Egy sorozat lezárult, a szép momentumok ellenére visszacsúsztunk oda, ahol 2010-ben voltunk legutóbb. Van remény a 2020-as Eb-részvételre, de nemcsak magunknak, hanem az ellenfeleknek is ugyanúgy kell szurkolni a folytatásban – ha nem jobban.
Kedden minden csapat lejátszotta a mérkőzését, ami alapján kiderült: Magyarország a 31. helyen fejezte be a Nemzetek Ligája küzdelmeit. Nem került sem előrébb, sem hátrább, mint ahol vasárnap a finnek elleni győzelemkor állt.
Ha 3-0-ra vertük volna a finneket, amire meg is volt minden esély a második félidőben, akkor most a 30. helyen lennénk. Ennek azért van kiemelt jelentősége, mert
akkor az Európa-bajnoki selejtezők december 2-i sorsolását a harmadik kalapból várhatnánk. Nem így lett, a negyedik kalap papíron legerősebb csapata a miénk.
Mielőtt a balszerencsét látnánk ebben a dologban, gondoljunk arra, mekkora szerencse volt, hogy az észtek egy öngóllal megverték Athénban a görögöket. Mennyivel jobb most a hangulat, hogy versenyben maradtunk a 2020-as NL-playoffért. Ha ott döntetlen születik, még a remény sem lenne az NL-helyért. Arról itt írtunk, hogy játszhatunk például Izlanddal a rájátszásban, vagy Észak-Írországgal.
A legfontosabb tétel:
a 31. helyünk akkor telik meg valódi értékkel, ha a mögöttünk lévők közül csak egy jut ki a selejtezőből egyenes ágon.
(Feltéve, ha mi nem úgy jutunk ki.) Ha ugyanis ketten mögülünk bekerülnek az Eb huszonnégyes mezőnyébe, a feltöltés nélkülünk zajlik.
Tehát szurkolnunk kell, hogy akik mögöttünk vannak (a Nemzetek Ligája C és D osztályában szereplő csapatokról van szó) , azok közül ketten semmiképp se jussanak ki egyenes ágon. De szurkolnunk kell ezzel egyidejűleg azoknak is, akik előttünk vannak a listán.
És még ennél is jobban kell szurkolni Marco Rossinak, hogy mindig a megfelelő 11 játékost találja meg, ne hibázzon, ne legyen sérülés.
A tét óriási. Ha kijutunk, akkor az F csoportban lesz a helyünk, mert az UEFA azt már előre meghatározta, hogy nekünk a rendezők közül Németország a párunk.
Ha mindkét nemzet ott lesz az Eb-n, a magyar-német garantált.
Az a Németország, amit nagyon jó lenne elkerülni az Eb-selejtezőben, mert átcsúsztak a második kalapba a Nemzetek Ligája-szerepléssel. Ha a németeket kifogjuk a második kalapból, több rendezővel nem kerülhetünk össze, de a franciákkal például igen. Nem lenne könnyű ellenük még pontokat sem szerezni.
Kalapok
Talán ez lenne a legjobb hármas fentről:
Lengyelország, Wales, Észak-Írország.
Rossi az olaszokat kapná legszívesebben, vagyis egy olyan csoport, amiben az olaszok mellett Wales és Észak-Írország van, szintén elviselhetőnek tűnik.
A Nemzetek Ligáját a 25. helyről indítottuk, tehát papírunk van arról, hogy hat helyet csúsztunk vissza. Arról is papírunk lett, hogy a minket megelőző finnek a leggyengébb csoportelsők lettek.
A 2012-es Eb-selejtezők sorsolásakor, vagyis 2010-ben ugyanígy a negyedik kalapban voltunk: megfeszített, sziszifuszi munkával sikerült visszasüllyedni erre a szintre, miközben az előrelépés tényleg megkérdőjelezhetetlen volt 2016 nyarán. A 2016-os sorsolást még a második kalapból vártuk az 1-8 ellenére is, tehát az Egervári-korszak jól zárult.
2014-ben a 18. helyen álltunk az európai rangsorban, 2010-ben a 32. helyen.
2010 fontos és szimbolikus dátum, mert azóta sok szempontból paradicsomi évek jöttek a magyar futballnak. Összességében: a társasági adókedvezmény miatt egy-két év alatt olyan szintű lett a jólét, amire addig nem volt példa.
Persze, halljuk majd még sokszor, hogy idő kell, türelem, csak már rengetegszer hallottuk ezt. Mint ahogy azt is halljuk majd még, milyen nagyszerű az akadémiai rendszer, Felcsút top tízes, stb.
Lehet bármilyen gáláns és megbocsátó a kormány a hazai futballal, ha nincs, aki a szakmát érdemben számonkérje, akkor nem igazán érthető, miért és honnan várnánk előrelépést. Ha az edzőképzésben nincs akarat az előrelépésre, ha a játékosoknak vissza kell adni a bérükből az edzőknek, hogy betegye őket a csapatba, addig minimum vicces a magyar futballra prosperáló egészként tekinteni.
Akik az állami beavatkozáskor 14-15 évesek voltak, közelről tapasztalhatták a körülmények megváltozását, mivel azonban a szakmai megújulás elmaradt, szinte törvényszerű volt a visszacsúszás. Egy-két játékosunk mindig lesz, de folyamatosan kellene jól játszani. És még ebben a ligában sem tudtunk egy ellenfelet oda-vissza megverni, pedig ez a mi súlycsoportunk, a mi tempónk.
