Elkezdődött a felkészülés a 2023–2024-es kézilabdaszezonra, melynek során öt magyar klubcsapatnak szurkolhatunk a Bajnokok Ligája-főtáblán, emellett válogatottjaink is olimpiai kvótáért harcolhatnak az idény során. A szezonra való felkészülésként úgy a női, mint a férfi szakág tekintetében kísérletet teszünk az elmúlt évad tanulságainak levonására egy-egy kézilabdás csúcseseményre fókuszálva, amely az Index szerint a legjobban rámutat a sportágban tapasztalható, a következő idényt is nagyban befolyásoló folyamatokra. A női Final Four után ezúttal a férfi szakágban elemeztük a nagyképet, esetükben a januári világbajnokságon keresztül.
A vb-n aranyérmes dánok kulcsa a koncentrációkészségben és ezen keresztül a jó helyzetkihasználásban rejlik, ami különösen fontos a mai kézilabdázásban, és nem csak a férfimezőnyben. A csapatok már jellemzőbben építenek az egy-egy elleni szituációkra, mint az összetett figurákra. A szezon fókuszában mindkét szakág esetében nagy valószínűség szerint az olimpia lesz, a kvóták tekintetében azonban érdemi versenyre csupán két-három hely esetében számíthatunk.
A 2023-as, olimpiai kvalifikációs férfi kézilabda-világbajnokság volt az első, ahol a labdarúgáshoz hasonlóan rendkívül alapos statisztikákat kaphattunk mérkőzésről mérkőzésre. Igaz, ezek a labdarúgással ellentétben sokszor nem relevánsak – például a labdabirtoklás százalékos aránya –, viszont a várható gólszám (xG) rendkívül érdekes dolgokat rejtett.
Míg a labdarúgásban erős összefüggés van az xG mutató és a ténylegesen megszerzett gólok, így az eredményesség között is, addig a férfi kézilabda-világbajnokságon ez nem teljesen így volt.
Az eredményesség sokkal inkább azzal állt összefüggésben, hogy a mérkőzésenként szerzett gólok száma mennyivel haladta meg a várható gólok számát, ami nevezhető átlagos többletgólnak is.
Ha a világbajnokság negyeddöntős mezőnyét vizsgáljuk, akkor az átlagos többletgól szerinti rangsor hűen visszatükrözi a csapatok végső helyezését, egyedül Németország végzett ehhez képest hátrébb, Svédország pedig előrébb a világbajnokságon. Az aranyérmes Dánia ebben a tekintetben is remekelt, 5,97-es átlagos többletgóljával kiemelkedett a mezőnyből, míg Magyarország az egyetlen volt az első nyolcban, amelynek xG-je magasabb volt, mint a tényleges mérkőzésenkénti gólszáma.
| átlagos többletgól (átlagos gólszám – átlagos xG) | gól/mérkőzés | xG/mérkőzés | |
| Dánia | 5,97 | 33,33 | 27,36 |
| Németország | 4,5 | 30,33 | 25,83 |
| Franciaország | 2,6 | 31,67 | 29,07 |
| Spanyolország | 2,2 | 32,33 | 30,13 |
| Norvégia | 1,37 | 30,33 | 28,96 |
| Svédország | 1,3 | 29,33 | 28,03 |
| Egyiptom | 0,07 | 30,67 | 30,6 |
| Magyarország | −1,13 | 27,67 | 28,8 |
De mit is jelent ez? Az xG az egyes szituációkból leadott lövések múltbeli hatékonyságát alapul véve kalkulálja ki minden egyes mérkőzésen azt, hogy mennyi gól várható az adott csapattól.
Amennyiben egy válogatott ezt messze túlszárnyalja, az azt jelenti, hogy fejben nagyon erős, és koncentráltan tud befejezni nehezebb szituációkból is.
Ez azt is mutatja egyben, hogy a döntéshozatalokra és a kivitelezésekre több oxigénje marad a játékosoknak, tehát ilyen módon az erőnléti állapotnak is egy jó mutatószáma. A magyar válogatottra nézve ez azt jelenti, hogy ha az xG mutatók visszatükröznék a tényleges gólszámot, akkor a csapatnak az ötödik helyen kellett volna befejeznie a világbajnokságot, ugyanakkor a szerzett gólok tekintetében lefelé lógott ki a negyeddöntős mezőnyből.
