Nem feltűnően, de pályafutása utolsó fázisába ért a négyszeres aranylabdás Cristiano Ronaldo, akiből emiatt az edzője csatárt csinált. Vagy mégsem, és új poszton, ám egy sorral hátrébb lenne a világklasszis helye? Zidane már lépett, 15 éves emlékeket vett elő, de az első nagy kísérlet hibának bizonyult.
2016 áprilisától 2017 januárjáig spanyol rekordot jelentő 40 meccses veretlenségi sorozatot produkált a Real Madriddal Zinedine Zidane. A sor Sevillában egy 2-1-re elveszített bajnokin, egy látszólagos hullámvölgy közepén szakadt meg: előtte az utolsó pillanatokban mentették 3-3-ra a sevillai kupameccset, majd otthon kaptak ki a Celtától 2-1-re, szintén a kupában.
A háromból csak egy meccsen pihent a csapat legjobbja, Cristiano Ronaldo, mégis ő a kapocs a három meg nem nyert meccs között: Zidane kísérletezésbe fogott, hogy megtalálja a szép lassan öregedő portugál következő posztját.
Illetve azt már meg is találta, csatárt csinált belőle, ezen a három meccsen épp azt castingolta, hogy milyen felállásban, mely társakkal lenne a legjobb csatár a portugálból. Megtehette, mert a bajnokságot magabiztosan vezették, és a Sevilla ellen is megvolt a továbbjutás a kupában a 3-0-s hazai meccs után.
És azért is megtehette, mert a 40 meccses veretlen sorozat közepén a keret is szokatlanul friss volt, köszönhetően annak, hogy hosszú évek óta először rendesen működik a pihentetés a Real Madridban, ami eddig általában pont
Zidane viszont megértette vele: ha időnként egy-egy meccset kihagy, azzal hosszabb távon ő és a csapat is csak nyer. Igaz, eddig csak neki kellett egy 32 éves Ronaldóval együtt dolgoznia, de a rotálás mellett azt is el tudta érni a portugálnál, hogy az eddig megszokotthoz képest teljesen új szerepben játsszon: szélsőből ugyanis CR-t elkezdte középre tolni, feltehetőleg azzal a céllal, hogy a lehető legtovább világszínvonalon tartsa a játékát.
Ő már látja, hogy a lassan öregedő portugál nem fog élete végéig elképesztő sebességgel rohangálni a széleken – de ami ennél is fontosabb, a játékossal is megértette, hogy közvetlenül a csatársor mögött vagy épp pont abban vár rá a jövő.
Nem kell azért óriási váltást elképzelni, nagyjából ugyanaz marad Cristiano Ronaldo feladata – rúgjon gólt –, csak épp másképp.
Már a Manchester Unitednél eltöltött időben is nagyjából úgy festett a képlet, ahogy most: jusson el valahogy az ellenfél kapuja elé, és legyen lövőhelyzetben. Ezt nagyon sokáig inkább a szélről tette meg, majd egyre többet kezdett onnan befelé törni, aztán inkább a két védő közötti megindulás lett a fő fegyvere.
A legfontosabb feladata viszont mindig ugyanaz volt: lőni, lőni és lőni. Vagy fejelni. A bajnokságban idén átlagosan hatszor lő kapura meccsenként, ezzel messze az első ebben a kategóriában, meccsenként majdnem egy lövéssel előzve a második Messit. De ez így volt mindig is: tavaly 6,3, előtte 6,4, 2013-14-ben 7,2, azelőtt pedig 6,9 volt ez a szám nála.
A rengeteg kapura lövés tehát nem változik, de hogy honnan lő, vagy hogy épp hol bukkan fel a pályán, igen. Ez december óta van így: az Atlético Madrid elleni rangadón csatárt játszatott vele Zidane, majd – papíron – visszatette balszélsőnek, de Cristiano Ronaldo egyre többet mozgott el az oldalvonal mellől. A Barcelona ellen is, de főleg a Borussia Dortmund ellen látható, mennyivel szabadabb szerepkörbe került.
Már se nem szélső, de még nem klasszikus 10-es, vagyis irányító. Inkább a kettő, valamint egy visszahúzott csatár keveréke az új szerep. Hogy CR mennyire nem irányító, azt persze pontosan tudja Zidane, egykor ő volt ezen a poszton a legjobb. De ő sem közvetlenül a csatárok mögött, középen játszott, hanem kicsit a bal oldal felé kitolva.
