Kudász Gábor Arionnak olyan titkokat mondtak el a vietnámi fiatalok, amelyeket elsősorban saját családjuk elől rejtegetnek, nem mernek kibeszélni. Hosszú távú terveiket, valódi vágyaikat, az önmegvalósítás lehetőségeiről szóló elképzeléseiket gondosan titkolják. A fotóművész motorral járta Vietnám falvait, városait, az utazás alatt minden egyes nap más és más családot, fiatalt ismert meg. De nem számított arra, hogy milyen mélyen maga alá fogják gyűrni a Távol-Keleten megtapasztalt vadkapitalizmus realitásai.

Kudász Gábor Arion fényképein megelevenedik a lány története, akit a jobb élet reményében magára hagytak, pontosabban az idős nagyszülőkre bíztak az Egyesült Államokban szerencsét próbáló szülei. Vagy azé a fiatalé, akiből képességeinek köszönhetően kiváló programozó lehetne, de a család már eleve döntött sorsáról, a família vállalkozását kell továbbvinnie.

Az alkotó közelről láthatta, hogy a mindent a haszonért elve milyen pusztító hatással van a környezetre, megismerhette a „kisemberek” megküzdési stratégiáit. Megfigyelhette a mértéktelen pazarlást, a megbetegítő gyorsaságú gazdasági fellendülést, a sokszor félbehagyott gigantikus beruházásokat, a fenntarthatatlan fejlődést, vagyis a tonnányi szemetet, csak tájsebeket ejtő, füstbe ment terveket.

„A problémákat látva és az egyedüllétnek köszönhetően elég masszív depressziós tüneteim lettek, a készülő anyagot is elvitte egyfajta belső utazás felé” – mondta az alkotói folyamatról az Indexnek Kudász Gábor Arion. A trópusi depresszióban megpendül a klímaválság húrja. A kérdés, hogy az éppen felnövekvő generációkra mit hagyunk örökül, milyen társadalmi és környezeti, természeti változások között kell majd élniük.

Az alkotó visszatérve Magyarországra a trópusi depressziót ugyan hátrahagyta, de újabb problémával szembesült. „Helyi kollégák tanácsára úgy döntöttem, hogy itthon hívatom elő a fotókat. A Vietnámban töltött két hónapot a motor nyergében töltöttem, és csak Magyarországon derült ki, hogy a hőingadozás és a pára hatására összeragadtak a negatívok, az anyag több mint fele teljesen használhatatlan lett. Nyolc-tíz használható kép maradt. Két hónap megfeszített munka után itt álltam a töredékekkel. A kiállítás és a könyv anyaga emiatt azokból a JPEG-ekből áll, amiket a műszaki gép optikája mellől fotóztam azért, hogy a családokat meggyőzve továbbküldjenek egy másik vietnámi famíliához” – fogalmazott Kudász Gábor Arion, aki utólagos képszerkesztő eljárásokat, Photoshopot és a mesterséges intelligenciát is segítségül hívta a Trópusi depresszió megalkotásához.

A fotóművész szerint nem az a kérdés, hogy egy alkotó használhatja-e a mesterséges intelligenciát a valóság ábrázolása során, hanem sokkal inkább az, hogy miként és milyen célból alkalmazza. „2020 nyarára terveztem még egy dél-vietnámi utazást, de a koronavírus-járvány közbeszólt, és nem tudtam újból meglátogatni a családokat. Az anyag töredékesen, félkészen, rossz emlékként a fiókba került. Pár évvel később felhívtak Vietnámból, az új, kultúráért felelős attasé kihúzott egy fiókot a nagykövetségen, és talált egy dossziét, benne pár képpel, amit otthagytam. Tetszett neki, és megkérdezte, hogy nem akarok-e velük kezdeni valamit. Végeredményében így lett az elengedni vágyott munkából könyv és kiállítás. A telefonhíváson felbuzdulva mutattam meg másoknak, hogy milyen képek születtek, elővettem a jegyzeteimet, amelyek azokról a dél-vietnámi családokról szóltak, akiket le akartam fotózni. Ilyenkor az ember jobb híján a Midjourney-be betáplálja a jegyzeteit, a program pedig kiköp valamilyen képet, így egy elképzelt utazást is meg lehet tenni. Az ember ül a padlásszobában, nyomkodja a gépet, nem tud és nem is akar visszatérni oda” – mondta Kudász Gábor Arion.