Akkor szűnne meg a kiszolgáltatottságunk, akkor lennének szembetűnő jelei a fejlődésnek, hogy akarunk valamit,
ha egyszerre, ugyanabban az évben kijutna a 17, a 19 és a 21 éves válogatottunk az Eb-re, akkor mondhatnánk azt, hogy van hová nyúlni.
Hogy a természetes lemorzsolódás után is marad játékos, akiben bízhatunk, ha jól felépítjük. Itt el is jutunk egy olyan kényes kérdéshez, amire nekünk nincs meg a szakemberünk. Egy játékos felépítése egyéni edzőt kíván, jó menedzselést.
Csak egy példa. Zsótér Donát, aki a kupadöntőn szép gólt lő, aki a Sevillának az Európa Ligában szintén szép gólt lő, akit közelről ismer Rossi, még nem jutott el a válogatottságig. Még egy külföldi szerződésig sem, mert egy német középcsapat is felismeri, hogy remek a rúgótechnikája, de azt is, hogy a két gól között meccsek telnek el, amíg nem lehet észrevenni. A Bundesligában pedig rendre hozni kellene egy átlagot, hogy ott ragadhasson, ez nem ment például Kleinsheislernek sem. Zsótér 23 éves lesz januárban, az ő korosztálya már a legjobb körülményeket kapta meg.
Ha végignézzük a mostani rangsort, 90-95 százalékos biztonsággal meg tudunk nevezni 15 olyan nemzetet, amelyik biztosan ott lesz az Eb-n. A sorsolás után még könnyebb lesz rábökni a kijutókra.
Ugyancsak gond nélkül meg tudnánk jelölni húsz olyan válogatottat, amelyik biztosan nem fogja kvalifikálni magát a tornára. Bár ezekből Koszovó olyan erőt mutatott, ami alapján simán meg is verhetne bennünket (Macedóniával és Grúziával lesznek versenyben a D divízió egy Eb-helyéért).
A köztes húszban, középen vagyunk mi. Ebből a húsz országból viszont csak nyolc érhet révbe.
A példa kedvéért vegyünk öt országot, amelyik ott volt 2016-ban. Megjósolni azt, hogy az albán–cseh–román–szlovák–magyar ötösből melyik lesz a legjobb a következő évben, szinte lehetetlen. Hogy ezekből 2020 márciusában melyik játszik legjobban, kifürkészhetetlen.
A tartósan jó játékban, a kiegyensúlyozottságban vélhetően a selejtezőkön sem bízhatunk. Ezért az marad a kérdés, hogy meg lehet-e majd élni a villanásainkból. Ilyen villanás volt a finnek vagy a görögök elleni tetszetős játék, fejesek, kapáslövés, sarkazás.
A jó forma, a villanások, a szerencse akár kedvezhet is, hogy ott legyünk. De van olyan forgatókönyv, amikor minden összeesküszik ellenünk, és nem jutunk egyről a kettőre.
De ne szaladjunk ennyire előre, nekünk a soraink rendezése a legfontosabb.
Igaz, erre a sorozatra még csekély hatással lesz annak a szakmai bizottságnak megalakulása, amiben a külföldön dolgozó magyar edzők is benne vannak. Már szeptemberben bejelentették a megalakulását, de úgy tudjuk, hogy a testület eddig még nem ült össze. Hova kapkodjanak.
Nem is könnyű időpontot találni, amikor egyszerre ráér Lőw Zsolt, Szabics Imre és Dárdai Pál. Szabics akkor nem szabad az osztrákok miatt, amikor Lőwnek és Dárdainak lenne egy kis hézag a naptárjában épp a válogatott szünet miatt.
Ez az egész inkább csak látszat, hiszen nincs tisztázva, mit remélünk ettől a szakmai bizottságtól.
Venné-e a bátorságot a testületet vezető Nyilasi Tibor, hogy bátor szakmai útmutatást adjon például a felcsúti akadémiának (a Takács Mihály–Komjáti András-tandemnek), amit esetleg időközönként megfelelően számon is kérnének. Takács Mihály a valaha a megye egyben vagy kettőben szerzett tapasztalatait sem butaság integrálni, ugyanakkor nagy kérdés, hogy az itthoni szakmai vezetés megértené-e a jegyzett bajnokságokban megmérettetett és most ott edzősködő szakembereinket. Elvonatkoztathatunk Felcsúttól, máshol sem biztatóbb a helyzet.
Azonosul-e azzal maradéktalanul mondjuk egy akadémiai vezető/edző, hogy milyen irányzatok, mérések vannak a Herthánál, mire figyelnek különösen a kiválasztásnál a PSG-nél.
De ez a jövő, a jelenünk az, hogy kaptunk egy esélyt a szerencsétlenkedő görögöktől, az elhibázott személyi döntések ellenére (Georges Leekens) is versenyben vagyunk, és a futball örök kiszámíthatatlansága még az oldalunkra is állhat.
(Borítókép: Marco Rossi és a magyar válogatott a Magyarország - Görögország mérkőzésen 2018 szeptember 11-én - fotó: Huszti István / Index)