Mindez kényszerből volt így a Real „galaktikus-korszakának” elején, annyi sztárt ugyanis csak ilyen kompromisszumok árán lehetett pályára tenni: Raúl és Ronaldo voltak a csatárok, Guti és Makélélé szűrtek, Figóé volt a jobboldal, így Zidane-nak nem maradt más, balról kellett játszania. Mégsem idézhető fel túl sok olyan mozzanat abból a szezonból, hogy Zidane a bal oldalvonal mellől csinálna valami őrületeset. Az igazi balszélső ugyanis a védősorból feltörő Roberto Carlos volt, ő biztosította az oldalt, és tette lehetővé Zidane középre mozgását.
A helyzet most is ugyanez, csak más szereplőkkel. Roberto Carlos helyett Marcelo fut fel és le a balon, egyszerre ellátva a támadó- és védőfeladatokat, Cristiano Ronaldo pedig onnan mozog befelé.
A 2002–03-as Real abban bízott, hogy a világverő támadójáték majd ellensúlyozza a megbillenő védelmet, és bár erősebb védősorral, de hasonló történik most is.
A szerepváltás annyiban könnyebb Cristiano Ronaldónak, hogy a portugál válogatottban egy ideje már tisztán csatárt játszik. Kényszerből persze, nyilván a gólszerzéshez legközelebbi helyzetbe kell tenni egy ekkora sztárt a válogatottban, főleg, ha a tudásával annyira kilóg felfelé, mint ő az Eb-győztes csapatból.
A Realból is kilóg valamennyire, de ott még jobban lehetne egy ideig a keret köré igazítani az ő szerepét is. Az viszont biztos, hogy örökre nem marad Ronaldo sem olyan gyors, mint most.
Ronaldo azt mondta, hogy 40 éves koráig szeretne játszani a Realban. Ha ez azért nem is tűnik reálisnak, öt-hat jó éve még simán lehet. A példa Zlatan Ibrahimovic: 35 évesen megmutatta, hogy ha nem is olyan tempóban termeli a gólokat a Premier League-ben, mint a francia bajnokságban, még mindig képes meghatározó játékos lenni egy elit bajnokságban. Egy elitebben is, mint a francia.
Ibra persze született csatár, egész pályafutása alatt ezen a poszton játszott, de Cristiano Ronaldónak sem okozhat gondot a csatárrá válás. Elvégre egy olyan játékosról beszélünk, aki a kaputól távolabb játszva is 50 gól fölé ment zsinórban hat szezonban.
Sevillában egészen váratlanul új felállást láthattunk a Realnál: Zidane afféle 3-5-2-es taktikával próbálkozott, amit Antonio Conte is használ a Chelsea-nél. Valószínűleg nem puszta edzői kíváncsiságról volt szó ebben esetben, még úgy sem, hogy rövid időn belül két meccsen át figyelhette és elemezhette a Sevilla játékát, ugyanis egészen gyorsan átállhattak volna más formációra, amikor kiderült, hogy nem igazán megy így nekik a játék.
Zidane görcsösen ragaszkodott mind a 3-5-2-höz, mind a pályán levő játékosokhoz (csak Toni Kroost cserélte le Mateo Kovačićra), pedig szemmel láthatóan többen is nagyon fáradtak voltak a végére.
De miért? Mert látni akarta, mit tudnak kétcsatáros felállással, elöl Karim Benzemával és Ronaldóval.
Az persze így is rejtély, hogy miért pont a bajnokságban a győzelmével második helyre feljövő Sevilla ellen kísérletezett, miért nem egy kisebb csapat ellen (már a szombati Málaga elleni meccs is jobb lett volna erre), ahogy az is, hogy látjuk-e még a 3-5-2-t, vagy a sevillai kudarccal a polcra teszi ezt a vonalat Zidane.
Merthogy kudarc volt, még úgy is, hogy két fogható góllal kaptak ki. A támadójátékuk nagyon esetlegesnek bizonyult, hiányzott az átütő erő a két szélen, sem Marcelo, sem Dani Carvajal nem volt veszélyes, Ronaldo és Benzema pedig nagyon elszigetelt maradt elöl, alig tudták őket bevonni a játékba.
A 3-5-2-t vette elő a Celta elleni kupakiesésnél is – részben lehet azzal magyarázni, hogy sérülések miatt alig maradt védője, támadóból viszont volt elég, nyugodtan támadhatott volna két rendes szélsővel (ebből az egyik Cristiano Ronaldo), de Zidane ehelyett Benzema mellé, középre tette a portugált. Épp ezért lesz érdekes, hogy a folytatásban hogyan dönt, hiszen egy ideig nem lesznek sokkal egészségesebbek, Marcelo, Dani Carvajal és Luka Modrić sérülése miatt épp elég dolga lesz formában tartani a csapat védelmét és középpályáját Zidane-nak, vagyis papíron nem pont most nem kellene a csatársorral variálnia.
