Szerdán ünnepli 50. születésnapját Filippo Inzaghi, az olasz labdarúgás történetének egyik legkiválóbb csatára, aki hazájával 2006-ban világbajnoki címet nyert, a Milannal pedig Bajnokok Ligáját, európai Szuperkupát és klubvilágbajnokságot is. A futballista, aki, ha negyedszázaddal később születik, lehet, hogy egészen más karriert fut be…
Pippo 1973. augusztus 9-én Piacenzában látta meg a napvilágot, bár a születési helyéről megoszlanak a nézetek…
Ez a srác tuti, hogy lesen született
– fogalmazta meg anno róla találóan minden idők tán legjobb, de mindenképpen legsikeresebb trófeahalmozó trénere, a skót Sir Alex Ferguson.
És valóban, ha csak egy dolgot kellene megemlíteni Inzaghival kapcsolatban, akkor az ő játékát nézőknek minden bizonnyal az ugrana be rögvest, hogy a világon senki ellen sem fújtak annyi lesre futást, mint a ma 50 éves excsatárral szemben.
Sok mindent elmond róla az is, hogy 2012-es búcsúja apropóján az Independent úgy búcsúzott az utolsó szó jogán, hogy
„Ciao, Pippo! Érzéki cselekedetté varázsoltad a lesre futást.”
Esetében jó kérdés lenne, hogy az elmúlt öt évben bevezetett videobírós rendszer mennyire lehetetlenítette volna el a játékát, ha mondjuk 25-30 évvel később születik. Mert igen könnyen előfordulna, hogy manapság talán minden második találatát ünnepelhetné meg nyugodtan a visszanézések után…
Ferguson egyik legjobb játékosa, David Beckham sem győzte magasztalni Pippót, akit a Gary Lineker utáni időszak legjobb befejező játékosaként aposztrofált.
A futballvilág egy másik legendás alakja, Johann Cruyff azt mondta róla, hogy „valójában egyáltalán nem tud futballozni”, ami nyilvánvalóan badarság, ugyanakkor tény, hogy a klasszikus kilencesekhez képest nyurga és vékony Inzaghi repertoárjából azért hiányozgattak dolgok. Viszont küzdőszelleme és lelkesedése sosem ismert határokat, és valahogy mindig odakeveredett a kapu elé, amikor jött a labda, és egészen szépen szórta a gólokat ezekből.
Profi karrierje során a klubcsapatokban (288) és a válogatottban (25) összesen 313-szor volt eredményes, ami önmagában sem rossz szám, de ha az európai kupaporond termését vizsgáljuk meg, akkor még lenyűgözőbb statisztikához érünk.
Pippo ugyanis lubickolt a nemzetközi tétmeccseken, a Bajnokok Ligájában 81 fellépésen 46-szor talált be, a BL-selejtezőkben négy meccsen négyszer, az UEFA-kupában 17/10 volt a mutatója, a KEK-ben 6/2, az Intertotó-kupában 4/7, az európai Szuperkupában pedig 2/1, ez pedig 114 európai kupameccsen 70 találatot eredményezett.
Ez a 70 európai kupagól a történelem hatodik legjobb termésének számít, csak Cristiano Ronaldo, Lionel Messi, Robert Lewandowski, Raúl és Karim Benzema tud ennél is többet felmutatni.
Ő volt az első játékos, aki két mesterhármast is jegyzett a Bajnokok Ligájában (1998-ban és 2000-ben a Juventus játékosaként a Dinamo Kijev és a HSV ellen), majd a Milan színeiben 2002-ben újabb triplát jegyzett.
És akkor jegyezzük meg, hogy klubvilágbajnokságon két meccsen két gólt ugyancsak hozzápakolt a terméshez.
De ugorjunk még egy kicsit vissza az időben.
Az ugyancsak korábbi olasz válogatott csatár, Simone bátyja a San Nicolónál kezdte karrierjét, majd 1985-ben a Piacenza futballistája lett, és nem sokkal a 18. születésnapját követően, a Modena elleni kupameccsen a felnőtteknél is bemutatkozhatott.
