24 éves lesz idén, és már szinte minden elért, ami csapatsportban – ilyen korban – nem csekélység. Olimpiai bajnok Németországgal, előtte Európa-bajnok, BL-győztes a Frankfurttal. Az egyetlen trófea a világbajnoki, amit eddig nem szerzett meg. Mikor pótolja?

Én lennék a legboldogabb, ha két év múlva összejönne, mert éppen itt, Franciaországban lesz a világbajnokság. Lyon is helyszín egyébként. Két év még nagyon sok idő, nem éri meg annyira előre tervezni. A futball és a sport nemcsak attól szép, mert címeket lehet nyerni, hanem azért is, mert játék. Azért kezdtem el futballozni, mert szerettem játszani, jó volt a labda közelében lenni – ahogy jó most is.

Nem is értettem, miről beszéltek, amikor azt mondták nekem 14 évesen, hogy egyszer majd biztosan látni fognak a tévében, mert milyen jól mozgok a pályán.

Nekem a futball nem azt jelentette, hogy mindent meg akarok nyerni. És nem jelenti azt ma sem. Csak szerettem és szeretek játszani.

Sőt, imádom ezt a játékot. A mindennapokban is imádom, ha edzek, de ha a tévében nézem, akkor is.

Egyébként bajnok sem voltam még soha, ha már a trófeákról kérdezett. Ahhoz talán kicsit közelebb állok, pláne, mert ugyan sok év után kikapott a ligában a Lyon a nagy rivális PSG-től, de a párizsiak egy későbbi meccsen jogosulatlanul szerepeltettek egy játékost, levontak tőlük négy pontot, mi pedig így rögtön a tabella elején találtuk magunkat. Vb-t nyerni sokkal nehezebb, amerikaiak, brazilok, ausztrálok, mindenki ugyanazt szeretné.

Előbb nyert olimpiát, mint országos bajnokságot?

Előbb. Így hozta az élet. Frankfurtban másodikok voltunk. Egy kicsi plusz mindig hiányzott a végén.

Négyéves volt, amikor az édesapja Németországba került. Marozsán János négyszeres válogatott, bajnok volt a Honvéddal, Siófokon lehúzott 130 meccset a hazai élvonalban, 1996-ban Saarbrückenbe igazolt. Akkor ennek a klubváltásnak nem volt visszhangja otthon, önnek viszont a legjobban jött, hiszen nagyon jó közegben nevelkedhetett. Nehéz volt az eleje gyerekként?

Egy gyereknek sokkal könnyebb, mert én már ott jártam oviba, gyorsan megtanultam a nyelvet. Gyorsan összebarátkoztam a gyerekekkel, ahol a labda pattogott, ott voltam. A szüleimnek volt nehezebb, nekik egy új élet kezdődött, minden kicserélődött, miközben folyamatosan gondoskodtak arról, hogy nekünk Dáviddal a legjobb legyen, meglegyen mindenünk.

Édesanyja nem óvta a futballtól?

Dehogynem. Mindent megtett az elején, hogy eltereljen a labdától. Zongorázni tanultam, táncra is beíratott. Élveztem is, de aztán alig vártam, hogy a bátyámmal mehessek futballozni. Ha örömet akartak szerezni, akkor labdát is kaptam.

Voltak babáim, lány vagyok, de amikor a labda pattogott és az utcában a bátyámmal együtt mozoghattam, az volt a legjobb. Amikor az első burbachi meccsemen gólokat lőttem, azt hiszem, anyu onnantól kezdve fel is adta, és mindenben segített. Utólag visszagondolva nagy szerencse, hogy ebben a nem túl nagy, 14 ezres városban volt egy viszonylag jó női csapat, és onnan igazoltam át a Saarbrückenhez.

Ha nincs női foci, lehet, másképp alakul minden. Anyunak persze nem lehetett könnyű, mert egyszer már apuval végigment azon, mit jelent a futball, hogy a hétvégék nem olyanok, mint egy másik családban. Most pedig, miattam, még egyszer ez az út várt rá.

