Mit adott a magyar futballszerető közegnek az elmúlt 13 nap? Egyáltalán, mennyire fontos állomása a mostani Eb a magyar futballnak? Még nem telt el 24 óra a belgáktól elszenvedett vereség óta, de megpróbálunk összegezni.
Sokan már évekkel ezelőtt letettek arról, hogy a magyar futballválogatottat valaha is nagy tornán fogják látni. Most azonban, vasárnap estig, a 2016-os Eb-n őket nézhettük. És nem csak mi, szinte egész Európában róluk beszéltek, és rólunk, magyar szurkolókról, a nemzetközi érdeklődés középpontjába azok kerültek, akiket eddig szinte csak mi ismertünk. És bár a belgák elleni utolsó negyedóráért nagy kár, de az összképre mégsem hat rombolóan a 0-4-es vereség.
Mert:
A magyar futball szereplői évekig nem értették, és olykor számon kérték, hogy a szurkolók és a média miért nem állnak pozitívabban a futballhoz, a válogatotthoz. Azt sajnos pont ők nem értették meg, hogy változás nélkül, utasításra ez nem fog menni, hanem tenni kell érte. És a legjobb, ha eredményekkel tesznek érte.
A válogatott az első három Eb-meccsen mindvégig a határon vagy azon túl teljesítve vívta ki a szurkolók szeretetét, megbecsülését, sőt csodálatát. Egy olyan csapat, amelyben a 37 éves Gera Zoltán végig bírta a tempót, és megrúgta a csoportkör legszebb gólját, és amelyben a 40 éves Király Gábor hipp-hopp nemzetközi elismerést kap a teljesítménye és az egész megjelenése miatt. Nem véletlenül őket említjük: ebben a korban az élsportolók többségének már mindene fáj, míg ők a fiatalokat lepipálva teljesítettek. És nem csak a magyar fiatalokat lepipálva teljesítettek.
Nem lenne kérdéses, ha 10 évvel fiatalabbak lennének, most hónapokig azt találgatnánk, hová, melyik topligába szerződnek. Találkoztam olyan szurkolóval, aki komolyan felvetette, hogy Dárdai akár le is igazolhatná egykori játszótársát a Herthához.
A világsztárral felálló, kissé elbizakodott Ausztriát Magyarország megverte 2-0-ra. Nem kis szó ez, mert az elmúlt 30 évben klubszinten nem nyertünk párharcot ellenük.
Izland ellen az utolsó percekig küzdve sikerült a pontmentés, végig többet volt nálunk a labda, be tudtuk őket szorítani.
Portugália ellen a távoli lövésekkel rendre mi voltunk előnyben, ők meg teperhettek az egyenlítésért. Az akkor mutatott védekezés tényleg nem volt jó, de mindenért kárpótolt a csapat támadójátéka.
És akkor a negyedik meccsen, a nyolcaddöntőben, azt hihettük, hogy noha ezt a csapatot meg lehet verni, de úgy már nem, mint régebben. Ebben tévedtünk. Storck 12. meccse volt a válogatott kispadján, és most volt a legkiszolgáltatottabb helyzetben.
Azt eddig is tudtuk, hogy a magyar futballőrült nemzet. Olyan mélyre van kódolva a futball szeretete, ami másokra alig jellemző. A 2004-ben Eb-elődöntős Csehországban például, hiába voltak a klubok is jók, a Sparta a BL-ben játszott, de sem a Milan, sem a Lazio ellen nem volt telt ház, ami nálunk azért elképzelhetetlen lenne. Nálunk még úgy is rengetegen utaznak a legjobb meccsekre, hogy magyar csapat nem érdekelt a BL-ben, és játékosunk sincs a sorozatban. Persze ez a magyar bajnokikon nem köszön vissza, de meglátjuk, mit hoz a következő szezon. Csányi Sándor MLSZ-elnök mindenesetre az Eb-n már utalt rá, hogy a következő megoldandó feladat a magyar nézők visszacsalogatása lesz a stadionokba.
Az Eb-n Storck a parázsból tüzet csinált, a csapat az ország kedvence lett. Szerintem már most megvan, ki lesz az év edzője, és melyik lesz az év csapata, pedig az olimpia majd csak augusztus elején kezdődik, és a hokisok, valamint a pólós lányok is erőn felül teljesítettek az idén.
Amikor a vízilabda-válogatott olimpiai aranyat nyert , akkor is megvolt a büszkeség, de a vízilabda és a futball világban betöltött helye egészen más. Még csak nem is összemérhető a kettő. Azokat az érzelmeket, amikkel az utcán manapság találkozni, csak a futball képes kiváltani.
Az első három meccs alapján már-már úgy látszódhatott, hogy közel vagyunk a magyar futball valódi feltámadásához, noha 2014 szeptemberében még az volt az érzet, hogy az folytatólagosan a halálán van.
