A Jézus Társasága Magyarországi Rendtartományának Levéltára három 1956-os tárgyú képsorozatot őriz, amelyek egyike egy feltehetőleg ausztriai menekülttáborban készült. A képeket Hollandiában hívták elő, és a leuveni Collegium Hungaricum levéltárában találtak rájuk a 2000-es években. A fotóanyag eddig rendezetlen részét a Jezsuiták Magyarországon a kezdetektől napjainkig címmel kiadott kötet munkálatai során dolgozták fel, és a képek olyan történeteket mesélnek el, amelyeket a kádári propaganda minden erővel igyekezett az országon kívül tartani.

1956. október 26-án Jennersdorfnál átlépte a magyar–osztrák határt a forradalom első menekültje, és az osztrák belügyminiszter még aznap bejelentette, hogy minden magyart befogadnak. A november 4-i szovjet támadás után csaknem 200 ezer honfitársunk, a lakosság 1,5 százaléka döntött úgy, hogy elhagyja a hazáját. Ausztria, ahol ekkor körülbelül 7000 magyar tartózkodott, az ENSZ-hez fordult gyorssegélyért, miután pár nap alatt meghúszszorozódott az érkezők száma. A feszültség csak nőtt azután, hogy a szovjetek átvették a hegyeshalmi határátkelő ellenőrzését, amelynek magyar személyzete Ausztriába menekült. A szovjetek nem egyszer a határon átlépve hurcolták vissza menekülőket, rendszeressé váltak a lövöldözések.

A Múlt-kor cikke szerint a legtöbb magyar november 28-án jutott át a határon, azon a napon több mint 8500 menekült érkezett Ausztriába.

Hamarosan a szovjetek elkezdték a határ elaknásítását, és a vasfüggöny újra bezárult. De szilveszterkor még így is 500 embernek sikerült életét kockáztatva átlépnie a határt.

A KSH 1957-es, a rendszerváltásig titkosított adatsora szerint 1957 áprilisáig 174 704 magyar jutott át Ausztriába, 19 181 fő pedig Jugoszláviába menekült.

A jelentés körülbelül 10 ezer főre becsülte azon 15 éven aluli gyermekek számát, akik szüleik nélkül lépték át a határt. A menekültek közül a legtöbben, 81 ezren budapestiek voltak, a főváros a lakossága 4,2 százalékát vesztette el. A vidéki városok közül Sopront érintette a legnagyobb népességveszteség, az ott élők 12 százaléka menekült át Ausztriába.

„Az illegálisan külföldre távozott személyek főbb adatai” címet viselő jelentés a menekültek kétharmadát sorolta az eltartók, és egyharmadát az eltartottak kategóriájába. Utóbbiakhoz számolták az egyetemistákat és főiskolásokat is, akik közül minden tizedik, körülbelül 3200 fő döntött a távozás mellett. A keresők közel kétharmada volt munkás, és negyedük szellemi dolgozó: az ország 730 orvost, 1108 művészt és 261 egyetemi oktatót, kutatót vesztett el. A menekültek kétharmada férfi volt, és a távozók több mint fele nem töltötte be a 25. életévét. A menekülteket 257 ausztriai táborban helyezték el, amelyek közül nem egy még a második világháború alatt épült. A faházakban nem volt víz és wc, a legtöbb barakk szigetelve sem volt. Ausztria nem volt felkészülve ekkora embertömeg fogadására, Traiskirchenben például az egykori iskola romos épületeit alakították át rohamtempóban befogadóállomássá. Több ezer embernek kellett ételt, fekvőhelyet biztosítani, szerencsére a világ a magyarok mellett állt: özönlöttek az adományok és az önkéntesek, akik az egyházak és a Vöröskereszt munkáját segítették. De a helyzet hónapokon át így is kaotikus volt.

Az érkezők főleg a Szabad Európa adásaiból tájékozódva sokkal jobb körülményekre számítottak, ami feszültséget okozott a zárt táborokon belül. Volt, hogy a menekültek megpróbáltak kitörni, eleinte előfordultak verekedések és zavargások is. Ahogy elkezdődött a magyarok továbbutaztatása a befogadó országokba, és a táborok egyre nyitottabbakká váltak, a mindennapok is nyugodtabbak lettek. A Külügyi Szemlében Kecskés D. Gusztáv tanulmányában egyenesen humanitárius csodának nevezi a magyarok nyugati befogadását és integrálását.

A brutális szovjet fellépés után még az olyan, alapvetően bezárkózó országok is, mint például Svájc, szinte megtiszteltetésnek vették az 56-os emigránsok érkezését – népességarányosan az alpesi ország lett a magyar menekültek legnagyobb befogadója.

Ausztriában 18 ezer magyar maradt, az érkezők révén Burgenlandban újra megjelent a magyar értelmiség, amely a 35 évvel korábbi elcsatolást követően szinte teljesen eltűnt a tartományból. A barakkok kiürülése után fokozatosan elbontották az épületeket, de ez lassú folyamat volt: a menekülttáborok felszámolása csak a hatvanas évek közepére fejeződött be.