Az olasz másodosztályban egészen decemberig kellett várnia debütálásra, akkor is csak a 88. percben kapott lehetőséget a Casertana elleni 3–2-es vereség során, fejlődése érdekében pedig egy osztállyal lejjebb, a Lefféhez küldték.
A gyerekként a világbajnok Paolo Rossit és az olaszhoz hasonlóan később ugyancsak (sőt háromszor is) aranylabdás holland Marco van Basten játékát csodáló Pippo számára a Serie C jó ugródeszkának bizonyult. A 21 fellépésen szerzett 13 találatával felkeltette a Verona figyelmét, és 1993-ban már a Serie B-ben termelte a gólokat. 36 bajnokin 13-szor volt eredményes, illetve egyetlen kupameccsén is betalált, de erre kettővel felelt a Palermo a hajrában (1–2).
A következő lépcsőfokot az 1994–1995-ös idény jelentette, amikor az olaszokkal megnyert U21-es Európa-bajnoki cím után 15 találattal vette ki a részét a Piacenza aranyéremmel és Serie A-ba feljutással záruló meneteléséből, ami után több mint 3 millió eurónak megfelelő lírahalomért (közel kétezerszeres volt a differencia a későbbi pénznem javára, amihez képest a mi 390 körüli árfolyamunk sem tűnik vészesnek) megvásárolta a Parma. Bár az együttes csak ezen a nyáron olyan klasszisokat szerződtetett, mint az 1994-es aranylabdás bolgár Hriszto Sztoicskov vagy a 2006-ban ugyancsak aranylabdássá váló Fabio Cannavaro, játszott a csapatban Gianfranco Zola, a svéd Tomas Brolin, Dino Baggio vagy éppen a kolumbiai Faustino Asprilla, hogy a 17 évesen szárnyait bontogató Gianluigi Buffonról meg ne feledkezzünk.
A gárda csupán a hatodik helyen zárt az olasz bajnokságban, Pippónak pedig kifejezetten rosszul ment, ha csak a góltermést nézzük, hiszen 22 fellépésen négy találatig jutott.
Az edzői karrierjének elején járó Carlo Ancelotti kinevezése mellett érkezett még többek között az argentin Hernán Crespo és Enrico Chiesa, a nem túl hatékony Inzaghinak pedig nem volt maradása, és csupán 90 ezer(!) euróért az Atalantához passzolták el.
Ha azt mondanánk, hogy a váltás nem sült el rosszul, akkor meglehetősen túlfinomkodnánk a helyzetet: 24 találattal a Serie A gólkirálya lett, kiérdemelve az első alkalommal kiírt év fiatal futballistája díjat a Serie A-ban.
Az 1997 és 2010 között létező elismerésben később olyan futballisták osztozhattak, mint Alessandro Nesta, Francesco Totti, Antonio Cassano (kétszer is), Alberto Gilardino vagy éppen Daniele De Rossi.
A bergamóiak ennek ellenére csak a középmezőnyben, a 10. helyen zártak, így nem sok esélyük volt megtartani azt a futballistát, aki egymaga több gólt szerzett, mint a teljes keret rajta kívül (24–20).
Rosszul persze nem járt a klub, hiszen egy évvel a 90 ezer eurós szerződtetése után 1997 nyarán 10,3 millióért adott túl rajta…
Így vagy úgy, ez az átigazolás azt jelentette, hogy Inzaghi hét év alatt a hatodik klubnál próbálkozhat meg beilleszkedni.
Nem lehet azt állítani, hogy ne kezdett volna villámgyorsan vételára törlesztésébe az Alessandro Del Pieróval és a francia Zinédine Zidane-nal félelmetes támadóegységet varázsoló Pippo, hiszen a Vicenza elleni olasz Szuperkupa-meccsen a 10. percben már két gólnál járt, a 80. percben pedig ő készítette elő Antonio Conte 3–0-s végeredményt beálló találatát.
