Igen, a jobb csapattól nem szégyen, a jegenyefák nem nőnek, és várható volt, hogy egyszer elengedik odafentről a kezünket. Mégis óriási hiba lenne, ha most nem tennénk egy kicsit félre még a vastapsot. Koncentráljunk arra, ami fáj. Addig, amíg még fel tudjuk idézni az érzést, mielőtt saját élményeink feloldódnának a magyarázatokban.

Én nem tudom, más hogy van vele, de bennem maradt egy kis mi lett volna, ha.

Az első félidő végén és főként a második első felében ugyanis megint sikerült szintet lépnie a magyar válogatottnak. Ebben az időszakban olyan meccset játszottunk a torna egyik favoritjával, amit álmainkban sem remélhettünk.

A mérkőzés úgy kezdődött, hogy minden egyes kibekkelt percet hangosan megéljeneztünk. Aztán kaptunk egy bántóan egyszerű gólt, majd következett bő húsz perc bemutató arról, mit is jelent valójában, hogy “világklasszis”. Az is pontosan megértette a tudásszintek közti különbséget, aki az Eb előttig azt hitte, keresztbe játszanak a pályán.

De aztán valami történt. A félidő utolsó harmadára kiegyenesedtünk, viszonylag nagyobb izgalmak nélkül kihúztuk a félidőig.

Miközben a migránsok a háttérben elözönlötték a Kárpát-medencét - a tévés szünet - , már azt elemezgethettük, hogy Dzsudzsák beljebb húzása láthatóan jót tett támadásban, Kádár még ebben a tempóban is hibátlanul játssza meg a labdákat, Királyra meg nincsenek szavak, az a védés egy ujjal! Persze szegény Lang, de hát egy ilyen Hazard mellett Nagy is csak kapkodja a fejét, Gerának sajnos nem megy, Juhásznak meg főleg. Mennyire hiányoznak a sérültek, bár Pintér egész jó, Lovrencsics sincs beszarva, Szalai pedig itt is megél.

Mindeközben a belgák nyilván félelmetesek, bőven mehetnének többel, és bármikor kaphatunk még egyet, ám egyelőre csak 1-0. Ha ők belealszanak, mi pedig a végén találunk egyet, ki tudja? Már az elején is ez tűnt a legreálisabb pozitív forgatókönyvnek.

Gera le, Elek be, pár perc kellett csak, hogy ismét lássuk, Storcknak bámulatos keze van. Amíg belénk nem döfték a második gólt, egyenrangú ellenfelei voltunk a belgáknak. Nem én mondom, hanem a világ.

A szünet után látványosan feljavultak, és Szalai fejesével, illetve Juhász gyönyörű, éles szögből leadott lövésével közel jártak a gólhoz. Ha valamelyik helyzetükből kiegyenlítenek, lehet, hogy a párharc kimenetele is egészen más.

(A BBC beszámolójából.)

Azért ez őrület, hogy a belgák ellen is ugyanúgy rá lehetett ismerni higgadtan háromszögelős, egy-egy bravúrpasszal fűszerezett stílusunkra, és a dolog ellenük is működött. Meg tudtuk tartani a labdát, és eljutottunk helyzetekig. Közben persze pár életveszélyt túl kellett élni a kapunknál, de már a belgák nézték egyre nyugtalanabbul az órát.

És amikor a miénk nem ment be, az övék meg igen, akkor az fájt. Úgy fájt, ahogy egy kiesésnek fájnia kell. Nagyon.

Lehet utólag bagatellizálni a dolgot, nyugtatni a lelkünket, hogy mit is képzeltünk, meg nem volt benne több. Csak tudjuk, ez utólagos önbecsapás, hogy könnyebb legyen kezelni a vereséget, a veszteséget.

Ez a nyolcaddöntő nem holmi bónusz gálaelőadás volt, csokréta a szépen hozott csoportkörön. Ennek a mérkőzésnek tényleg volt tétje, vagy legalábbis menet közben lett, mert úgy játszottunk. Valami igenis meghalt azzal az átkozott második góllal, hívjuk esélynek, álomnak, bárminek, de hogy egyáltalán volt, az már önmagában az Eb legnagyobb ajándéka. És ezt akkor sem szabad elfelejteni, ha most szar.