Garry Winogrand az egyik legkiválóbb utcai fotós volt, pedig ha ma élne, a gatyáját is leperelnék a képein szereplők. Két dologhoz értett igazán: jó képeket csinálni az utcán, és szemtelenül közel kerülni azokhoz, akiket le akart fotózni. Annyi képet csinált, hogy előhívni sem volt ideje őket. Másfél millió képből álló munkásságát manapság kezdik csak igazán felfedezni.
"A fotók nem történeteket mesélnek, csak megmutatják, hogy nézett ki valami a kamerán keresztül."
Winograndnek sajátos veleménye volt a fotózásról. Utálta a sajtófotót és megvetette kora neves képes magazinjait (a Life-ot is), mert szerinte bármilyen történetet képeken keresztül bemutatni nem más, mint egyszerű hazugság. A fotók csak arra jók, hogy megörökítsenek egy-egy pillanatot az életből, de annak is épp csak a felszínéről. Mit csinált például az a pár, aki két majommal sétált az utcán? Winogrand fotóiból sosem fogjuk megtudni. Annak ellenére, hogy megvetette a szakmát, a legtöbb sajtófotósnál sokkal alaposabban dokumentálta az amerikai mindennapokat.
Garry Winogrand első európai retrospektív kiállítása épp a párizsi Jeu De Paume-ben látogatható.
Elképesztően sokat dolgozott. 25 ezer tekercs filmet lőtt el, ami azt jelenti, hogy nagyjából az egész életét az utcán kellett töltenie fotózással. Negyed évszázados karrierje alatt nem mindig maradt ideje még arra sem, hogy a saját képeit nézegesse. Nagyjából 6600 tekercs előhívatlan filmet (250 ezer fotót) hagyott hátra, amikor 54 évesen egy gyors lefolyású betegségben meghalt. Winogrand azt vallotta, hogy el kell telnie néhány évnek a fotózás után, mire elég kritikus szemmel tud hozzálátni a képek feldolgozásához. Ennyi idő alatt viszont feldolgozhatatlanul sok képet készített, így inkább nem is foglalkozott előhívással vagy válogatással. Akár azt is mondhatnánk rá, hogy fogalma sem volt róla, hogy mit csinált. Ez persze nem lenne igaz.
Mondhatnánk viszont a képein szereplőkre. Winogrand egészen egyedi stílusban dolgozott az utcán. Nem törődött vele, hogy észrevétlen maradjon, de olyan gyorsan dolgozott, hogy fel sem fogták a körülötte állók, hogy mi történik. Csak egy-egy pillanatra emelte a szeméhez a nyakában lógó kamerát, és mire a szembe jövők észrevették, hogy rájuk fogja a fényképezőgépet, már kattintott és el is kapta a szemétől, mintha csak állítgatott volna valamit.
Ha lebukott, biccentett egyet és mosolygott, majd odébb állt. Egy pillanatig sem zavartatta magát munka közben, még akkor sem, ha egy kapualjban csókolózó pár arcába kellett beletolnia a kamerát egy jó képért. Karrierje során megszámlálhatatlanul sok embert bosszantott fel az utcán, de mindig kibeszélte magát a rázós helyzetekből.
Ha odament hozzá valaki az utcán, és megkérdezte tőle, hogy mégis mit csinál, csak ennyit válaszolt:
Próbálok túlélni.