Bő egy héttel később a bajnokságban is góllal debütált, és végül 18-szor volt eredményes az aranyéremig tartó út során, így rögvest két trófeát is nyert a „zebrákkal”, sőt a harmadik sem volt messze, hiszen a Bajnokok Ligájában – ahol ugyancsak az első meccsén rögvest betalált, és végül öt gólig jutott az első idényben – döntőig segítette a Juventust, hogy ott végül a Real Madrid erősebbnek bizonyuljon (0–1).
Amilyen jól alakult az 1997–1998-as évad, annyira félrementek a dolgok a következőben, Inzaghit kiállították a Lazio ellen elveszített Szuperkupa-meccsen, a bajnokságban botladozott a gárda, a kupából hamar kiesett, a Bajnokok Ligájában pedig öt(!) döntetlen után a záró körben a Rosenborg legyőzésével lett meg a továbbjutás a csoportból.
A Parma elleni hazai zakó (2–4 Crespo mesterhármasával és Chiesa góljával…) után jött az edzőváltás, a távozási szándékát már decemberben bejelentő Marcello Lippi helyére Ancelotti érkezett, és a kilencedik helyen álló együttes teljesítménye rögvest fel is javult, az első öt meccsből csak az Inter otthonában játszott 0–0 során nem lett meg mind a három pont, egészen az ötödik pozícióig jutottak a torinóiak.
Akik az Olympiakosz drámai végjátékot hozó kiejtésével (Conte a 85. percben szerezte a továbbjutást érő találatot Athénban) mentek tovább, és a Manchester United elleni elődöntőben sem álltak rosszul, Conte góljára Angliában a 92. percben felelt Ryan Giggs, de a visszavágón Inzaghi a 11. percre már 2–0-s előnyhöz segítette csapatát.
Sir Alex Ferguson együttese ezúttal sem adta fel, és David Beckham szöglete után Roy Keane szépített, majd a remek Dwight Yorke, Andy Cole kettős összjátékai után a végén még a győzelmet is megszerezte (2–3) – ahogyan nem sokkal később a Bayern München ellen is, minden idők egyik legdrámaibb BL-döntőjében.
A vereség után a bajnoki véghajrá sem alakult fényesen, így a 6. helyért, és az ezzel járó UEFA-kupa-indulásért playoffot kellett játszani az Udinesével, és bár a gól nélküli első felvonás után Inzaghi büntetőjével sokáig jobban álltak a torinóiak, végül az egyenlítő vendégek örülhettek.
Pippo a 27 góllal (és hét gólpasszal) záruló első idényt követően ezúttal 20 találatig jutott, az Intertotó-kupában pedig hozzálátott a javításhoz, mert bár nélküle kis híján kiestek a jelenleg a román másodosztályban játszó CSM Ceahlaul Piatra Neamt ellenében (idegenbeli 1–1 után hazai 0–0 jött), a következő három találkozón hét gól és két gólpassz volt a mérlege, a csapata pedig végül a Rennes-t felülmúlva bejutott az UEFA-kupába, ahol a Celta Vigo elleni nyolcaddöntő jelentette a végállomást.
Az igazi sokkot viszont a bajnoki végjáték hozta el, az első 26 fordulóban csak egy vereséget begyűjtő együttes épp az akkori győztes Lecce elleni hazai sikerrel február közepén élre állt, és egészen az utolsó körig vezetett is. A forma nem volt ugyanakkor remek, hiszen ezt követően a Milan, a Lazio és a Verona is legyőzte a Juvét, amely az utolsó előtti fordulóban csak egy érvénytelenített Cannavaro-találatnak köszönhetően maradt végül az élen.
