2021 elején az emberiség egy pillanatra elhitte, hogy túl van a pandémia nehezén. A vakcinák elkészültek, a második hullám kezdett alábbhagyni, néhány sporteseményre pedig visszatérhettek a nézők, még ha csak korlátozott számban is. A februári Super Bowlt például sikerült egy maréknyi néző előtt megrendezni (nagy részük egészségügyi dolgozóként érdemelte ezt ki) Tampa Bayben, ahol aztán a történelem során először olyan csapat örülhetett, amely hazai pályán játszott. A Tampa Bay Buccaneerst csúcsra juttató Tom Brady hetedszer emelhette magasba a Vince Lombardi-trófeát, amivel egyértelművé tette, hogy hiába hagyta ott húsz év után a New England Patriots együttesét, Bill Belichick nélkül is páratlanul nagy klasszis.

A februári Australian Opent rendkívül szigorú kritériumok mentén, de szintén korlátozott számú publikummal rendezték meg, ahol elkezdődött Novak Djokovics menetelése, ami egészen a tokiói olimpia elődöntőjéig tartott. A szerb klasszis Melbourne után Párizsban és Wimbledonban is győzött, amivel már ő is 20 GS-tornagyőzelemnél tart, akárcsak Roger Federer és Rafael Nadal. Sőt akár meg is előzhette volna őket, de a US Open döntőjében simán kikapott Danyiil Medvegyevtől, így a Golden Slam (négy GS-tornagyőzelem plusz olimpiai arany) mellett a Grand Slam sem jött neki össze, ettől függetlenül szenzációs évet zárt.

Tavasszal elindult a Formula–1 is, amiről a szezon előtt mindenki azt hitte, hogy ismét a Mercedes megkérdőjelezhetetlen dominanciáját hozza, hiszen már mindenki a 2022-es idényre készül az új autókkal és szabályokkal. De a Red Bull beleköpött a németek levesébe, remek kocsit épített, Max Verstappen pedig végleg bebizonyította, hogy felnőtt a feladathoz. Egészen kiélezett csatát vívott Lewis Hamiltonnal a világbajnoki címért, ami aztán az utolsó futam utolsó körében dőlt el, és biztosra vehetjük, hogy még évek, évtizedek múlva is mindenki emlékezni fog erre az évre. A két élmenő csatája többször is ütközést eredményezett – ki tudná elfelejteni például a monzai balesetet, amikor Verstappen versenygépe Hamiltonén landolt?

A labdarúgó-Európa-bajnokság is hosszú ideig lesz még beszédtéma. Először fordult elő, hogy nem országok, hanem városok voltak a házigazdák, Budapest is rendezett négy mérkőzést, méghozzá telt ház előtt. A magyar válogatott derekasan helytállt a halálcsoportban, a 2014-es és a 2018-as világbajnok számára is túl nagy feladatnak bizonyult. Sajnos Christian Eriksen szívinfarktusa is beleégett az emberekbe, viszont a szakszerű és gyors segítségnyújtásnak köszönhetően nem történt tragédia, a kiváló középpályást sikerült újraéleszteni, pár nappal később pedig a kórházból is kiengedték. A dánok aztán az egész világ kedvencévé váltak, és meg sem álltak a legjobb négyig. Az Eb-t végül az olaszok nyerték, akik drámai módon, tizenegyespárbajjal győztek a Wembley-ben Anglia ellen.

A tengerentúlon Copa América-lázban égtek az országok, amelyet Brazíliának beugróként kellett megrendeznie. A hazaiak be is jutottak a döntőbe, ott azonban Argentína jobbnak bizonyult, Lionel Messi pedig első (fontos) trófeáját nyerte a válogatottal, amivel megalapozta hetedik Aranylabdáját. Alig egy hónappal később viszont már nem örömében, hanem bánatában sírt, ugyanis a Barcelona csődközelbe került, emiatt nem tudta megtartani a klasszist, aki így 21 év után elhagyta a gránátvörös-kékeket, és a PSG-hez igazolt.

Az ő sztorija szinte keretbe foglalta időben az év legnagyobb eseményét, a tokiói olimpiát. A vírus újbóli berobbanása miatt nézők nélkül megrendezett játékokon a magyar küldöttség kiválóan szerepelt, hat aranyérem mellett hét ezüstöt és hét bronzot hozott haza. Mi persze főleg saját kiválóságainkra figyeltünk, de akadtak olyan történetek, amelyek nemzetközi léptékkel is mérföldkőnek számítottak. Ilyen volt például Mutaz Essza Barsim és Gianmarco Tamberi megosztott aranya, Simone Biles és Oszaka Naomi nyíltan vállalt mentális összetörése vagy az öttusa lovaglószámában történt esetek.

Ezeket és még sok mást is felelevenít húszképes gyűjteményünk.