Azt hiszem, kárpótolta őt, amikor felhívott a riói olimpián, és a csapatbuszon tudtunk pár percet beszélni. Akkor büszkék lehettek rám.

Maradjunk még egy kicsit a burbachi utcákon, ahol megtanulta az első cseleket. Ott volt Dávid, ön és a labda. Nem félt, hogy idősebb és erősebb fiúkkal játszott együtt?

Dávidnak lehetett nehezebb, mert én rátapadtam, mindig mentem vele, a fiúk akkor még nem igazán kedvelik a lányokat. Én ellenben nagyon hálás vagyok neki, hogy mehettem vele, nagyon sokat tanultam – ösztönből. Talán még a riói gólom se lett volna olyan, ha nem fiúkkal kezdem el a futballt. A fiúk másként látnak helyzeteket, másként oldják meg, ha a kapu elé kerülnek.

Ha én nem abban a fiús közegben növök fel, ki tudja, lehet, nem is azt a csavarást választom. A fiúkkal könnyű extrát tanulni, mert gyorsnak kell lenni és olykor váratlan dolgokat kell húzni. Nekem az így nem volt különleges, mert belém ivódott rögtön az elején.

Dávidról keveset tudunk. Ő milyen karriert futott be?

A bátyám tehetségesebb volt nálam. Sokkal. Ahogy a labdához ért, jó volt nézni. Két komoly sérülés után azonban nem lehetett nagy futballista. Szerintem sokra vihette volna. Sajnáltam is nagyon, amikor el kellett engednie a futballt. Iszonyú nehéz döntés lehetett. Attól irtózom én is, nehogy megsérüljek. Le is kopogom gyorsan, most majdnem százszázalékosan rendben van a lábam, a hétvégi meccs után egy kicsit bedagadt, fáslizni kellett, de nem vészes. Csak nagyobb baj ne jöjjön.

16 éves volt, amikor az első osztályból kieső Saarbrückennel kupadöntőben játszhattak. Emlékszik arra a meccsre?

Hát hogyne. Egy nappal a szülinapom után volt. 12-essel játszottam. Nagy meglepetés volt, hogy bejutottunk, például a Potsdamot ütöttük el attól, hogy ott lehessenek a fináléban. Jó élmény volt, már a negyedik percben vezettünk, amíg bírtuk erővel, egyenlőek voltunk. Az energia viszont elfogyott, az 50. perc után kaptunk négy gólt, de szép volt. A döntő volt a hab a tortán. Egy év múlva az akkori győztes Frankfurt igazolt le.

17 évesen ismerhette meg a világ, egyúttal Magyarország is a nevét, amikor a korosztályos világbajnokságon harmadik lett a németekkel. Párosával rugdosta a gólokat, nem véletlenül lett gólkirály. Volt egy cikk, aminek a címét megjegyeztem. Felejtsétek el Maradonát, mert itt van Marozsán. Olvasta?

Persze, hozzám is eljutott, de az újságok szeretnek túlozni. Még gyerek voltam akkor, nyilván jólesett, hogy ilyen szépeket írnak rólam.

A családommal szoktam végigbeszélni a meccseket, ők pedig igyekeztek a földön tartani.

Nagyon szép, ami megjelent, de még alig értem el valamit, hiszen egy kiugró eredményből nem lehet arra következtetni, hogy majd a felnőtteknél is minden szuper lesz.

Elég egy sérülés. Sok apróság kell a trófeákig. Sok gól 17 évesen még nem garancia semmire a felnőtteknél. Új-Zélandon volt egyébként a vb, ami a világ egyik legszebb helye, minden percét élveztem. És voltak nagy góljaim is szerencsére.

Szóba kerül ezeken a családi beszélgetéseken, hogy az édesapja álmait ön váltotta valóra?

Beszélgetünk erről is, persze. Van egy nagyon jó magyar kifejezés erre. Kegyelmi állapot. Ilyen a mi családunk. Egy szülő nem kívánhat többet annál, hogy a gyereke boldog legyen. A futballban lettem boldog, ez maga a csoda.

