Klubszinten is csak egy meglepetés eredményt sikerült felmutatni az elmúlt 30 évben a norvégokkal szemben, válogatott szinten itt az idő megmutatni, nemcsak fellángolásokra képes ez a korosztály. A magyar válogatott csütörtökön 20.45-től Oslóban játssza az első meccset, a visszavágó vasárnap este lesz, szintén háromnegyed kilenctől.

Az Európa-bajnoki selejtezősorozatban már hozzászokhattunk a 34 éves nyeretlenség emlegetéséhez, hiszen a románokat éppen ennyi ideje próbáljuk legyőzni mindhiába. Amióta megvolt a pótselejtező sorsolása, újra szóba jött ez az évszám, mert a norvégokat is éppen ennyi ideje kergetjük hasztalan.

Amíg a magyarok saját futballsorsuk rontásába kezdtek, addig a norvégok és a románok is sztárokat neveltek, futballkultúrát teremtettek, ahogy a tények nagyszerűen mutatják.

A román párhuzam már csak azért is eszünkbe juthat, mert Bernd Storck kapitány is szóba hozta: azt mondta, a norvégok nem annyira erősek, mint a románok. Márpedig a románokkal szembeni oda-vissza meccs eredménye az Eb-selejtezős csoportban (1-1 idegenben, 0-0 otthon) egy ki-ki meccsen a továbbjutásunkat eredményezte volna.

Kommunikációs szempontból biztosan nem.

Egyelőre azonban ne szaladjunk ennyire előre. A görögök ellen bekapott négyes nem vet a magyar csapatra és Storckra jó fényt (4-3 lett Athénban), mert azt mutatja, hogy egy szedett-vedett csapat is szétszedhet bennünket.

A legfontosabb feladat, hogy újra kialakuljon a szilárd védekezés, és az abba vetett hit, mert ennek a csapatnak a legnagyobb értéke a szervezettség, még akkor is, ha ezt Dárdai Pál mutatta meg, aki már júniustól nem irányít. A selejtezők végén azt mondta, reméli, nem megy kárba a munkája.

A csütörtöki oslói feladat egyértelmű: kapott gól nélkül lehozni a meccset. Ez a 10 selejtezőből 5-ször összejött.

Ami nem egyszerű a norvégokkal szemben, hiszen még akkor is sikerült két gólt összehozniuk, amikor 2012 novemberében Egervári Sándor volt a kapitány, és igazi sikerélményből mentünk neki a meccsnek. Korábban ugyanis a törököket hazai pályán sikerült hátrányból verni (3-1), és látványos támadásokat vezetni.

A többség jobb formában volt, Guzmics Richárd kivételével mindenki több játékperccel rendelkezett. A Haladás védőjét akkor kezdte próbálgatni Egervári, most ellenben a Wislából érkező Guzmicsnak szinte biztos a helye Juhász távollétében.

Egy ilyen önbizalomnövelő meccsből érkeztek a magyar futball legjobbjai, a norvégok mégis könnyedén nyertek (0-2).

Ha visszanézzük azt a három évvel ezelőtti első gólt, könnyen megállapíthatjuk, valami nagyon hasonlóban most is lehet részünk. A nyomás alá kerülő magyar hátvédet, Juhász Rolandot ketten agresszíven támadják meg, így elveszíti a párharcot, Korcsmár Zsolt ugyan megpróbálja kitolni Braatent, de nem sikerül, mert nincs meg a fizikai ereje és a sebessége hozzá, így a norvég középre adja a labdát, az újonc Nielsen pedig Vanczákot megelőzve az üres kapuba kotorja.

Nem kell nagy tehetség megjósolni, hogy

Hogy a norvég klubcsapatokkal szemben látványosan nem ment az utóbbi 30 évben, annak is az egyik legfontosabb oka: szeretik a test test elleni játékot, provokálják is az ütközésüket, akárki legyen a rivális, mert ha nyomás helyeződik a védőkre, azok hajlamosak a hibákra, különösen igaz ez a magyarokra.

Az egyetlen kupapárharc, amit megnyertünk, 2011-ben a Paksé volt. Ebben közrejátszott, hogy az első meccs 1-1-es eredménye után a Tromsö hazai pályán úgy gondolta, kényelmesre vehetik a meccset. Örömteli, hogy ez még egy magyar klubcsapattal szemben sincs így.

Érdemes visszanézni ezt a meccset is. Az első félidőben a Paksnak helyzete sem volt, aztán a norvégok nagyképűen úgy védekeztek, hogy területet adtak, Kiss Tamás pedig óriási mázlival lőtt a kapuba, majd Böde higgadtan passzolt el a kapus mellett. Aztán újra jött Kiss.

Bár ami klubszinten inkább előfordul, az a válogatott szinten lényegesen kevésbé, de mindhárom gólban rokon, hogy a középső védők mögé belőtt labdákkal lehetett zavart okozni. A Tromsö alighanem hasonlóan lekezelte a Paksot, mint most a norvégok a magyar válogatottat.

A norvégok aligha használják a sorsdöntő kifejezést, az ő társadalmuk másként áll a focihoz – úgy általában az egész sporthoz –, mint a magyar. Jellemző, hogy aligha akad még olyan ország, amely ennyire higgadtan és mértéktartóan vette volna tudomásul a világbajnoki címvédő brazilok legyőzését, mint ők 1998-ban. Tovább is jutottak a csoportból a franciaországi vb-n, de valahogy nem ünneplik minden évben.