A záráson óriási özönvíz érkezett meg Perugiába, de fél óra csúszással Pierluigi Collina engedélyt adott a játékra. A Lazio hozta a kötelezőt, így a római játékosok azzal a tudattal várták a Juve-meccs zárását, hogy ha a torinóiak kikapnak, akkor bajnoki címet ünnepelhetnek, ha ikszelnek, akkor ki-ki meccset játszanak az aranyéremért, ha pedig a „zebrák” nyernek végül, akkor ők a bajnokok. A fordulást követően Alessandro Calori találatával a házigazda vezetést szerzett, és mivel a Juventus nem tudott betalálni, a Lazio lett az idény aranyérmese.
Pippo 26 találattal újra a csapat legjobb befejezőjének bizonyult, de érkezett a nyakára 2000 nyarán az Eb-n épp az olaszok ellen aranyérmet eredményező gólt rúgó David Trezeguet, aki idővel egyre több lehetőséget harcolt ki magának, a korábban remekül működő kémia is bomlani kezdett Del Piero és Inzaghi között, utóbbi hiába szerzett öt gólt a BL-csoportkörben, a Juventus ennek ellenére utolsóként zárt a Deportivo La Coruna, Panathinaikosz, Hamburg trió mögött, a bajnokságban pedig ezúttal az AS Roma előzte meg centikkel a csapatot.
Inzaghi összesen 16 találatig jutott, amivel harmadszor lett zsinórban a csapat legeredményesebb játékosa, de a bajnokságban már Trezeguet volt az első számú góllövő, és hamar kenyértörésre került sor.
Kapóra jött a lehetőség a régi dicsőségét hajszoló Milannak, amely alaposan ki is nyitotta érte a pénztárcáját. Jöttek mindenféle számok 70 milliárd lírától elkezdve 45 milliárd+Christian Zenonin át a Sky Sports 17 millió fontos összegén keresztül 53 millió dollárról és 31,1 millió eurós lehetőségekről is, a transfermarkt.de végül 36,15 millió eurót írt, és mivel a korábbiakban is a német portál számaival dolgoztunk, most hagyjuk meg ezt. Lényeg a lényeg: akkoriban ez az összeg óriásinak számított, az inflációval kalkulált értéke jelenleg 61,3 millió euró lenne.
Inzaghi pedig ezzel végre megtalálta az ő helyét, azok után, hogy 10 év alatt hat csapatnál volt, karrierje hátralévő 11 évében már nem váltott.
Az első idény mindenesetre nem alakult simán, hiszen egy sérülés miatt hosszú hónapokra kidőlt, és 2001 decembere, valamint 2002 márciusának közepe között 23 meccsről is lemaradt. Ennek ellenére hamar megtalálta az összhangot Andrij Sevcsenkóval, és az idény során 28 tétmeccsen 16 gólig így is eljutott.
A következő idényben pedig robbantott, a BL-csoportkörben az első négy fordulóban a Lens 2–1-es legyőzése során duplázott, a Deport otthonában hármat lőtt (4–0), a Bayern oda-vissza 2–1-es legyőzéséből pedig összesen három góllal vette ki a részét. A második csoportkörben a Dortmund volt eredményes, az Ajax elleni negyeddöntő visszavágóján pedig egy gól és két assziszt volt a mutatója a 3–2-es siker során
Az idény végén pedig meglett végre az első BL-cím. És jött hozzá az extra is: A Juventus ellen!
A bajnokságban még 17 találat és egy bronzérem jött össze, a kupában egy találattal járult hozzá az elsőséghez, így 30 gól, két trófea és három érem volt a termés a 2002–2003-as idényben.
Az európai Szuperkupa elhódítása után a Milannal is megnyerte a scudettót, más kérdés, hogy a sérülésekkel is bajlódó Pippo relatíve kevéssel járult ehhez, csak 14 bajnokin tudott pályára lépni, három találatot jegyezve, és az évet is csak hét góllal zárta.
A BL-ben címvédőként a negyeddöntő első meccsén 4–1-re megverték a Deport, de hatalmas meglepetésre Spanyolországban 4–0-ra kikaptak, így elszállt az esély az újabb címre.
