Négy és fél éve használtuk először a kifejezést: Dárdai Pál Herthája. Szombaton láthatjuk utoljára az ön csapatát. Érzelmes meccsre számít? 22 év után búcsúzik.

Most még az van előttem, hogy legyen meg a győzelem, mert akkor az utolsó három meccsen kilenc pontot szerezhetnénk, szépen lezárnánk a szezont. Az őszi 24 pont után tavasszal 22 pontunk lenne. A Leverkusen egy rendkívül gyors és jól felkészített csapat, nem véletlenül áll harcban a negyedik helyért, a Bajnokok Ligáját érő pozícióért. Kaptunk már tőlük kétszer egy hatost Berlinben, 2015 decemberében sikerült nyernünk ellenük, egy korai kiállítás nekünk kedvezett. A Hertha azóta is abban a két csatárban bízhat, akik akkor ott voltak a pályán, míg a Leverkusenben folyamatos a pezsgés, egészen más lehetőségeik vannak, mint nekem.

Amikor legutóbb beszéltünk, januárban, az volt a terve, hogy az ön időszakában először 

a berliniek  több pontot szerezzenek tavasszal, mint ősszel. Miért nem sikerült?

Szeretem a számokat, nem vagyok egy Bauchtrainer, aki hasra ütve értékel, hadd válaszoljak statokkal. Szívesen foglalkozom statisztikákkal, mert a számok sosem csalnak. A Herthának 12 kapura lövése van átlagosan egy meccsen, ami a harmadik legkevesebb a mezőnyben.

A németek a nagy helyzeteket számolják egy meccsen. 6-7 helyzetünk volt meccsenként, ha megvolt az effektivitás, ha jól használtuk ki, akkor meccseket nyertünk. 48 gólt lőttünk eddig. Az effektivitás viszont nem kísérhet végig egy szezont, nagyon-nagyon ritka.

Törvényszerű a visszaesés, ami egyszer bemegy, máskor nem. Mindig minden nem pattanhat be, még ha Ibišević és Kalou is a két csatárom, akik érzik a kaput. Már a télen azt mondtam, hogy a 24 megszerzett pont nem reális, felülteljesítünk. Húzták a szájukat az újságírók. A télen azt mondtam a vezetőknek, hogy nem folytatom, de akkor erősködtek, győzködtek, hogy nem mehetek el. Pedig én már akkor sem akartam hallgatni mindenfelől, hogy a Bajnokok Ligája elérhető, elegem lett belőle. A BL-szinthez három-négy kulcsjátékos hiányzik. 

A City könnyen le tud mondani a holland Dilrosunról, mert van több hasonló képességű játékosa, nekünk ő az elején sokat segített a sebességével. Ha egyszer megbillen a helyzetkihasználás, bajba kerülünk. Ehhez jött még a példátlan sérüléshullám, nem izomsérülések, hanem boka és térd, 12 emberrel nem lehet játszani a Bundesligában, de máshol sem. Ha nincs sérülés, akkor ki lehetne préselni ebből az állományból az ötödik helyet, ám sérülés nélkül kizárt végigjátszani egy teljes szezont.  

Miben hibázott, hogy ezt a szakítást most nem ön mondta ki, hanem Werner Gegenbauer elnök és Michael Preetz sportigazgató?

Feltettem már jó néhányszor én is magamnak ezt a kérdést, és mindig oda lyukadok ki, hogy semmiben. Semmit nem csinálnék másként. A sajtó szerette volna látni, hogy az első helyekért harcol ez a csapat, de mi erre nem állunk készen. Egyszerre beépíteni a fiatalokat, akikben benne van a hiba, és sok meccset nyerni nem lehet. A szezon elején jól néztünk ki, voltak meglepetésszámba menő győzelmeink, de hosszú távon nem állunk készen arra, hogy a hatodik helyért csatázzunk. Volt velem a Hertha hetedik és hatodik, majd tizedik, most is a tizedik helyért küzdünk, szerintem meg is lesz. Ennek az átlaga nyolcas. Nálam nevesebb edzők sem voltak képesek ennél jobb átlagra. Ott is van a helyünk, vagy amögött. Nem tudunk többet. Aztán persze lehet, hogy majd az új edző, akit már kineveztek, egy csapásra bebizonyítja, hogy a tavaszi szezonban sem lehetetlen több pontot szerezni, mint ősszel. Hogy valóban a BL-helyekért kell harcolnunk. Az első számú lelkes szurkolója leszek az utódnak, Ante Covicnak, akit az utánpótlásból ismerek is, Palkó is volt nála.