A gond tehát nem a helyzetek kialakításával volt, hanem a befejezések kivitelezésével, ami rámutat arra, hogy erőnlét, ezáltal pedig koncentráció tekintetében is elmaradunk a közvetlen világelittől.
A dán kézilabda-válogatott valósággal végiggázolt a mezőnyön, immár sorozatban harmadszor, hiszen Nikolaj Jacobsen együttese a 2017-es, Magyarország elleni nyolcaddöntő óta veretlen a világbajnokságokon. A 2000-es évek második felét és a 2010-es évek első felét Franciaország dominálta, azóta pedig ha nem is ugyanolyan mértékben, de Dánia emelkedik ki a férfi kézilabda mezőnyében.
Ennek egyik oka, hogy az elmúlt években egyre inkább kiütközött a dán – és úgy általában a skandináv – kézilabdázásban rendelkező innovációs potenciál. Ennek okait hosszasan lehetne fejtegetni, de a kulcs talán mégis ott van, hogy
az innováció alapvetően mégis inkább alulról felfelé irányuló folyamat, és a skandináv kultúra a sportban is a kis, helyi szervezetekre épít a központi akadémiákat előtérbe helyező francia, német és magyar szemlélettel szemben.
Az újítások a játékosok kiválasztásában és képzésében, ebből fakadóan pedig a csapatok játékában és taktikájában is megmutatkoznak. Az már jó pár évvel ezelőtt világos volt, hogy egy csapat nem akkor lesz eredményes, ha minél több figurát tud, hanem ha kettőt-hármat úgy begyakorol, hogy azzal akkor is eredményes tud lenni, ha az ellenfél már tudatosan készül rá.
Az viszont a 2023-as férfi kézilabda-világbajnokságon mutatkozott meg először, hogy a sportág kis túlzással olyan szinten felgyorsult, hogy nincsen idő figurákat játszani.
Elsősorban a skandinávok, köztük is leginkább a dánok játékára volt jellemző az, hogy a kapus kidobásából vagy középkezdésből gyorsan felhozták a labdát, és a belső emberek a rendezetlen védelmet egy-két húzásból szétszedték, majd helyzetbe kerültek, vagy letették a labdát a nagy szögből beugró szélsőknek.
A dánoknál, a norvégoknál, de akár az egyiptomiaknál is azt látjuk, hogy a három belső poszt szinte már teljesen összemosódott, és
aki hivatalosan balátlövő, irányító vagy jobbátlövő, azoktól már elvárás, hogy mindhárom említett poszton tudjanak játszani.
Ehhez azonban megfelelő dinamika és kombinatív, gyakorlatba is átültetett taktikai gondolkodás kell.
Nálunk még teljesen elkülönül a három poszt, a mi átlövőink nem tudják irányítani a játékot, míg ez a dánoknál elmondható a Matthias Gidsel, Mikkel Hansen, Simon Pytlick hármas összes tagjáról, ahogy a norvégoknál is Sander Sagosenről, Christian O’Sullivanről vagy éppen Goran Johanessenről. Ez azt is jelenti, hogy a norvég és a dán csapatnak is sokkal nagyobb variációs lehetőségeik vannak taktikailag, mint a magyar együttesnek.
Az ebből leszűrt tanulságokkal talán a magyar utánpótlás azon problémájának egy szeletét is megfejthetjük, hogy miért vannak jó eredményeink korosztályos szinten, és ezeket miért nem tudjuk átültetni a felnőttszintre. Ennek egyik oka, hogy az utánpótlás-világversenyeken összeszokott, figurákra építő játékkal az ellenfelek fölé tud nőni a magyar csapat, azonban a taktikai képzés nálunk megelőzi és dominálja az egyéni képzést, ami a felnőttszinten visszaüt, és erőnléti, ebből fakadóan mentális hátrányt jelent a világelittel szemben.