De a kísérletezésnek ezzel nem lesz vége, és vannak, akik nem csatárként látják Cristiano Ronaldót a Real Madridban a következő öt évben.
Szerkesztőségen belül is felmerült az ellentét, már a két cikkszerző között: Koroknai kolléga csatáros felvetésével szemben Joó Gabi nem legelöl látja Cristiano Ronaldót a következő évek Real Madridjában.
Furcsa lenne, ha Cristiano Ronaldo beválna csatárként, pláne most, hogy egyértelműen elkezdett látszani rajta a kor. A Sevilla elleni meccs sporttörténelminek mondható, abból a szempontból, hogy a világ két legjobbja közül az egyik úgy mozgott, mint egy átlagos világklasszis: Ronaldo magához képest nem volt elég gyors és lendületes, és folytatódott ez pár nappal később, a Celta elleni kupavereségkor is.
Csatárposzton pedig gyorsnak kell lenni, legalábbis az első három lépésen, mert onnan már megvan a lövőhelyzet, sőt, legtöbbször a ziccer is. Példa Luis Suárez a Barcából, aki a labdával kifejezetten lassú az első három-négy lépése után, de mivel a tizenhatoson belül játsszák meg a legtöbbet, ennél többre általában nincs is szüksége.
Cristiano Ronaldo játéka viszont mindig is a lendületre épült, hogy a pár lépés után úgy begyorsult, mint senki. Mikor lendületben labdát kap, az átvétel, esetleg egy-két érintés vagy egyszerűbb csel után akkorát tud rúgni, vagy épp fejelni, hogy felborul a kapu. Ha csatárként kell szerepelnie, ez a lendülete nem lesz meg. Kérdés, mire megy majd így: lehet, hogy pár meccs után alkalmazkodik az új helyzethez, de az is, hogy inkább visszakívánkozik a szélre – nyárig ez kiderül.
Azért is nehéz a fentebb vázolt bal oldali Marcelo–Ronaldo-összejátszás teljes sikerében hinni, mert míg Ronaldo és Zidane természetesen egyforma hiperklasszis, illetve az volt, Roberto Carlos és Marcelo között futballtudásban, fizikai teljesítőképességben, pláne játékintelligenciában kábé akkora a különbség, mint a spanyol liga és a magyar élvonal között – és most alig túlzunk.
A portugál boldogulásának és szinten maradásának a kulcsa most, hogy mindjárt 32 lesz, az, hogy el tudja-e fogadni: kevesebb gólt lő, illetve nem játszik minden meccsen. Utóbbival, úgy tűnik, nem lesz baj, Zidane-nak elhiszi, hogy ő is halandó, egy olyan gólorientált egokirálynak, mint ő, inkább azzal kell megbarátkoznia, hogy kevesebbszer talál be.
Nem kell egyébként messzire mennie, ha követendő képet keres: a Manchester Unitednél közelről szemlélhette Ryan Giggs átalakulását szélsőből középső középpályássá. Giggs alig 30 volt, amikor Ronaldo odakerült, és 35, amikor ő a Realba távozott, mégis épp abban a 2008–09-es szezonban lett a walesi az év Játékosa a Premier League-ben: öregségére, legtöbbször már nem is eredeti posztján játszva kapta meg először és utoljára a megtisztelő címet. Évente két gólt lőtt, de a passzjátéka fenomenálissá fejlődött.
A kulcskérdés az lesz, hogy Ronaldo mennyire tud rámenni a passzokra és az irányításra.
A tehetsége természetesen megvan hozzá, lát a pályán, de azért, hogy megtudjuk, középről tudja-e mozgatni a csapatot, arra még kicsit várnunk kell. Nem tűnik kérdésnek, hogy Zidane minden szerepkörben ki fogja próbálni, ami csak szóba jöhet, és azt már látjuk is, hogy bármilyen sikeres alapfelállásba kész belenyúlni, ha Ronaldo elhelyezéséről van szó.
Mindez persze a közeljövő zenéje, minimum ebben a szezonban a Madrid legveszélyesebb felállása a klasszikus BBC, azaz Cristiano balra, Benzema középen, Bale jobbra – ha utóbbi is egészséges lesz, visszaállhat a rend. Addig mehet a kísérletezés és a felfedezés, a Zidane-expedíció.