Ideális választásnak gondolja?

Az mindegy, hogy én mit gondolok, nem vagyok döntéshozó helyzetben, Michael Preetz őt szerette volna azok után, hogy néhányan túl sokat kértek, amit a klub nem tudott vagy nem is akart kifizetni. Én is csak az újságokban olvastam a híreket, közelebbit nem tudok.

Mi történt azon az utolsó megbeszélésen, amelyiken arról döntöttek, hogy elválnak?

Részemről semmi különös. Amikor az elnök közölte a döntést, rábólintottam. Nem tudom, mire számítottak, de ilyen helyzetben nincs értelme vitatkozni. Elfogadtam. Az elnök megkönnyezte, átölelt, ő a lelke mélyén, azt hiszem szerette volna, hogy maradjak. A négy és fél év alatt egyszer sem voltam az irodájában. Vagy két éve fel is tettem neki a kérdést: elnök úr, ön egy nehéz, kemény ember hírében áll.

Hogyhogy nem rendelt fel eddig egyszer sem rapportra? Erre az volt a válasza, hogy én mindig mindent elmagyaráztam neki, méghozzá érthetően, az ő nyelvén. Ezért hagyott dolgozni, azt csináltam, amit akartam.

Nem tudom, van-e másik ilyen klub ebben a bajnokságban, ahol híresen gyorsan szokott elfogyni a türelem. Most kellett hozzá mennem beszámolni, megértettem, hogy van nyomása a médiának, ezért azt választották, jöjjön más. Mindig mondtam, vissza lehet keresni, hogy örök életű edző nincs, senki sem az. Nálam most jött el a pillanat. Bukásnak semmiképp sem értékelem.

Nem tűnik úgy, hogy megviselte volna ez a váltás.

Mondják mások is, hogy kisimult vagyok. Igaz, akkor sem voltam stresszes, amikor a csapatot kellett irányítani, hétről hétre kitalálni valami nyerő húzást. Más edző rágta a körmét, izgult, alig tudott enni, idegeskedett az öltözőben, rám ez nem volt sohasem jellemző.

Amíg egy szimpla Hertha-játékos volt, messze nem volt annyira fontos a berlini drukkereknek, mint most. Mert az edzőt mindig megjegyzik, a személyével azonosítanak egy csapatot, egy korszakot is, míg a játékosok gyakran cserélődnek.

Jól szálltam ki ebből a sztoriból, tízből nyolc ember még ma is kedvel, amikor megállítanak az utcán, mondanak pár szót. Sokan nem is értik.

Jókor is lett vége, mert ha kiestem volna, akkor csak szutyorognék Berlinben, míg most egy nyugodt szezon végén, emelt fővel köszönök el.

A négy teljes szezonomból egyszer sem kellett cidrizni a kieséstől, erre emlékezhetnek a drukkerek, és voltak fontos győzelmeink is.

Igaz az, hogy nincs jó viszonyban Michael Preetzcel? Erről írtak a berlini lapok.

A lapok sok mindenről írhatnak, a médiának a negatívum valahogy mindig fontosabb. Ezért például felvetettem az összes edzést. Amikor arról kérdeztek, hogy miért nem annyira motivált a csapat, könnyű dolgom volt, mondtam, nézzék meg az edzés felvételét, és utána döntsék el, ez így van-e. Mert az eset előtt pár nappal még azt állapították meg az újságok, micsoda tűz volt az edzésen, hogy haraptak a játékosok. Nem lenne most sportszerű és elegáns annak a klubnak a belső ügyeiről beszélni, aminek több mint húsz évig voltam a része, és amitől rengeteget kaptam. Egyébként is csendes típus vagyok.

Ha úgy nézem, befizetett engem a Hertha 4,5 éven át egy tanulmányútra, ahol kipróbálhattam, mit ér a tudásom. Azért ez egy elég gáláns ajándék. Amikor kineveztek, nem akartam edző lenni. Nem hittem, hogy képes vagyok rá.

Úgy voltam vele, hogy majd egyszer, amikor már rutinosabb leszek. A magyar válogatottat sem akartam, de arra nem lehet nemet mondani. Bekerültem a mély vízbe, gyorsan kellett tanulni. Hogy az itt töltött négy év év alatt voltak sikerek, hogy anyagilag stabilizálódott a klub helyzete, több lett a bevételünk, valamelyest nekem, a stábomnak is köszönhető, de ez egy ilyen játék, adunk és kapunk is.