Ugyanez igaz akkor is, ha esetleg nem úgy sikerül egy meccs, ahogy eltervezték. Ők könnyebben túllépnek rajta. 

A kép emlékezetes: a 2003-as női kézilabda-világbajnokságon komor arccal ültek a csarnokban, de a szállodában a jókedvűket látva már nem lehetett eldönteni, hogy továbbjutottak, vagy nem mehetnek az olimpiára. Nem mentek, de

és nem lenne meglepetés, ha ismét érmet nyernének.

De vissza a focihoz. Norvégia nem lesz boldogtalan és reménytelen, ha nem lesz ott az Eb-n. A korosztályos válogatottjuk igen erős volt, és azok a 2013-ban Eb-bronzérmes, most zömmel 23-24 éves játékosok, akik az idősebbekkel kiegészülve, illetve a folyamatosan fejlődő 17 éves Ödegaarddal a 2018-as vb-részvételre esélyesek lesznek.

Sőt, igazából ez a fiatal norvég csapat a 2020-as Eb-n lenne a legjobb korban. A kisebb rutin, a kevesebb tapasztalat akár kedvező is lehet nekünk.

A magyar már most egy öregedő társulat, amelynél nem látszik már a jövő szeptember sem, hogy milyen csapattal vágunk neki a következő selejtezőnek, amelyen Portugália és Svájc az igazán nehéz ellenfél.

A magyar siker reményt adna

A magyar sportnak létérdeke a kijutás, mert ismét a futball felé fordulhatna az ország, és amellett, hogy az UEFA egy csomó pénzt (12 millió eurót) utal, visszaadhatja a hitet a játékban. Mégiscsak ott lennénk a térképen, várhatnánk a decemberi sorsolást, a meccsek sorrendjét, lehetne tervezni, jósolgatni. Sőt, lennének emléktárgyak, a kis kártyákról magyar sportolók, futballisták köszönnének vissza. Teljes reménytelenségből és tanácstalanságból vezetne ki egy sikerrel megvívott párharc.

Írtunk már róla, bravúr nélkül is sikerülhetett volna kijutni, ha mi vagyunk a legjobb harmadikok.

Most egyértelműen bravúr kell, mert a világranglista sok mindenre jó, de értelmezhetetlen adat, hogy jelenleg 13 hellyel előrébb vagyunk (a 33. helyen), mint a norvégok, holott klub- és egyéni szinten is jobb játékosokat adnak a norvégok. 

A norvégok nem világverők, bár 17 percre voltak a csoportelsőként való továbbjutástól az olaszok elleni utolsó meccsen Rómában, de hiába vezettek, egy brutális védelmi hiba – Aleesami mellel akart hazaadni - után döntetlen lett, aztán becsúszott még egy kontra is.

A norvégok bajai leginkább mégsem akkor, hanem a horvátok elleni 5-1-nél ütköztek ki. Akkor a Hertha középpályását Skjelbredet már a 19. percben le kellett cserélni, Samuelsen jött a helyére, az a középpálya már messze nem volt annyira hatékony.

Skjelbred csapatkapitány nemcsak Norvégiában, hanem a Herthában is, nagyjából sejtjük, milyen lehet a mentalitása, ha Dárdainál ő a szűrő középpályás, és ő a csapat legfontosabb alakja. Furcsa, hogy a norvég csapatban jobb oldali középpályás, mert a kapitány Tettey-t (Norwich) és őt nem játszatja egymás mellett.

A horvátok két távoli lövéssel, majd két beíveléssel bepakoltak négyet, a norvégok büntetőt hibáztak, a góljuk ugyanakkor szép volt.

Az ötödik horvát gólnál már edzőmeccs jellege volt a gurigázásnak, de akkor a jobb oldalát bontották meg a védelemnek.

Amikor a norvégok - hazai pályán - legyőzték a horvátokat (2-0), esetleges volt mindkét akciójuk. Az első gól egy beívelés utáni labdából jött, igaz a gól előtti csel pazar, a második egy megpattanó labdából.

A jobbakkal szemben nem brillíroztak, ahogy ezt a mieinkről sem tudjuk elmondani. Sőt, Magyarország a győztes meccseken sem ejtett ámulatba senkit. Ettől még jó lenne a finnek elleni szervezettséget, megtervezett, felépített játékot viszontlátni, mert a finnek nem sokkal gyengébbek a norvégoknál.

Sokszor mantrázzuk még, mennyire fontos kapott gól nélkül lehozni a kinti meccset. Paulo Sousa receptje is adott, a két 0-0 után hazai pályán tizenegyesekkel is tovább lehet jutni. Sousa a török Trabzon ellen mérte fel, hogy reálisan a Videotonnal ez a járható út.

Erre a józanságra lenne most szükség, és remélhetőleg csak a taktikai hadviselés része, hogy Storck a támadófociról beszélt, amikor megemlítette, hogy igen gyors játékosaink vannak.

Mit válthat ki a szakmai stáb menesztése?

Valamennyi játékosnak át kell éreznie, hogy élete legnagyobb esélye előtt áll. Ezt szavakban rendre meg is tették. A török szabadrúgás utáni csalódottságot kellene pozitív energiává alakítania Storcknak és Möllernek.

Möller csatlakozása jól is elsülhet, mert ő az az ember, akit a mostani játékosok még láttak játszani 1996-ban, talán még arra is emlékeznek, közelibb neki az élmény, mintha Nyilasiról lenne szó. Ha az ő kisugárzása olyan ragadós lenne, mint Lothar Matthäusé, már elérte a kívánt hatást.