Izland ellen a magyar válogatott bebizonyította, hogy hátrányban sem omlik össze, és Bernd Storck képes a cserékkel is érdemben belenyúlni egy meccs képébe. Az ellenfél javára az első félidőben – könnyű síppal – befújt büntető után a magyar nyomás fokozatosan lett egyre nagyobb az izlandiakon, míg végül teljesen megérdemelten, elsősorban a szövetségi kapitány mesteri változtatásainak köszönhetően góllá érett a hajrában.
Mutatjuk a meccs kulcspontjait.
Bernd Storck az osztrákok elleni mérkőzéshez képest három helyen változtatott a kezdőcsapatban: elöl Szalai helyére Priskin, a baloldalon Németh helyére Stieber, a sérüléssel küzdő Fiola helyére pedig Juhász került be a csapatba. Utóbbi változtatás egyben azt is jelentette, hogy az eredendően középhátvéd Lang került ki a védelem jobb oldalára, Guzmicsból pedig jobboldali helyett baloldali középhátvéd lett. A 4-2-3-1-es formációban Nagy elsősorban visszalépéseivel próbálta segíteni a támadásépítést, míg Gera magasabban helyezkedett, hogy összekötőként funkcionáljon a védelem és a támadósor között.
Az előző meccshez hasonlóan ismét a magyar csapat baloldala volt aktívabb – a támadásaink 44%-a futott Kádár és Stieber oldalán -, Kleinheisler, valamint Priskin is erre tolódott, így próbálva meg létszámfölényes szituációkat kialakítani ezen a területen. Lars Lagerbäck nem húzott meglepőt, Izland pontosan ugyanazt a 4-4-2-őt játszotta, amit már a selejtezők alatt is láthattunk tőlük.
A mérkőzés alapvető képe már az első percekben megmutatkozott: Izland teljesen átadta a területet, ezzel együtt mi próbáltuk minél többet birtokolni a labdát, és így kontrollálni a mérkőzést.
A képen jól látható Izland 4-4-2-es védekezése, valamint a magyar támadóstruktúra. Nagy visszalép, ezzel próbálva hátul 3v2-es szituációt kialakítani a két izlandi csatárral szemben, biztosítva a folyamatos labdajáratást. Az izlandiak azonban nagyon passzívan védekeztek, szinte csak a félpályán kezdték el a magyar labdás játékosok letámadását, így Nagy a mérkőzés folyamán egyre feljebb húzódott, és az izlandi kapuhoz egyre közelebb próbálta meg irányítani a magyar válogatott passzjátékát.
Ennek következtében azonban gyakran előfordult, hogy megszakadt az összeköttetés a magyar csapat bal- és a jobboldala között. Mivel elsősorban a baloldalon próbáltunk meg passzsávokat keresni és megnyitni, a védőnégyes között gyakran túl nagy távolságok keletkeztek, így tulajdonképpen saját magunk szigeteltük el a csapat jobboldalát – ami egyébként már az Ausztria elleni mérkőzésen is elő-előforduló hiba volt.
A túl nagy távolságok a passzjátékot is jelentősen lelassították, így Izland problémamentesen tudott az egyik oldalról a másikra tolódni, sőt, a magyar középhátvédeket is könnyebb volt a szélek felé szorítani. A lenti képen egy másik probléma is jól látszik: Priskin az összjátékba való bekapcsolódás lehetőségét keresve alkalmanként túlzottan is kihúzódott a baloldalra, így középen gyakran nem maradt center, aki startolhatott volna a mélységi passzokra.
Bernd Storck kapitánysága alatt még sosem birtokolta ennyit a labdát egy meccsen belül a magyar csapat (71%), tulajdonképpen pozíciós játékra kényszerített bennünket Izland. Ez utóbbi lényege, hogy a labdát birtokló csapat a labda folyamatos járatásával a pálya bizonyos részein mennyiségi és minőségi fölényt kialakítására törekszik, és így próbál áttörni az ellenfél védővonala mögötti területre. A magyar válogatott erre az áttörésre a meccs kétharmadában nem volt képes, a labdabirtoklásunk túlzottan steril és kiszámítható volt, gyakorlatilag U-alakban járattuk a labdát az izlandi védőfal előtt, felpasszok és mélységi játék nélkül.
Mindez a passztérképünkön is látható: rengeteg az átadás a középhátvédek és a szélsőhátvédek között, aminek elsősorban az az oka, hogy előbbiek nagyon ritkán találtak mélységi opciókat. Szembeötlő Priskin láthatatlansága is, akinek nagyon nem feküdt a pozíciós játék: se a labdát nem lehetett felpasszolni rá, se az elmozgásai nem hordoztak magukban veszélyt, így cseréje a második félidőben teljesen érthető és szükségszerű volt.