Milyen konkrét dolgokat tanult meg a Bundesligában?

Órákon át sorolhatnám. Egy kezdő edző csak a pályán tanulhatja meg, mit kell az ötös lánc ellen tenni a gyakorlatban. Honnan kell támadást indítani ellene, hogy eredményesek legyünk. Ez a tankönyvekben nincs megfelelően leírva, a saját bőrömön érezhettem, hogy amit kiterveltem, az meddig működik, ha működik egyáltalán. Sok ilyen apró részlet van, az edzővé válás egy hosszú tanulási folyamat része.

Mennyit formálódott ennyi idő alatt a stílusa?

Amit én gondolok a futballról az egy spanyol–holland mix. Összevegyítgettem, és persze van benne egy kis Mezey György is. Edzéselméletben sokat lehet tanulni tőle.

Örülök, hogy volt az edzőm a BVSC-ben. Hároméves korom óta az öltözőket jártam apuval, Garami Józsi bácsi mágnestábláját láttam először, azóta őrzök néhány emléket, így természetesen van néhány magyar stílusvonás, ami tovább él bennem. Van a németeknél egy kifejezés, amit a futballban is használnak, ez a Handschrift. A lenyomatom talán otthagytam a csapaton. Majd biztos sokan elemzik még az edzői indulásomat, Didi Hamann és Lothar Matthäus itt sokszor megteszik a tévében, és ők szerencsére elég jókat mondanak rólam, értik, mit és miért teszek.

A Bayern München szeptemberi legyőzésénél volt nagyobb presztízsértékű győzelme?

Engem az jobban bántott, amikor nem tudtuk legyőzni a Bayernt, mert a hosszabbításban kaptunk egy gólt, és azzal döntetlen lett. Az a meccs tartja egyébként 64 perccel a tiszta játékidő rekordját. Intenzív meccs volt, nem is értettem, miért kellett annyit hosszabbítani. Azt külön nem tartottam számon, hogy legyőztem a Bayernt, nem ilyen típusú vagyok. A meccs előtt is kimentem edzést tartani, belelkesedtem, elmondtam, mit szeretnék.

Nem hiszem, hogy olyan nagy valami lenne, hogy egyszer nyertem ellenük,

bár azt elhiszem, hogy ezt nyilvántartják.

A legrosszabb meccs viszont Lipcsében volt, ezt

ön jelentette ki

.

Az valóban horrorisztikusra sikeredett, nem jött össze semmi, az is benne volt, hogy ötnél többet kapunk. Pedig ugyanannyit videóztam, készültem, mint bármelyik másik meccsre, de akkor semmi nem állt össze.

Mi az, amit előzetesen megnéz az ellenfélből?

90 oldalas anyagokat kapok általában, alapos stáb dolgozik mögöttem. Ami személy szerint érdekel, az a passzdiagram, a hőtérkép is sokat elárul, és az ellenfél tíz legutóbbi kapott és lőtt gólja. Azokat egytől egyig végignézem. De egy edző csak az utolsó 30 méterig tudja felépíteni a játékot, onnan már tehetetlenné válik. Arra mertem csak vállalkozni, hogy eljutunk az ellenfél támadó harmadáig, onnantól már a kvalitáson a sor. Ezt a Herthánál sem értették, miért mondom így. Volt egy játékosom, Genki Haragucsi, nagyon jól nézett ki, nagyon jól indult meg, labdabiztos volt, ügyesen cselezett, de amikor a kapu 30 méteres előterébe került, gólpasszt alig adott, gólt sem lőtt. Jött Matthew Leckie, rövid távon ő is jól nézett ki, az elején még gólt is rúgott, azóta keveset mutatott. A Leverkusen tele van kreatív és veszélyes játékossal, ha ők támadnak, megtelik a támadózóna veszéllyel, nálunk ez nem így volt. Akikről beszéltem, válogatott játékosok, csak nem mindegy, hogy a japán válogatottban vagy az ausztrálban játszik valaki. Hogy a tavasszal beleszaladtunk egy rossz szériába, abban ilyen esetek játszottak közre.

Mit tehettem volna? Mondjam el, hogy az én csatárom már 4 másodperc felett futja a harmincat? Miközben a Lipcse fiatal védői nyaktörő tempóban közlekednek.