A játék felgyorsulása azonban dilemmákat is hoz magával, amit az izlandi első sor pont a magyarok elleni világbajnoki csoportmérkőzésen tapasztalt meg. Ami biztos, hogy egy csapat jelenleg is abból profitál a legtöbbet, ha az összeszokott belső emberei minél többet vannak a pályán,
a kitörési pont pedig ebből fakadóan ott lehet az elkövetkező években, ha egy-két átlövő vagy irányító felnő a kezdők mellé, és a támadások szervezését már nem három, hanem négy-öt játékosra egyaránt lehet bízni.
Különösen igaz lesz ez a világeseményekre, ahol sűrű menetrendben egymást követik a mérkőzések.
Bár a Bajnokok Ligája, főleg annak végjátéka a legtöbbször a kézilabdázás csúcsát jelenti sportszakmai szemmel is, abban talán konszenzus van, hogy a következő idény fókuszában a 2024-es párizsi olimpia, ezzel együtt pedig az oda kvalifikáló válogatott versenyek állnak.
Az olimpián 12 válogatott vehet részt. Közülük a férfiaknál az egyik biztos résztvevő a házigazda jogán Franciaország, míg a másik biztos induló világbajnokként Dánia. Rajtuk kívül a 2023-as Pánamerikai Játékok, az ázsiai kvalifikációs torna, a 2024-es Európa-bajnokság és a 2024-es Afrika-bajnokság győztese jut ki egyenes ágon, míg az európai elit és a középmezőny felső része a kvalifikációs tornákon méri össze erejét, ahol még hat hely kiadó az olimpiára.
Mivel Párizsban van az olimpia, ezért ezúttal arra is van esély, hogy akár kilenc európai csapat vegyen részt az ötkarikás játékokon.
Bár ez első látásra kifejezetten nagy versenyt ígér a kvalifikációs helyekért, igazából mindez csupán az utolsó két-három kiadó pozícióra lehet igaz.
A legutóbbi olimpia óta két világversenyt rendeztek, a 2022-es Európa-bajnokságot és a 2023-as világbajnokságot. Ezeken a versenyeken ugyanaz a négyes, a spanyol, svéd, dán, francia kvartett jutott be az elődöntőbe, mögöttük pedig a norvégok tudtak még stabilan a hatba kerülni.
Még egy érdekesség, ami szintén azt mutatja, hogy a nemzetközi elitmezőny mennyire bebetonozott:
a 2023-as világbajnokságon a legjobb nyolcba kerülő csapatok közül hét az azt megelőző, 2021-es világbajnokságon is bejutott a negyeddöntőbe,
az olimpián pedig a három dobogós szintén a már említett kvartettből került ki a svédek kivételével.
A dán és a francia csapat már kvalifikált, a kvalifikációs tornákon, valamint az Európa-bajnokságon pedig nagy valószínűséggel könnyűszerrel követi őket a spanyol, a norvég, a német és a svéd együttes. Mögöttük három hely kiadó az olyan, középmezőny elejéhez tartozó európai válogatottak számára, mint az izlandi, a horvát, a portugál, a szlovén, vagy éppen a magyar.
Klubszinten bár a Magdeburg berobbant az európai elitbe a Bajnokok Ligája-győzelmével, ugyanakkor a BL-szereplésért a Bundesliga kivételével gyakorlatilag nincs érdemi verseny sehol, és a kevésbé kiemelt ligák bajnokcsapatainak kvalifikációjával kapcsolatban sokkal több szerep jut a sportdiplomáciának, mint a tényleges teljesítménynek.
A női szakágban még valamilyen szinten érthető, hogy nem rendeznek selejtezőket, hiszen nagyon szűk a nemzetközi szinten versenyképes mezőny. A férfiaknál viszont az Európa-liga felsőháza helytállna a Bajnokok Ligájában is, ezért a BL 16 csapatos mezőnyéből legalább három-négy hely kiosztásánál abszolút lenne létjogosultsága a selejtezőnek. Ezáltal nagyobb szerep juthat a pályán nyújtott teljesítménynek, mint a klubvezetők és sportdiplomaták háttértevékenységének.
(Borítókép: A dán kézilabda-válogatott ünnepli győzelmét a 2023-as világbajnokságon január 29-én. Fotó: Michael Campanella / Getty Images)