Csen Ing-wen egy kis köves tisztásra visz fel bennünket Kinmen szigetén, amely alig 3 kilométerre van a szárazföldi Kínától, és megmutatja, honnan lőtte a túl közel került kínai halászhajókat.

Csak meg akartuk őket ijeszteni, de nem ijedtek meg tőlünk

– mondja a most 50 éves férfi, aki 1991 és 1993 között töltötte katonai szolgálatát Kinmen szigetén, amely tényleg a két ország közötti tűzvonal kellős közepén található. Ez volt a két állam közötti utolsó fegyveres összecsapás helyszíne 1958-ban, a hidegháború kellős közepén. És az itt élők emlékezetébe beleégtek annak a háborúnak a képei, amelynek kézzelfogható bizonyítékai a Kína felé meredő katonabábuk és a titkos bunkerek.

Kína úgy tekint Tajvanra, mint saját területére, és sohasem mondott le arról, hogy akár fegyveresen is, de újra Peking fennhatósága alatt tudja a szigetet. A feszültség legutóbb idén október elején nőtt meg, amikor a kínai légierő négy napon át berepüléseket hajtott végre a tajvani légtérben. De Kinmenen, amely egyórányi repülőútra van a sziget fővárosától, Tajpejtől, és tényleg farkasszemet néz a kínai tengerparti várossal, Xiamennel, nem érződik pánik. Csak furcsán, értetlenkedve néznek a kérdezőre, amikor faggatja a helyieket, hogy tanácsos-e idelátogatni.

Ez egy biztonságos hely – mondja Ting Csien-kang, aki a helyi turisztikai osztályt vezeti.

Nincs veszélyben sem gazdaságilag a hely, sem pedig az itt élők biztonságát tekintve

– teszi hozzá egy volt ház romjainál, amelyet nem építettek újjá, hogy így emlékeztessenek a kínai csapatok egyik sikertelen partraszállására 1949 decemberében. Bármilyen furcsa, de nemcsak a Kína szájában álló Kinmen-sziget tartozik Tajvanhoz, hanem a szárazföldön kissé északabbra található Matsu-félsziget is. Ezeket azóta tartják ellenőrzésük alatt, hogy a polgári erők vereséget szenvedtek a kommunistáktól 1949-ben, és átvonultak Tajvan szigetére.

A tajvani célpontok bombázása csak 1978. december 15-én ért véget, amikor Washington hivatalosan is Pekinget ismerte el mint a kínaiak képviselőjét a nemzetközi színtéren. A gránátok pedig gyakorta nem robbanóanyaggal, hanem propagandacélokat szolgáló röpcédulákkal voltak megtömve, de még így is eltaláltak néha egy-egy embert.

A kínai szárazföldhöz a legközelebb a Mashan megfigyelési pont található, amely apálykor mindössze 2 kilométerre van. Ez volt az pont egyébként, ahonnan 1979-ben a Világbank vezető közgazdásza, Justin Lin a vízbe vetette magát, hogy úszva a Kínai Népköztársaság területére meneküljön. A tajvani szorost jellemző válság 100 ezres katonai létszámához képest ma már egy alacsony létszámú helyőrség vigyázza csak Kinment. Ugyanis a nagy pontosságú, távirányításos fegyverek korában a sziget védelmi jellege már nem sokat jelent. Ugyanakkor a sziget ivóvízellátását a szárazföldről, Kínából biztosítják, háború vagy blokád esetén ennek elzárása lenne a legegyszerűbb, hogy megadásra késztessék a sziget védőit.

Kinmen kormányzata ma már a turizmus fejlesztésén munkálkodik, és szeretnék maguk mögött hagyni a harcokkal terhes múltat. Olyasmiben gondolkodnak, ami a fiatalabb korosztályt is a szigetre vonzaná. Ilyen lehet a vidratelepek látogatása vagy az egzotikus madárles, az újonnan épített trendi szálláshelyek, ahol meg lehet kóstolni a kiváló helyi osztrigát is. Persze maradtak bőven a város utcáin múltra utaló, propagandisztikus falfestmények, amelyek az egykori vezetőt, Csang Kaj-seket éltetik. Személyét sokan ma már gyűlölik az egykori kemény diktatúra miatt, mások Tajvan, vagyis a Kínai Köztársaság megmentőjeként tekintenek rá.

És vannak régi-új nyertesei is a változó időknek, mégpedig a helyi fegyverkovácsok vagy késkészítők, akik a rengeteg kínai bomba köpenyét felhasználva készítik szuvenírnak sem utolsó pengéiket.

Tulajdonképpen az újraegyesítés lenne a legjobb, nem a háború. Vagy még jobb lenne a békés egymás mellett élés

– mondja egy idős késkészítő kinmeni mester.