Azt megértettem azon a meccsen, hogy Ralf Rangnick miért húsz év körüli vagy az alatti játékosokat vásárol. Mert még a saját ízlése és a saját futballja szerint tudja formálni őket. Nekem erre nincs lehetőségem, a korábbi rossz beidegződések kijavítása viszont nem megy egyik napról a másikra. Így is előfordult, hogy megbeszéltem valamit a szélsőmmel a meccs előtt, de már a tizedik percben nem onnan indította a letámadást, ahonnan én szerettem volna, mert a korábbi berögződést nem olyan könnyű felülírni.

Mi az, amit megnéz a félidőben?

Akkor is öntik rám az információkat. Aki felveszi a meccset, legalább harminc dolgot kiemel, mondja a pályaedző, ő mit szúrt ki, plusz én is felírok három dolgot.

Ezeket úgy kell megszűrnöm, hogy négy-öt utasításnál többet ne adjak, mert nem befogadó egy játékos, aki tele van adrenalinnal.

Van erre öt-hat percem, amíg a csapatom iszik vagy eszik egy falatot. A következő öt-hat percben jövök én, és a legvégén pedig elhangzik néhány fanatizáló szó.

Korábbi edzője, Jürgen Röber azt mondta, nem tudja elképzelni önről, hogy visszatér az utánpótlásba, mert egyszer már beszívta a Bundesliga tempója, az ellenfelekre való állandó készülés, és ha valaki megízleli ezt a ciklikusságot, nem tud szabadulni tőle.

Négy és fél év nem volt kevés, az elején még ott volt a magyar válogatott. Leszívott. A teljesítménykényszer egyik helyen sem volt kicsi. Otthonról, a családomtól tele energiával bementem dolgozni, a játékosok ezt az energiát fokozatosan elvették, de még az egyszerű személyzetnek is kellett jó néhányszor adnom belőle. Nem olyan könnyű helyzet ez, jólesik feltöltődni. Emellett én szívesen megyek vissza a gyerekekhez vagy a 19 évesekhez, mert őket még tényleg jól lehet formálni, odafigyelnek rám. Élveztem, amikor velük kellett foglalkoznom. Értem, persze, amit Jürgen mond, de nálam sokkal nagyobb edzők is kihagytak már egy-egy évet, és nem vált hátrányukra.

Lenne olyan ajánlat, amin elgondolkodna?

Már eddig is kaptam ajánlatokat, ez az edzősors természete. Egy átlagember, egy edző is egyre többre és többre vágyik, bár őszintén szólva az nem izgat, hogy pontosan kinek, kiknek jutok eszébe.

Nem találkoztam még olyan edzővel, aki ne szerette volna önmagát jó és még jobb játékosokkal kipróbálni, mit tud velük elérni, én sem vagyok kivétel.

Van olyan szakember, akivel beszélget pályafutásának jövőjéről?

Thomas Kroth volt a menedzserem, amikor ide kerültem, kitartottam mellette. Palkó és Marci is nála van, Manuel Neuernek is ő a bizalmasa. Vele szoktam beszélgetni, odafigyelek a tanácsaira. 60 éves lesz, elég sok mindent látott már a futballban.

Magyarországról lenne olyan ajánlat, amit megfontolna?

Persze, a Siófoké. Ott van nem messze a házam. Pali bácsi átbiciklizne, tartanék pár edzést, élvezném a Balatont, élvezném a gulyáslevest, a disznóvágást. No de komolyan:

a válogatott most érte el az elmúlt harminc év legnagyobb sikerét, mert a vb-döntős horvátok legyőzése ez a kategória. Furcsa lenne ezek után elküldeni Marco Rossit, hogy én a helyére menjek, nem?

Arról nem beszélve, jó kezekben van a válogatott, van karaktere a csapatnak. Szalai és Dzsudzsák megrázták magukat, lehet rájuk számítani.

A szurkolók ezt nyilván racionálisan nem gondolják végig, de ők azt szeretnék, ha itthon lenne, és mindennap tenne valahogy a futballért, hogy aztán ott legyünk a vb-n, és újra eufória legyen. Mert önben garanciát látnak, kimagaslóan önt gondolják a hazai futball leghitelesebb szereplőjének.

