalmakkor kerekednek fel, a vasúti kocsikra ezért izgatott, pezsgő hangulat jellemző.
Egyszer egy kalauzzal beszélgettem, aki 30 éve dolgozik a társaságnak. Megkérdeztem tőle, hogy mi volt a legemlékezetesebb dolog, ami ez idő alatt történt vele? Mire ő: egyszer levezettem a vonaton egy szülést, valahol a sztyeppe közepén
– folytatta a svájci fotós. A kazah vasúti társaságnak egyébként 146 ezer alkalmazottja van, ezzel az ország egyik legnagyobb állami vállalatának számít. Az infrastruktúra azonban mindössze 16 ezer kilométer hosszú, vagyis alig duplája a magyar sínhálózatnak. Ez pedig egyáltalán nem sok, tekintettel arra, hogy Kazahsztán alapterülete közel harmincszorosa Magyarországénak.
A svájci fotós szerint a vagonok is inkább időkapszulákra, semmint vonatkocsikra emlékeztetnek. Előfordult, hogy a hálókabin zsúfolt emeletes ágyairól potyogtak le az utasok éjszaka, állítólag sérülések is történnek is olykor. A kazahok azonban illeszkednek a múzeumi díszlethez. Az útra bekészített elemózsiával kínálgatják egymást, ezzel is elnyújtva a végeláthatatlannak tűnő beszélgetéseket.
Érdeklődő emberek. Fontos nekik, hogy minél több újdonságról értesüljenek
– teszi hozzá Mario Heller.
Kazahsztánban a vasúti szállítás különösen fontos: a személyforgalom 52 százaléka, az áruforgalom 49 százaléka vonaton történik. Az állami vasúti vállalat, a KTZ nagyjából 137,000 embert foglalkoztat. 2019. október 6. (Fotó:
Mario Heller)
A kazahsztáni vasútállomások mintha a Szovjetuniót idéző múzeumok lennének. Festmények és rajzok díszítik a sok helyen lenyűgöző épületeket. 2019. szeptember 26. (Fotó:
Mario Heller)
A kazah lakosság több mint fele a huszonkilencedik életévét sem töltötte be. Ennek ellenére a hagyományos családi értékek képviselői, az idősebbek maradtak a hangadók, a társadalmat így régimódi struktúrák jellemzik. A fiatalok azonban bíznak magukban, hiszik, hogy Kazahsztán jövője velük kezdődik el. 2019. október 6. (Fotó:
Mario Heller)
A hálókabinokon jellemzően négy idegen osztozik. Előfordulnak nagy beszélgetések is, de ide általában aludni, filmet nézni vonulnak el az utasok. 2019 szeptember 27. (Fotó:
Mario Heller)
„Mindent összevetve éveket töltöttem vonatokon, útjaim során több száz ismerettséget kötöttem. Most, közel 80 évesen is inkább vasúttal utazok, pedig egyre több az olcsó repülőgépjárat Kazahsztánban. Az idő a vonaton mintha lassabban telne, az én koromban pedig amúgy sem siet már az ember.” Dina (79). 2019. október 2. (Fotó:
Mario Heller)
Bár továbbra is a régi mozdonyok dominálják a kazah vasúti flottát, a nagyobb városok között már újabb darabok is működnek. 2017 után az úgynevezett Talgo mozdonyok kerültek bevezetésre, ezeket részben Kazahsztánban szerelik össze. 2019. szeptember 2. (Fotó:
Mario Heller)
Reggelente a használt ágyneműt szépen összehajtva adják át a vasúti személyzetnek. Ez egyfajta szertartás, az utasok így köszönik meg a dolgozók munkáját. 2019. szeptember 28. (Fotó:
Mario Heller)
Az étkezésnek kiemelt társadalmi szerepe van Kazahsztánban. Az utastérben gyakorlatilag folyamatosan kínálgatják egymást az emberek, ami a tisztelet, a jó vendéglátás kifejezése. A fotón jellegzetes úticsomag, teáskanna és étkészlet látható. 2019. október 2. (Fotó:
Mario Heller)
Az ország 48 ezer tava között van a szinte teljesen kiszáradt Aral-tenger. A tó az elmúlt évszázadok környezetpusztításának egyik szimbólumává vált, ami a szovjet-érában erőltetett gyapottermesztés miatt következett be. 2019. szeptember 26. (Fotó:
Mario Heller)
„Teljesen idióta az, aki visszasírja a Szovjetuniót. Akkoriban szó sem volt szabadságról, az embereknek nem volt istene, és folyamatosan zajlott az agymosás. A Szovjetunió felbomlásakor a családunk gyakorlatilag csak kenyéren élt. Felmenőinek köszönhetjük az életünket, éveken át keményen dolgoztak a földért, ami megmentetett minket az éhínségtől. Ma rengeteg a lehetőség, a kazahok mégis mindig panaszkodnak. Mintha a kitartó munka nem lenne többé erény. A politika most sem tökéletes, Nurszultan Nazarbajev 25 éve azt ígéri, hogy egyszer minden jobb lesz. De legalább nem halunk éhen, béke van és utazhatunk külföldre”. Adylet, 83. 2019. szeptember 27. (Fotó:
Mario Heller)
2019. október 2. (Fotó:
Mario Heller)
A büfékocsikban mindig pezsgő a hangulat. A vagonok nevetéssel, a borscht leves illatával telnek meg. A pincérnő sorra viszi az asztalokhoz az üveg vodkákat a többségében férfiakból álló vendégeknek. 2019. október 4. (Fotó:
Mario Heller)
A rendőrség rendszeresen ellenőrzi nyomkereső kutyákkal a vonatokat, különösen a magas bűnügyi statisztikákat mutató területeken. 2019. szeptember 25. (Fotó:
Mario Heller)
A családok gyakran viszik magukkal gyerekeiket is. Ők a szerelvények folyosóján fociznak, vagy körbemászkálnak, megfogdosnak mindent. 2019. szeptember 27. (Fotó:
Mario Heller)
„Az elmúlt tizenegy évet leszámítva szinte az egész életünket Afganisztánban töltöttük. Azoknak a szülőknek a gyerekei voltunk, akik szúrták a Szovjetunió szemét – a magunkfajtákat kitelepítették és munkatáborokba deportálták. A szüleink ezt mindenáron el akarták kerülni, ezért Afganisztánba menekültek. Ott a mai napig léteznek a helyiek mellett élő, több ezer fős kazah közösségek. Mikor visszaköltöztem Kazahsztánba, vegyes érzelmeim voltak. Öröm, megkönnyebbülés és szomorúság elegyedett bennem. Végre hazajöhettem, de hátra kellett hagynom a barátaimat, szomszédaimat. Mégis ez bizonyult a jó döntésnek. Kazahsztánban béke van és csend, az én koromban pedig mást nem kívánhat az ember. A vonatút a legnagyobb kaland a számomra. Egész nap teázunk, új emberekkel ismerkedem meg és órákon át nézem az ablakból a sztyeppét. Felmelegíti a lelkemet”. Reyma, 82. 2019 október 2. (Fotó:
Mario Heller)
A kazahok három okból utaznak: munka, temetés vagy esküvő. Házasságkötési szokásaik bonyolultak, előzetesen több látogatásra, találkozóra sor kerül a két család között. A fotón egy most házasodott pár fogadása látható a pályaudvaron. 2019. szeptember 1. (Fotó:
Mario Heller)
A családok többsége kisgyerekekkel utazik, akik minden szerelvényen ott vannak, sokuk a vonat folyosóján fociznak. 2019. október 4. (Fotó:
Mario Heller)
2019. október 8. (Fotó:
Mario Heller)
2019. szeptember 25. (Fotó:
Mario Heller)
„Az elmúlt harminc évben a mozgó vonat lett a második otthonom. Már nagyanyám is kalauzként dolgozott, gyerekként mindig csillogó szemekkel utaztam vele. A munkám messze túlmegy a jegyek ellenőrzésén. Néha úgy érzem, pszichológusként is helytállok. Az elmúlt években a legkülönfélébb emberekkel volt alkalmam beszélgetni, vannak közöttük boldogak és szomorúak egyaránt. Van amikor tanácsot adok nekik, máskor együtt nevetek velük de olyan is van, hogy csak meghallgatom őket. Gyakran érzem úgy, hogy engem már semmi nem lephet meg, aztán megint történik valami egészen váratlan. Volt, hogy egy ágyról kiesett ember törött karját kell sínbe tennem, de előfordult, hogy a vonaton vezettem le egy szülést. Hamarosan nyugdíjba megyek. A hét lányom már mind férjhez mentek és gyerekeik is vannak, szóval nem hiszem hogy unatkozni fogok”. Marat, 63. 2019. október 2. (Fotó:
Mario Heller)
A legtöbb utazás a történelmi fővárosból, Almatiból indul és ott is ér véget. Késő éjjel a pályaudvaron még nagy a tömeg. Az utasok búcsúzkodnak egymástól, a személyzetet győzködik arról, hogy a bőröndkocsira még az ő csomagjuk is bőven felfér. Almati, 2019. szeptember 24. (Fotó:
Mario Heller)
A hosszú vonatutak minden állomásra árusokat csábítanak. Helyenként kisebb piacok is kiépültek, itt általában késő estig lehet élelmiszert vásárolni. 2019. szeptember 30-a. (Fotó:
Mario Heller)
A legtöbb utazás a történelmi fővárosból, Almatiból indul és ott is ér véget. Késő éjjel a pályaudvaron még nagy a tömeg. Az utasok búcsúzkodnak egymástól, a személyzetet győzködik arról, hogy a bőröndkocsira még az ő csomagjuk is bőven felfér. Almati, 2019. szeptember 24. (Fotó:
Mario Heller)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
