A profán szó definíciója szerint „nem beavatott, hétköznapi, világi, durva”, a szentnek tartott dolgok iránti tisztelet hiányát jelenti. Vonatkozhat művekre, gondolatokra, vagy olyan viselkedésre, ami tiszteletlen a szentséggel szemben. Ez a szentség elsősorban vallási tematikájú.

Nagy Tamás képein a profán és a szent szorosan összekapcsolódik. Amikor a szent család jászola egy sötét és poros raktárban csücsül, a háromkirályok funér alakjai egy disznóvágási badella fölött állnak, a papír adventi koszorú az irattartóban pihen, akkor a karácsony szentsége, amihez szorosan kapcsolódnak a díszítőelemek, figurák, szobrok, koszorúk, hétköznapivá válik. És ahogy a képeken láthatjuk, nincs kivétel: legnagyobb templomainkban, legpatinásabb épületeinkben ugyanúgy lesz profán a szent, vulgáris az elemeltből, mint egy kis falu parókiáján.

Amikor beköszönt az advent, és lelkünket megpróbáljuk díszbe öltöztetni akár úgy, hogy dekoráljuk a környezetünket, az ünnepre hangolódunk – akár hívők vagyunk, akár nem. Az ünnepre készülődés utolsó fázisa a díszek elővétele, a padlás, a pince, a tároló szoba, a garázs mélyéről, itt lapulnak az ünnep csúcsai, a karácsonyfa dekorációi és a csúcsdísz is. És ha eddig úgy gondoltuk, csak nálunk van rendetlenség és kosz, por, pókháló az angyalkák, pásztorok, Máriák és kis Jézusok között, csodálkozzunk rá a képekre. József egy ketrecbe zárva: a szent és a profán nagy találkozása ez.

Mircea Eliade A szent és a profán című tanulmányában így ír:

Létezik tehát egyfajta szent, vagyis »erővel feltöltött« tér, és léteznek más, nem szent terek.

Eliade ugyan nem a konkrét térről beszél, de miért ne használhatnánk itt arra vonatkozóan? A szent terek, mint például a Mátyás-templom, ugyanolyan világi körülmények között tárolják a szent ünnep díszeit, mint egy város, egy falu, egy közönséges ház.