Megértem én ezt, és a magam módján segítem is a magyar futballt, onnan jövök, ami Pécsen volt, kitörölhetetlen. Tagja vagyok egy bizottságnak. Volt már ilyen, de most úgy látom, kicsivel agilisabbak, mint pár éve. Régóta vallom, ha a tanulás aranykora, vagyis a 8-14 éves kor kimarad a gyerekeknek, akkor nem tudunk előrelépni. Még egyről a kettőre sem. Akkor kell velük hozzáértően foglalkozni. Nem tolódnia kell jól egy U9-es csapatnak, hanem együtt mozognia.

Üdvözítő lenne, ha a klubok hatékonyan jelen lennének az általános iskolákban, kiépítenének egy hálózatot. Akiknek az alapokat időben megtanítanák, belenőnének, hogyan kell fordulni a kapunál, mit kell csinálni a pályán. Amikor jön a sípszó, a nyomás, amikor szűkül a tér és az idő, akkor felnőttkorukra is tudják alkalmazni azt, amit gyerekkorban megtanultak. És persze ahogy nőnek, egyre gyorsabbak legyenek.

A magyar futballnak nem sajátossága, de most sok-sok év után érdemi vita volt. Ez az ön által említett agilitásnak köszönhető?

A muszájból adódó egészséges működésnek köszönhető. A magyar edzői licenc jó. Nekem is olyan van. A magyar tananyag jó, nem sokban különbözik a némettől. Hogy az edzők mennyire lelkiismeretesek, az már egy újabb lépés. Ne akarjanak túl sokat tanítani, de az alapokat jól tanítsák meg, a hibákat időben javítsák ki.

Láttam én kicsi gyerekeket, amikor a licenc miatt otthon voltam, akik zsonglőrködtek a labdával. Aztán amikor nyomás volt rajtuk, már elvétve tudtak megcsinálni az egyszerű gyakorlatokból is csak egyet-egyet. Az első labdaérintés fontosságát már elmondtam. A nyitott állást a hollandok nagyon jól tanították, azt is megmutattam otthon. Van egy kis büszkeség bennem, amikor a nyitott állásról beszélnek otthon, mert azt én mutattam meg először és magyaráztam el. Nem lehet más a cél, mint hogy legyen egy-két topjátékos mindegyik klubban, mert onnan egy edző már könnyebben rendszerbe tudja őket helyezni. Ma sajnos kevés toptehetség van a kluboknál. Ha mindegyiknél lenne kettő vagy ne adj isten három, mennyivel jobb helyzetben lenne a magyar futball.

Ma nem látok olyan gyereket, aki sprintben át tudja venni a labdát úgy, hogy ne veszítse el a sebességét. Efelé halad a futball, ezt kell megtanítani. A labdabiztos játékos nem lehet olyan darabos, mint a dorogi szén, gyorsnak is kell lennie.

Ha akarunk a magyar futballtól valamit, akkor lépni kell. Ha már adom a nevem, ragaszkodom néhány elvemhez, ami óhatatlanul vitákat is szülhet.

Ott lehetünk a bajok ellenére az Európa-bajnokságon?

Ha azt a játékot tudjuk hozni Azerbajdzsánban, amit a horvátok ellen láttam, akkor van esély. A horvátok gyengébben indultak egy nagy siker után, belelépett már ebbe a folyóba más nagy nemzet is. A walesiek stílusa viszont nagyon nem feküdt a szlovákoknak, mondta is nekem a meccs után Ondrej Duda, hogy minden kipattanó az övék volt, mindent toltak a kapu elé, egyszerűen nem hagyták őket kibontakozni. Az egy nehéz meccs lesz. Ha az megvan, sokkal nagyobb értéke lesz a horvátok elleni győzelemnek.

Arról is beszélt Németországban, hogy célba vette az egyetemi diplomát. Hol?

Érettségim van, licencem is, ha már pihenek, hasznosan szeretném eltölteni az időt, továbbképezném magam. Még nem tudom, hogy Pécs vagy Berlin. Biztosnak látszik, hogy megnézem Jürgen Kloppot Liverpoolban, Thomas Tuchelt Párizsban, neki ugyebár Lőw Zsolti a másodedzője.

Kíváncsi vagyok, hogy motiválják ők a hétköznapokon a legnagyobb sztárokat, mert ez az egyik legfontosabb feladat.

Mindig és mindenkitől lehet tanulni. Mindkét helyen tudom kicsit csiszolni az angolomat is, hátha még egyszer szükség lesz rá.

Borítókép: Képeink egy korábbi interjún készültek. Fotó: Huszti István / Index