A steril passzjáték pikantériája, hogy Izland egy meglehetősen véleményes tizenegyessel szerezte meg a vezetés, amely még inkább rávilágított a támadóstruktúra problémáira. A lenti képen tökéletesen látszódnak a gondok: a labdát birtokló Juhásznak nincs mélységi passzopciója, mert bár Lang és Dzsudzsák helyezkedésével széthúzza az izlandi védekezés vonalait, a pálya közepén nem maradt olyan játékosunk, aki az ellenfél védekező vonalai között tudna fogadni egy mélységi átadást
A második félidő elején a magyar csapat még erőteljesebben kezdte használni a pálya bal oldalát. Gyakran előfordult, hogy még Dzsudzsák is a középső területeket foglalta el a jobbszélről befelé mozogva, ezzel ellensúlyozva, hogy Priskin kimozgásai miatt senki sem biztosított passzopciót középen. A változtatás ugyan enyhítette támadásépítéseink problémáit, ugyanakkor jelentősen megkönnyítette az izlandi védelem dolgát, mert a jobboldalunkra szinte egyáltalán nem kellett figyelniük (lásd az alábbi képen).
Ahogyan azt a fenti képen jelöltük is, függőleges irányban a pályát 5 zónára lehet osztani: két szélső zónára, egy középső részre, valamint két úgynevezett ’félterületre’ (németül: halbraum, angolul: halfspace). A modern pozíciós játék kulcsa minden esetben a félterület, az itt helyezkedő játékosoknak kell kapcsot képezniük a középen játszók és a szélsők között, de az áttörésre is sokszor ebben a zónában kerül sor. A képen látható, hogy a magyar csapatból az ellenfél térfelén senki nem helyezkedik a jobboldali félterületben, így Lang felé sincs összeköttetés, a jobbhátvéd gyakorlatilag ki van zárva a játékból, az őrzését akár fel is adhatják az izlandiak.
A problémát Storck is érzékelte, ezért a 60. percben megcserélte Dzsudzsákot és Stiebert, amivel jelentősen sikerült javítani a passzjátékunk minőségét. Azzal ugyanis, hogy klasszikus szélsőkre váltottunk – vagyis mindkét szélső játékosunk feladata a vonal melletti elfutás lett ahelyett, hogy a kapu felé húzzanak -, az izlandiak kénytelenek voltak szélesebben védekezni, több egy az egy elleni párharcot bevállalni, ami gördülékenyebbé tette a magyar passzjátékot középen is. Hat perccel később a kapitány Böde és Nikolics beállításával csak még inkább ráerősített a folyamatokra: a két csatár beállításával végre igazi mélységi passzopciók kerültek a pályára.
Erre nagyszerű példa a fenti kép: Dzsudzsák szinte a vonalat tapossa, ami területet nyit Nikolics számára a félterületben, akire felpasszolva a labdát máris át tudjuk játszani az izlandiak középpályás vonalát. Támadásaink fókuszpontja továbbra is a pálya baloldala maradt, és mivel már itt játszott a csapat legjobb játékosa is - Dzsudzsák lubickolt a meccs végén, szinte minden cselével megverte az emberét - fokozatosan tudtuk növelni a nyomást az izlandi védelmen. Az utolsó 15 percre szinte teljesen sikerült Izlandot a saját kapuja elé szorítani, abszolút nem a semmiből jött a gól a 88. percben.
Mivel a stabilabb széljáték segítségével sikerült megnövelni a területeket az izlandi védők között, a félterületekben helyezkedő játékosoknak is megnőtt a jelentőségük: ezen a képen éppen Nagy és Nikolics játszik össze egymással a kulcsfontosságú zónában, és végül utóbbi be is tud törni a védelem mögötti területre, hogy középre adott labdáját egy izlandi védő a saját kapujába sodorja. Abszolút bejöttek Storck változtatásai, pontosan ott, és pontosan úgy tudtuk megverni az izlandi védelmet, ahogyan arra számítani lehetett.
A mérkőzés ezzel együtt remekül megmutatta, hogy a labdabirtoklásunk minősége egyelőre kevés egy ilyen mélyen behúzódó csapattal szemben. Mivel azonban Izland minden bizonnyal a legdefenzívebb futballt játssza az Eb-n résztvevő csapatok közül, így nagyon valószínűtlen, hogy újra ennyire védekező mentalitással találjuk szembe magunkat.
A döntetlen ezt figyelembe véve egy kiváló eredmény, egyben hatalmas lépés a csoportból való továbbjutás felé.
A szerző, Beregi István, mérkőzés-elemző, játékosmegfigyelő. Angol nyelvű blogján rendszeresen publikál elemzéseket a nemzetközi futballal kapcsolatban,Twitter-fiókjában pedig videós elemzéseket tesz közé.