A jelenkori magyar futballnak Király Gábor szimbolikus alakja. Megrendezni sem lehetett volna jobban, hogy élete első nagy tornáján, amire 40 éves koráig várt, és amelyen 104. válogatottsága következik, ismét Ausztria az ellenfél. Ezzel keretbe foglalja eddigi pályafutását, amibe lényegesen több bosszankodás, mint öröm vegyült.
De térjünk még vissza a Práter Stadionba, a bemutatkozáshoz. Az akkor már a berlini Herthában védő Király a meccs utáni interjúban elsírta magát.
„Abban a meccs utáni elcsukló hangú nyilatkozatban sok minden benne volt. Egyáltalán nem szégyelltem, hogy elérzékenyültem, egy hét múlva lettem 22 éves.
Érzelmileg kit ne érintene meg ilyen fiatalon, hogy a magyar drukkerek kórusban őt éltetik.
Hogy miatta is utaznak Vas megyéből a válogatottért. Hogy Illés Bélával, a korábbi szombathelyi bálvánnyal egy csapatban játszhat, pedig nem olyan rég még a labdát szedtem neki” – mondta arról a meccsről.
Annak ellenére, hogy azt mondták neki az okosok, hogy előbb a fővárosban kellene mutatnia valamit, majd onnan külföldre menni, ő megmutatta, másként is lehet. Ezek után érthető, hogy kíváncsi is volt, milyen szurkolói reakciókat fog kiváltani.
„Végül is örömet okoztam. Mert hát nem ment rosszul a védés, és nyertünk. Ha akkor, ott véget ért volna a pályafutásom, már akkor boldog lettem volna, mert elértem valamit, amiről nagyon sokan álmodoznak. Egyszeri, megismételhetetlen érzések kavarogtak bennem” - emlékezett vissza erre a meccsre.
Azon az 1998-as meccsen Horváth Ferenc góljával 1-0-ra vezettünk, de a végeredmény 3-1 lett a portugáloknak. Ez volt egyébként az első veresége válogatott színekben, és a portugálokat Magyarország még soha nem tudta legyőzni.
Ezen a meccsen volt egy potyája is, a harmadik gólnál kicsúszott a kezéből a labda. És azon a meccsen a szürke mackóalsótól is megvált, ami mára a védjegyévé vált, és amit Angliában sem mindig hagyták neki hordani.
Volt olyan éve, amikor hat vesztes válogatott meccsen állt a kapuban (2003-ban). Ezek közt az igazán demoralizáló, lettek elleni idegenbeli 3-1-es vereségnél is. Hogy miért nevezzük fontos és demoralizáló meccsnek? Mert ha az a meccs megvan, pótselejtezőre mehetett volna a magyar válogatott. Nem lett meg, így a lettek meg sem álltak az Eb-ig.
Most, hogy így visszanéztem azt az évet, feltűnt, hogy még a rigai vereségnél is dermesztőbb volt, hogy az észtektől úgy sikerült hazai pályán (0-1) kikapni, hogy csak 457 fizető néző volt az Üllői úton. Hideg volt, a szervezettségnek jele sem volt, akkor talán jobban sajnáltam őt, mint Rigában, ahol mindenki ritka nyomorultul érezte magát, élen Dárdai Pállal és Lisztes Krisztiánnal.
Pedig akkor már túl voltunk a Liechtenstein elleni 0-0–n – 1999-ben annak a meccsnek Király volt a legjobbja -, de még nem láttunk magunk előtt a máltai 2-1-es vereséget, ami 2006-ban jött.
Király kimaradt a 2013-as bukaresti 0-3–ból, és egy hónap múlva kimaradt az amszterdami 1-8-ból is, hogy aztán a saját bőrén tapasztalja meg, mit jelent, ha Dárdai, a korábbi barát viszi a csapatot Bukarestbe, és milyen különbséget jelent, ha ő készíti fel a csapatot a sokszor elátkozott júniusi meccsre.
Királynak ebben a sorozatban Helsinkiben volt egy nagy bravúrja, de még talán azt is felülmúlta, amit Oslóban a norvégok elleni pótselejtezőn mutatott be.
Azt mi nemes egyszerűséggel az elmúlt 30 év legfontosabb védésének neveztünk.
Volt szó róla, hogy Király Dárdai stábjába már kapusedzőként venne részt, de még eszébe sem jut a visszavonulás.
Amikor 2015 nyarán arra kértem Királyt, hogy válasszon ki egy meccset, ami neki A MECCS volt, kicsit gondolkodott, de nem tudott egyet sem kiemelni. Ha most kérdezném, biztos vagyok benne, ugyanezt a választ kapnám.
Nagy vágyát, hogy egyszer a kapufára dobva a labdát indítsa el a szélsőhátvédet, egyelőre nem csinálta meg. „Felkapta ezt a sztorit a német, később pedig a magyar média. Onnan indult az egész, hogy kérdezték, ki a példaképem. Mire mondtam, hogy Hegedűs Péter, akit persze nem ismerhettek a Haladásból. Mondtam, hogy tőle láttam olyat: egy beadás lehúzása után a saját kapuja felé fordul, a saját kapufájáról indítja el a támadást. Ebből sztori lett, hiszen valljuk be, elég extrém helyzet.
Amikor pedig az egyik szezonzárón, a Hamburg ellen, egy 6-1-es meccsen lekaptam a labdát, akkor a kapum felé fordultam. Az ünneplő, euforikus hangulatban lévő 70 ezres közönség teljesen ledermedt. Mintha elvágták volna a hangorkánt. De végül nem csináltam meg. Ezek a kapufák már kör alakúak, míg Hegének még négyzet volt és fa.”
Lépésről lépésre építsük fel magunkat, ez a filozófiája. A 18 válogatott év alatt folyamatosan ezt tette.