A Herthának már csak a szezon végéig van szüksége jelenlegi edzőjére, kérdés, mit csinál utána a magyar futball legjobb koponyája. A német klub is bizonytalan helyzetbe hozza magát, főleg a Dárdairól döntő igazgató, de az itthoni drukkert jobban érdekli, a magyar futballba hogyan lehetne visszailleszteni a volt szövetségi kapitányt.
Heves reakciókat váltott ki a német sajtóban és a szurkolóknál a Hertha keddi döntése, mely szerint Dárdai Pál öt meccset kap még a klubtól. A szurkolóknál Dárdai maga a megtestesült Hertha, 1997. január óta a velük élő állandóság.
Fontos, nem elválnak tőle, mert szinte valamennyi német újság kiemeli,
hogy 2020 nyarán várják őt vissza a Hertha utánpótlásába.
Maga az edző azt nyilatkozta, hogy most egy évet pihenni szeretne, az elmúlt négy és fél év elég kemény volt, különösen úgy, hogy az első néhány hónapban kettős terhelés alatt gondolkodott: amikor pihenhetett volna, jöttek a magyar válogatott selejtezői. A görögök elleni 0-0-t fejben leginkább már a berlini repülőn értékelte, és délután már azon tanakodott, hogyan lehet megszilárdítani a Hertha játékát a következő meccsen.
A Morgenpost mostani cikkében azt emeli ki, hogy ez a döntés még nagyobb nyomást tesz a sportigazgatóra, Michael Preetzre, mert részint
Dárdaival az ősszel hagyományosan jól szerepeltek – ekkor kezdett a BL-ről álmodozni mindenki –, a tavasz jelentette a gondot.
A lap arra emlékeztet, hogy az érzelmek forrnak a neten, és inkább Dárdai mellett állnak a drukkerek, mintsem ellene lennének, és Preetz ebből csak kifogástalan döntésekkel tud kijönni. (Nem a legjobb a viszonyuk, de úriemberekként fognak elválni, efelől kétség sincs.) Preetz kétszer találkozott Dárdaival a keddi közlemény előtt, ennyi idő alatt határozta el, hogy nem szabad tovább folytatnia. Megjegyzik, Preetz is a nyugalmas életével játszik, ha rosszul sülnek el a következő húzásai.
Már most lehet az utódláson gondolkodni, és ilyenkor jöhet az szóba,
hogy 600 ezer euróért vajon lehet-e találni még egy olyan kaliberű és a klub iránti elhivatottságú szakembert, mint amilyen Dárdai?
A berlini kispad pedig elég ingatag, tudna arról a német bajnokcsapatokat építő Otto Rehhagel vagy Csernai Pál is mesélni, akik nagyon kevés meccset kaptak, mert
az elvárás mindig óriási a klubnál, a pénz viszont általában nem sok
– ez a különös kettősség a Herthára jellemző leginkább.
A Lipcse invesztálni tudott 100 millió eurót új játékosokra két-három nyáron, Berlinben ennek a töredéke van elkülönítve. Ráadásul az Union Berlin egyre jobb a másodosztályban, nincs messze a feljutástól, a város futballszerető szponzorai megoszlanak, ami azt jelzi, több pénz a közeljövőben nem lesz.
Dárdaival ráadásul a közvetítési pénzekből nagyobb szeletet vihettek el, Brooksot eladták 18 millió euróért, Weiserért is 15 milliót fizetett a Leverkusen, az ő nevelőmunkájának köszönhetően volt kiszámíthatóság, stabilitás.
A BZ Berlin mindenesetre azt emelte ki, hogy Preetz
a megelőző akciót választotta, nem pedig a késői reakciót.
Felelevenítették, hogy az igazgató jobb eredményt kért, miközben Dárdai a rossz eredményeket indokolta. A szezon pompásan indult, verték a Bayernt (2-0) és a Gladbachot (4-2), és olyan játékot nyújtottak, amire szerte Németországban is csak csettintettek.
Az ellenben vitathatatlan, hogy az előző öt meccsen – öt vereség – a Hertha teljesítménygörbéje csökkent, ezért pedig a mindenkori edző a felelős.
Mindegyik lap emlékeztet most arra, hogy már 2014-ben milyen jó munkát végzett az arany korosztállyal Dárdai, amelynek legnagyobb fia is a tagja, és Arne Maiernek már most van 20 élvonalbeli meccse, pedig még csak 20 éves.
A korábbi Hertha-edző Jürgen Röber azt nyilatkozta: nem tudja elképzelni, hogy Dárdai visszamegy az utánpótlásba.
Sokkal ambiciózusabb annál, megérezte a Bundesliga ízét, a stressz ritmusát, a vére nem hagyja majd nyugton.