Jött az új idény és az újabb lehetőség, no meg egy régi vetélytárs, Crespo személyében...
A Dida – Costacurta, Nesta, Maldini, Kaladze – Pirlo – Gattuso, Seedorf – Rui Costa – Sevcsenko, Inzaghi felállás sem volt rossz, de még ehhez képest is brutálisnak festett a 2005-ös finálé kezdője, amely Dida – Cafu, Stam, Nesta, Maldini – Pirlo – Gattuso, Seedorf – Kaká – Sevcsenko, Crespo volt, és az első félidőben Maldini első perces találata után az argentin csatár duplájával már 3–0-ra vezetett a Milan, hogy aztán a Liverpool minden idők egyik legemlékezetesebb BL-döntőjében (igen, nem véletlen a déja vu) tizenegyesekkel legyőzze Carlo Ancelotti együttesét.
Pippónak csupán 15 meccs és alig 592 játékperc jutott, és a következő évad sem indult jól, egy bokasérülés miatt októberig nem tudott rajthoz állni, ehhez képest az idény további része már egészen flottul ment neki, 31 tétmeccs és 17 gól a valódi visszatérését jelentette.
A bajnoki és BL-ezüst mellett egy hazai Szuperkupa azért bekerült a vitrinbe a 2004–2005-ös idényben, a következőben viszont a bajnoki bronzérem és a BL-elődöntő jött össze, utóbbit a Barcelona ellen bukták el a piros-feketék.
Úgy festett, ha jól megy a Milannak, akkor Inzaghival van valami, ha neki megy, akkor meg a csapatnak jön közbe valami. A 2006–2007-es idényben ismét csendesebb volt, bár két BL-selejtezőn is betalált, a bajnokságban csak kétszer volt eredményes, ehhez képest a végül felmutatott 11 gól nem is festett rosszul.
Még a rajt előtt Sevcsenkót „elrabolta” a nagy terveket szövögető Chelsea, itt már egyértelműek Kaká hajtotta a piros-feketék malmát, a befejezésekre rajta kívül Alberto Gilardino és a 2007 januárjában igazolt Ronaldo csatlakozott be, de azért ez már nem tűnt olyan félelmetes gárdának, mint a megelőző években.
Ehhez képest a csoportkör után a Celtic hosszabbításos búcsúztatását a Bayern müncheni kiejtése, majd a Manchester United elleni hazai fordítás követte, így 2003 és 2005 után 2007-ben is meglett a BL-döntő. A Dida – Oddo, Nesta, Maldini, Jankulovski – Gattuso, Pirlo, Ambrosini – Kaká, Seedorf – Inzaghi féle formáció visszavágott a Liverpoolnak a két évvel korábbi vereségéért,
Pippo pedig megdicsőült, a 45. és a 82. percben is ő volt eredményes, Dirk Kuyt a végén csak kozmetikázni tudott (2–1).
Az európai Szuperkupában ugyancsak ő törte meg a jeget a Sevilla ellen, a szünetben a spanyolok 1–0-ra vezettek, Inzaghi egyenlítése után Jankulovski fordított, Kaká pedig pontot tett a kérdések végére, a klubvilágbajnokságot pedig duplájának köszönhetően 4–2-re nyerte meg a Milan a Boca Juniors ellen, innen Nesta és Kaká, onnan Rodrigo Palacio és Pablo Ledesma volt még eredményes.
A piros-feketék aranykorszaka viszont ezzel a végére ért. A Zlatan Ibrahimovic fémjelezte csapata 2011-ben még bajnok lett, majd megnyerte a Szuperkupát, a bajnoki címet viszont már nem tudta megvédeni, majd a legnagyobb sztároknak anyagi okok miatt távozni kellett, és a 2022-es bajnoki címig egy 2016–2017-es hazai Szuperkupa volt az össztermés.