A feltámadáshoz azonban messze nem elég annyi, hogy néhány képzettebb játékos fejében rend van, hisz magában és a társában, a pályán pedig rend és szervezettség van. Ha valaki folyamatosan a határait feszegeti, benne van, hogy egy nagyot esik, és ezek a játékosok a selejtezőkben a saját határaikat feszegették. Amikor Dárdai Pál visszatért Magyarországra, elhűlve látta, hogy nála a berlini utánpótlásban vannak olyan 17 éves játékosok, akik jobb mutatókkal rendelkeznek, mint nálunk a felnőtt válogatott némely tagja. És ha már az utánpótlás szóba került, a magyar utánpótlás-válogatottak eredményeit látva nem sok jóra számíthatunk a jövőben. Így nem könnyű építkezni.
Mégis lehetett, hozzáértő és kitartó munkával. A stábban lévő szakembereket a hazai szakemberek lemásolhatnák, és akkor a klubokban máris sokkal értékelhetőbb munka folyna. Erre egyébként rögtön a kiesés után Storck is kitért. Szerinte majd akkor lehet tartóssá tenni a továbbjutást a csoportból, ha a magyar futballisták legalább az Európa Ligában nemzetközi rutint szereznek.
De a legfontosabb üzenete a válogatott szereplésének még ezen is túlmutat.
A külföldi kollégák az összes sajtótájékoztatón a múltra utaltak, hogy régebben milyen jó volt a magyar foci. A játékosok pedig rendre elmondták, eszük ágában nincs a nagy elődökhöz hasonlítani magukat, és persze, jó lenne egyszer arra a szintre elérni, de ők most így tudnak az országnak sikert szerezni.
Az örökös hasonlítgatás nyilván bosszantja is a játékosokat, és az önbizalmukat is rombolja, mert a futball időközben óriási változáson ment át. Annak idején, a magyar labdaművészek korában például a letámadás, a területszűkítés okozta nyomás ismeretlen fogalom volt. Ma pedig erről szól a játék.
Felnőtt egy olyan szurkolói generáció, amelynek már nincs élménye Törőcsikről, és nem is érti, a szakértők miért vannak úgy elájulva a cseleitől. Ez a mostani generáció már csak azt látja a Wikipedián, hogy 45 válogatott meccsen 12 gólt lőtt. És azt nagyjából összerakja magában, hogy ez nem túl kimagasló szám. Priskinnek például már most öttel több van 56 meccsen.
Dajka László felhőfejeseit is lehet méltatni, de megnéztem a mérlegét, 24 válogatott meccsén nem lőtt gólt. Akkor most a válogatottban 9 gólnál tartó Szalai olyan rossz játékos lenne? Aki még Eb-n is lőtt egyet? Ezzel szemben Dajka öngólos volt a 86-os vb-n.
Itt lenne az idő, hogy a gyerekekkel foglalkozó edzők is átpozicionálják magukat. Hogy ne azt keressék a kiválasztásnál, ki, mennyire technikás, hanem arra is legyenek tekintettel, hogy ha valaki három párharc után bátran belemegy a negyedikbe is. Lovrencsics Gergő egyetlen fővárosi csapatban sem játszott, nem volt korosztályos válogatott, mégis megmutatta az Eb-n, van lövőereje, dinamikája.
Miért nem az ilyen játékost keressük? És miért azt, aki megállítja a fülén a labdát, viszont komolyabb meccsen könnyen elveszik tőle a labdát.
Jó lenne szembenézni a múlt azon szegmensével is, hogy a hetvenes évek idoljai valójában meccset sem nyertek a vb-n, és a nyolcvanas években sem vertünk európai nagy csapatot.
A szeptemberben kezdődő vb-selejtezők előtt nem árt óvatosan és mértéktartással kezelni a mostani eredményeket. Portugália és Svájc vár ránk a csoportban, előbbi a nyolcban van, és a másiknak is minden esélye megvolt erre.
A válogatott megtette a szükséges lépéseket, mostantól a klubvezetőkön a sor, ahogy erre Dárdai Pál is emlékeztetett. Ezzel majdnem egyszerre a menedzsereknek is fontos jó tanácsokat adniuk, hogy a játékosok ne rekedjenek meg a fejlődésükben, ahogy erre számtalan példát láthattunk a múltban.
A belga futballt 10 éve átvilágító Double Pass Magyarországon is dolgozik. Nálunk nem volt akadémiai licenc. Alapból azt hittük, ha a gyerekek együtt lesznek, megkapják a grundot, akkor majd minden működik magától. A DP auditálását fogadjuk el, nem érdemes kötekedni velük. Mert Belgiumnak elég sokat segítettek.