Látta az édesapját játszani?

Hogyne, van néhány felvétel. Ahhoz képest, hogy mennyire vékony volt, elég erősen lőtt, volt olyan gólja, amikor a labda még emelkedett volna, ha a háló nem fogja vissza. Nevettünk is a vékony lábain a múltkor. Jól bánt a labdával. A technikámat egyértelműen neki köszönhetem. Szenvedélyesen szerette a futballt. Amikor Metzben játszott a magyar válogatott 2005-ben, magától értetődő volt, hogy kocsiba ült, és megnézte a meccset.

És élőben is látta az édesapját?

Egy edzésre emlékszem inkább. Ültem a lelátón, miközben apuék mozogtak, engem pedig eltaláltak a labdával a srácok. Maradandó élmény volt. (Nevet a rá jellemző széles mosollyal.) Sajnos arról kevés emlékem van, hogyan irányított a pályán.

Rióban még ennél is maradandóbb élményekkel gazdagodott. Az a nap volt a legfontosabb az életében?

Huhhh. Nagyjából az. Hát ugye, kilépni a Maracanã gyepére. Hogy is mondjam. Lélekemelő. Felejthetetlen. Keresgélem a szavakat. Úristen, mi történik körülöttem, ez motoszkált a fejemben. Mennyi világsztár játszott abban a stadionban. Kisugárzása van a helyszínnek, nyugodtan mondhatom.

Az a stadion olyan, mintha a Jóisten tekintete folyamatosan rajta lenne. Mintha azt mondaná, adok a futballnak valami szépet.

Az egy olyan atmoszféra, ami kitörölhetetlen. És hihetetlen, nekem ebben sikerült egy gólt rúgnom.

Mikor látta legutóbb?

Egy hete. Hetente gondolok rá. Gyakran visszanézem. Abban a stadionban egy kicsivel én is több lettem. Az első gólnál, ha erőből lövök, elakad, belevetődnek. Még csak meg sem szidnak, mert nem is volt igazi helyzet.

Ott volt hely, a két svéd fejénél, arra kellett célozni, emelni a labdán. Váratlan dolog kellett. A második gólhoz is közel voltam, de a szabadrúgásom után kijött a labda a kapufáról, aztán az egyik svéd szerencsétlenül nyúlt hozzá, és beterelte.

A szabadrúgása után pedig egy pillanatra elhalkult a stadion, mert kifelé indult el a labda, gólt érdemelt volna. Ismeri a mondást, kiknek sikerült jó hosszan elnémítaniuk a Maracanã stadiont?

Nem. Kiknek?

Az uruguayi Ghiggiának, aki legyőzte a brazilokat 1950-ben, a pápának és Frank Sinatrának.

Hát erről beszélek. Ennek a stadionnak elképesztő története és ereje van. A Wembley is egy szentély, de a Maracanára jobban illik ez a megnevezés.

Megsiratta az aranyat?

Meg. Nem szégyellem.

Amikor a dobogón álltunk, akkor már csak a kisírt szemeimet lehetett látni. De addig bőgtem néhányszor. Sok mindenre visszagondoltam.

Nagyon sok munka volt ebben az aranyban, és miután az elején nem játszottunk jól, kihúztuk magunkat a bajból. Amikor nem ment, összetartottunk, elhittük, jobbak vagyunk annál, mint hogy Kanadától kikapjunk. Az elődöntőben vágtunk vissza nekik. A döntőben pedig a legjobbkor teljesítettünk a legjobban.

Amikor a csoportmeccsen kikaptunk, senkinek nem fordult meg a fejében, hogy haza is mehetünk. Még nagyobb elszántságot szült a gyengébb eredmény. Rióból nem láttunk volna semmit, ha nem jutunk be a döntőbe. Hát még szép, hogy keményen odatettük magunkat. Kár lett volna kihagyni azt a várost. Akkor értettem meg, mi az olimpia. Mi addig kisebb városokban voltunk, a vb-nek sokkal érezhetőbb, markánsabb a hangulata. De szerencsére ott voltunk Rióban, és még a mámort is megkaphattuk.

