Az 1983-as születésű Maxim Dondyuk olyan művész, aki a terepmunkát, a történelmi nyomozást és az emberi reakciókat, reflexiókat vegyíti a fotók, videók, a szöveg és az archív anyagok segítségével. Érdeklődése kiterjed a történelemre, az emlékezésre, a konfliktusokra és ezek hatásaira. Munkáját rangos díjakkal ismerték el, és képeit kiállították Párizs, London és Róma vezető galériáiban.

Az Index kérdésére, hogy miért szánta rá magát a háború utolsó két esztendejének fotózására, azt mondta, nem saját döntés volt, inkább a sors szólt közbe. A háború kitörése előtt Csernobilban dolgozott egy projekten, de amikor az oroszok annektálták 2014-ben a Krímet, letette a gépet. De aztán a sors másként döntött, és azért engedett a hívásnak, hogy valamiképpen dokumentálja hazája történetének legsúlyosabb fejezetét.

Amikor arról faggattuk, hogy ez alatt az idő alatt mi volt a legsokkolóbb élménye, azt válaszolta, hogy a lakott területek bombázása, civilek, főként gyerekek, nők és idősek legyilkolása Irpinyben. Egy szombat reggel érkezett a Kijevtől nem messze található kisvárosba, hogy megörökítse az ott élők evakuálását a közeledő front miatt.

Váratlanul egy rájuk irányított orosz föld-föld rakéta süvített el a fejük felett és csapódott be a közelükben. Mindenki megvadult és rohanni kezdett a kimenekítésükre kirendelt buszok felé, amelyek Kijevbe vitték volna őket.

Az oroszok azonban macska-egér játékba kezdtek az ártatlan civilekkel. Mindenféle figyelmeztetés nélkül ágyútűz alá vették őket, és hullottak a gránátok, süvítettek a golyók, csapódtak be a bombák. Az emberek pedig sikoltozva, pánikba esve rohantak a buszok felé, de nem mindenki ért oda. A halottak ott maradtak a jéghideg aszfalton.

Úgy éreztem magam, mintha a II. világháborúban lennék, a háborúban, amiről mindig is azt mondták, hogy nem szabad még egyszer megtörténnie. Szerencsém volt, hogy az irpinyi hídnál én túléltem, bár a vállamba fúródott egy repesz

– mesélte a fotós. Máshol is került Maxim életveszélyes helyzetekbe, amikor Kijevben vagy Harkivban örökítette meg az ártatlan civilek elleni támadásokat.

Elmondása szerint a legkeményebb az volt, amikor a The New Yorker újságírójával, Luke Mogelsonnal Bahmut közelében két hetet töltött az ukrán gyalogsággal a fronton. A legelső frontvonalban, alig 150 méterre az orosz állásoktól lövészárkokban voltak a katonákkal együtt.

Ez idő alatt – állítja Maxim – mindennel lőtték őket, amit el lehet képzelni: aknavetőkkel, ágyúkkal, drónokkal, tankokkal, a végén még helikopterből is vadásztak rájuk. De csodával határos módon mindketten ép bőrrel, egy karcolás nélkül úszták meg a két hetet a gyalogság lövészárkaiban.