Ami Pippót illeti, a 2007–2008-as idényben 29 fellépésen 18 gólt pakolt a közösbe, ezt 32/16-tal kísérte, aztán cseresorba kényszerülve 33 meccsen öt találat jött, mielőtt keresztszalag-szakadás miatt fél évre kidőlt 2010 novemberében, pedig addig 224 játékperc alatt négyszer is eredményes volt, kétszer a Real Madrid ellen. Ebből még visszatért, de húzódások és betegségek miatt az utolsó éve csupán 163 percet hozott a pályán.
Karrierjét a Novara elleni bajnokin zárta, a 38. fordulóban a 67. percben csereként állt be Antonio Cassano helyére, a 82. percben pedig ő szerezte meg a 2–1-es sikert eredményező találatot...
Az U21-es Európa-bajnoki címéről és a 2000-es Eb-ezüstről már tettünk említést, de játszott ő az 1998-as, a 2002-es és a 2006-os világbajnokságon is.
Ez utóbbin végül válogatott szinten is felért a csúcsra, hiszen az olasz csapat Franciaországot büntetőkkel legyőzve világbajnok lett, más kérdés, hogy ebben olyan nagy szerepe már nem volt Inzaghinak, aki csak a csehek elleni csoportzáráson kapott egy fél órát a hajrában. Persze, ez is elég volt neki ahhoz, hogy szerezzen egy gólt a németországi viadalon.
A címeres mezben 57 fellépésen 25 találatig jutott, közte a magyarországi vb-selejtezőn (2000. szeptember 3.) szerzett duplájával. Azon a meccsen amúgy a mieink részéről Horváth Ferenc mindkétszer egyenlíteni tudott, így 2–2 lett a vége.
Bár játékosként Filippo jóval gazdagabb múlttal büszkélkedhet, az edzői karriert illetően azért Simone lényegesen eredményesebb.
Pippo rögvest a Milannál kezdett, ahol 2014 és 2015 nyara között ugyanúgy megbukott, mint lényegében egy bő tízéves periódus során mindenki, aki megpróbálta a kátyúba ragadt szekeret megtolni.
Ezt követően a Veneziával nyert harmadosztályt, a Beneventóval pedig Serie B-t, de az élvonalban nem tudta már benntartani a kiscsapatot.
Utána volt a Brescia edzője, jelenleg pedig az ugyancsak másodosztályú Regginát dirigálja. A legutóbbi idényt a hetedik helyen zárta a csapat, ezzel bekerült a feljutásról döntő playoffba, de ott rögvest ki is kapott a Südtiroltól, amelyet az elődöntőben a Bari búcsúztatott, amelyet pedig a Cagliari vert meg a döntőben.
Simone időközben nyert három Olasz Kupát, négy olasz Szuperkupát, és BL-döntőig vezette az Internazionalét az előző kiírásban...
Nem rossz napok voltak ezek az olasz futball történetében, hiszen egy nappal Inzaghi után született Javier Zanetti, a (Milannak és Juvénak egyaránt) nagy rivális Inter legendája. Az argentin hátvéd 1995-ben a Banfieldtől érkezett a fekete-kékekhez, hogy aztán 858 tétmeccsen át szolgálja a milánói együttest.
Az Interrel öt bajnoki címet, négy-négy kupát és Szuperkupát, BL-t, UEFA-kupát és klubvilágbajnokságot, összesen 16 trófeát nyert.
Inzaghi 20 alkalommal játszott ellene tétmérkőzésen (csak Pavel Nedved ellen volt ennél is több, 21 fellépése), ebből tízszer Pippo csapata nyert, négy győzelem és hat Inter-siker mellett.
A 145-szörös válogatott az argentinok ezüstkorszakában ténykedett, Copa Américán 2004-ben és 2007-ben, Konföderációs Kupán 1995-ben és 2005-ben, olimpián 1996-ban maradt le kevéssel az aranyéremről.
(Borítókép: Filippo Inzaghi 2007. május 23-án. Fotó: Alex Livesey / Getty Images)