Annak pedig különösen örülök, hogy a döntőben jól ment a játék, mert így akik kritizáltak, azok láthatták, nem felejtettem el futballozni, ha néhány meccsen nem is úgy játszottam, ahogy elvárták tőlem. És ahogy egyébként én magam is elvártam. De egyébként sem lehet minden meccsen gólt rúgni. Tíz mezőnyjátékos van a csapatban, mindig nem lehet ugyanaz eredményes.

Jól kezelte a kritikákat?

Megfelelően. Felmérgesített némelyik. De nem attól játszottam jól a döntőben. A családom, a barátaim véleménye sokkal többet számít. Azt sem értettem, hogy mivel a döntőben jól ment, egyből a legnagyobb sztár lettem. Aki előzőleg szidott, az utána olyan jelzőkkel dicsér, hogy... Szóval, furcsa ez, nem mindig érthető.

Az öröme talán akkor lehetett volna még nagyobb, ha Magyarországnak lövi azt a gólt a döntőben.

Persze. De ez sajnos nem lehetett. Őszintén mondom, azt sem tudtam, milyen erősségű a magyar válogatott amikor 17 éves voltam. Suliba jártam, az órák előtt, reggel hétkor edzéseim voltak, a suli után délután jött a következő edzés. Az élet nem adott választást.

Abba sem volt beleszólásom, hogy a cipőm magyar zászlóit kivigyem a Maracanába. Nem engedték, külön figyelmeztettek rá.

Az a lánc, amit aputól kaptam, az sem lehet rajtam, pedig boldogan viselném. Így csak a bőröndömbe tehetem be, mint egy talizmánt. Ja, és itt van velem, a bőrömön. Magamra tetováltattam, ha már nem lehet a nyakamban, mert tiltják a szabályok.

Minden interjúmban elmondom, magyar vagyok, nem Németországban születtem. Nekem Magyarország a nagymama, a töltött káposzta és még sorolhatnám. A magyarok összes meccsét megnéztem az Európa-bajnokságon, holott akkor már keményen készültünk az olimpiára. Az összes német meccset viszont nem láttam.

A magyarok meccsére elővettem a magyar címeres mezt. Franciaországban is tudják rólam, hogy nem német vagyok. Az egyik masszőrünk mondta is, hogy nem lehetek német, nem olyan a viselkedésem. Mondtam is büszkén neki, a látszat nem csal. Ettől még rengeteget tanultam a németektől, a fegyelmet, a szabályok tiszteletét. Tetszik a mentalitásuk, itt azért már kissé lazábbak a viszonyok, de boldogan megyek, ha a válogatott játszik. Egy meccsre az egész ország figyel, és a válogatottat nem tudja semmi sem pótolni.

Jólesett a magyar válogatott gesztusa? Amikor a szeptemberi magyar–német meccs előtt kapott egy piros 10-es mezt?

Több volt ez gesztusnál. Alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Az apám is tízesben játszott. Befogadtak azok, ahonnan én is indultam. És akkor még nem beszéltem Orbán Viktor miniszterelnök gratuláló leveléről. Pár nappal az olimpia után várt az üzenete Lyonban. Megható volt, hogy odafigyelt rám. Gratulált és sok sikert kívánt.

Elsodort az élet Magyarországról, de Bökönyben, a nagyszülőknél boldog vagyok, és amíg világ a világ, ez így is marad. Töltött káposztával engedett útnak a nagymamám az ünnepek után. Az egyik kedvenc ételem, most is tudnék enni belőle. Csak pár napot lehettem otthon év végén, vissza kellett jönnöm.

Hogy lehet azt elfogadni, hogy a férfiaknál még a közepesebb játékosok is tízszer vagy még annál is többet is keresnek önnél? Miközben ugyanannyit kell önnek is dolgozni, edzeni, az edzés után túlórázni. Nem zavaró ez a megbecsültség közti különbség?