Nyilván erre számítanak a nagy német klubok is. A Wolfsburg már tavaly megkereste, edzői gyakorlatát ott végezte a városban – az elméleti képzésre Budapestre járt –, ismerik emberileg is, nem csak az eredményeit. Nincs is messze Berlintől a város. Egy visszajutó, stabilitásra vágyó Hamburgnál szintén megfoganhat a gondolat, mi lenne, ha benne bíznának, és akkor nem kellene idényenként három-négy edzőt elfogyasztani. Milliós fizetést tudnának kínálni neki, erősebb játékoskeretet, nagyobb perspektívát.
És akkor ott van még Magyarország, ami érzelmileg még többet tud ajánlani. Hogy konkrétan milyen pozíciót, azon lehet morfondírozni.
A magyar foci megkapta egyetlen jövőképét a Herthától
– ezt egy korosztályos edző mondta kedden.
Nehéz vitatkozni az igazságtartalmával. A helyzet persze ennél bonyolultabb, mert van kapitányunk. Futballfejlesztési igazgatónak, szakmai igazgatónak persze ki lehetne nevezni, és rábízni, hogy milyen tartalommal akarja megtölteni ezt a pozíciót. Mert abban feltehetően a levitézlett hazai szakmán kívül mindenki egyetért, hogy
csak ő tudná felhozni a magyar futballt elfogadható szintre.
Biztosan lenne ellenállás, hiszen ki szeretne azzal szembesülni Felcsúton vagy bárhol máshol, hogy az, amit Dárdai képvisel, egy másik sportág.
Szabad kezet merne-e neki adni a politika, amelyikhez rohannának panaszkodni a múlt közepesen hozzáértői nagyjai, hogy velük Dárdai nem beszél olyan tisztelettel, ami nekik – szerintük – kijárna. Hiszen ők valaha sokkal jobban rúgták a szabadot, igaz, edzőként a teljes hazai elit nem tudja felmutatni Dárdai eredményének a felét.
A 43 éves szakember az itthoni irányításból többnyire csak Nyilasi Tiborral beszél,
rá várna a feladat, hogy visszaszerezze a magyar futballnak. Nyilasi fontos láncszem, Csányi kedveli, Orbán egyenesen imádja.
Nem valószínű, hogy a pénz akadály lenne. Az már nagyobb baj, hogy írt valaha Dárdai egy programot, amit Bernd Storck kihajított, az MLSZ pedig veszni hagyta. Még az sem derült ki róla, hogy jó-e. Ő annyit mondott róla, ha azt szisztematikusan végrehajtják, akkor nyolc-tíz év múlva lehet magyar futballról beszélni. Ezt 2014-ben, még utánpótlásedzőként mondta.
Dárdai hívó szavára vélhetően elgondolkodnának azok a szakemberek, akik a külföldi utánpótlásban dolgoznak – Ausztriában, Németországban, Dániában –, és létre lehetne hozni valamit, ami a fejlődés garanciája lenne.
Mert bármilyen szép dolog is a horvátok elleni győzelem az Eb-selejtezőn, akkor lehetne magyar futballról beszélni, ha a korosztályos válogatottak folyamatosan ott lennének az Eb-n, és nem azzal szembesülnénk, hogy 17 évesen még kijutunk, utána viszont mindenki elhúz mellettünk. Ha van ember, aki analizálni tudná ezt a folyamatot, az épp Dárdai lenne.
Ha van valaki, aki tudja, hogyan kell játékost felépíteni ebben az érzékeny időszakban, a felnőtté váláskor, az épp Dárdai.
Akkor lehetne érdemben beszélni a magyar futballról, ha a berlini utánpótlásban játszók közül négyen-öten nem produkálnának jobb fizikai mutatókat, mint a felnőtt magyar válogatott tagjai. És akkor még a nagy deficitet, az első labdaérintést nem is említettük.
Gondoljunk vissza Szalai Ádám beszédére 2013-ból. Azt hangsúlyozta: „Beleverték kint a fejünkbe fiatalon, mit kell tennünk.”
Ő lehetne az a személy, aki el tudná magyarázni, miért volt értéktelen egy olyan edzés, amire egyébként nagyon büszke volt a kispesti tréner. A sokszor emlegetett automatizmusok életre kelhetnének az akadémiákon.
Dárdainak persze ez az öt meccs most mindennél fontosabb.
A Frankfurt ígérkezik a legnehezebbnek, a Leverkusen elleni (május 18.) pedig tele lesz érzelemmel. Hiszen búcsúzni fog – valameddig.
(Borítókép: Huszti István / Index)