Állhatnék a fejemen, de ez akkor is így marad. El kell fogadni, hogy anyagilag ekkora a különbség, még ha olykor úgy is érzem, hogy az a temérdek pénz, ami a férfi futballba ömlik, már túlzó kicsit. De én akkor is imádnék futballozni, ha kevesebbet keresnék. A pénz nekem még csak nem is eszköz.

Imádok futballozni, és még pénzt is adnak érte. Létezik ennél kedvezőbb megoldás?

Az igaz, hogy háromezer eurón múlt a maradása Frankfurtban? Az egyik bulvárlapban ezt olvastam.

Nem, a Bild nem sok mindent szokott eltalálni rólam. Szükségem volt a váltásra, változásra. A Frankfurt egyébként is meggyengült. A sok buszozás, ugyanazok a helyszínek, monotonná vált. Már előre köszöntek a fák, ahogy mentünk a különböző helyszínekre. Lyonban jó edzéseket kapok, jobban tetszik az itteni szemlélet. Alig várom, hogy húszezer ember előtt játszhassak a nagy stadionban, ahol Gera azt a gyönyörű gólt rúgta a portugáloknak.

Megérte váltani?

Nem is kérdés. Lyon nagyon jó és szép város, nagyon szeretem. Kedvesek az emberek. Kicsit féltem ettől, mert Saarbrückenben, a francia határnál mást láttam. De itt nem mogorvák, hanem segítőkészek, tanulok is franciául. Még az is lehet, hogy sok-sok évet itt töltök. Nagyon jó csapatunk van, a télen hozzánk jött az amerikai Alex Morgan, de vannak itt svédek, norvégok, japán is. A héten kicsit lazább az élet, mert a válogatottak játszanak, nekem viszont csak egy orvosi vizsgálat van, a németeknek most nincs meccsük.

Cristiano Ronaldo a példaképe. Emlékszik még az első találkozásukra?

Hogyne. A 17 évesek vb-jén a legjobb játékosnak választottak meg, és meghívtak az Aranylabda-gálára. Nem hagyhattam ki egy közös fotót. Beteljesülés, ez is nagyon jó magyar szó. A Real Madridot is szeretem, bosszankodtam is a hétvégén, amikor kikaptak az utolsó öt percben.

Az olimpiai döntőben mutatott remek teljesítmény sem volt elég ahhoz, hogy bekerüljön a világ három legjobb játékosa közé. Zavarja ez a sorrend?

Nem igazán. Bár nyilván jó lett volna Ronaldóval ismét összefutni, de még nem tettem le erről. Azt az elismerést Carli Lloyd nyerte.

Ha az olimpiai bajnokság, és eközött kellene választani, ugye mondanom sem kell, hogy az aranyra szavazok.

Az IFFHS-nél viszont én lettem a legjobb irányító. De ha nem én lettem volna, akkor sem változtatna a futball iránti imádaton. Ezt mintha már említettem volna.

A németek olimpia után búcsúzó edzője, Sylvia Neid kiemelte, csak azért okozott neki fejtörést, mert néhányszor sérült volt. A 2015-ös világbajnokságon ki kellett hagynia meccseket, és a komplett német sajtó nagyon bízott a visszatérésében, olyan cikkek jelentek meg, hogy ön a sikeresség záloga.

Jó volt ezeket látni, de higgyék el, nem kötelező szerénység, ha csapatról beszélünk. Olyan még nem született a futballban, aki egyedül képes lett volna meccset nyerni. Jó érzékelni, hogy fontos ember vagyok, de nem pótolhatatlan. Bár szerencsére az olimpián tudtam egy kis extrát hozzárakni a csapathoz.

Neid azt is mondta, hogy dinamit van a lábában. Mire gondolhatott?

Ezt mondta? Jó hallani. Sokat köszönhetek neki. Remélem arra, hogy a pontrúgásokat nem véletlen kapom meg én. Azt mondják, pontosan és erősen rúgok. Ez egyébként családban maradt, aputól örököltem. Ez is a kegyelmi állapot része.