A rendszert az Intel legújabb processzorcsaládja, az Ivy Bridge köré építettük, azon belül is a legerősebb processzort, egy négymagos, 3,5 gigahertzen futó Core i7-3770K-t választottuk. Mivel a gépet természetesen nem vettük, hanem összekéregettük a különböző alkatrészgyártók hazai képviseletétől, alaplapnak azt az Intel DZ77GA-70K-t használtuk, ami a processzorral együtt érkezett – ez egy kifejezetten játékosoknak kitalált, nagy teljesítményű alkatrész, így bizalmat szavaztunk neki. Memóriából két készletet kaptunk, egy 1600 megahertzen működő 8 gigabájtost, illetve egy 2133 megahertzen futó 16 gigabájtosat – sajnos csak az előbbit tudtuk kipróbálni, a másik a szintén speciális processzorhűtő gigantikus méretei miatt egyszerűen nem fért el az alaplapon.

Hűtők tekintetében is a legjobbat kerestük, így került hozzánk a Cooler Master PC812, egy hatalmas alumíniumdarab, ami a hűtőventilátorral együtt majdnem egy kilót nyom, egészen pontosan 979 grammot. Táp terén is komolyan beszéltünk, amikor egy 1300 wattos, de szellemszerűen halk példányt kértünk. Kellett az erő, hiszen a játékgép lelkénél, a speciális grafikus kártyánál semmi sem fogyaszt többet. Itt eleinte megbicsaklott a projekt, ugyanis az istennek sem sikerült senkitől kunyerálni az eredetileg kinézett, 300 000 forintos Nvidia GTX 690-ből, pedig egészen a német főhadiszállásig elhallatszott a szavunk. A pillanatnyilag a legjobbnak mondott kártyából tehát nem volt készleten, de nem estünk kétségbe, kértünk a második legjobból a GTX 680-asból, de abból rögtön kettőt. A terv az volt, hogy a két kártya erejét összeadva igazi szörnyet építünk, ráadásul még soha egyikünk sem csinált ilyesmit, így azt is le tudtuk tesztelni, mennyire bonyolult „SLI-be kötni két VGA-t”.

Két dolog hiányzott még a Szörnyből: valami, amin az adatokat tartjuk, és valami, amibe ezt az egészet stílusosan bele tudjuk pakolni. Mivel a mozgó alkatrészekből álló merevlemez, vagyis a winchester már a múlt, egy Kingston SSD-re esett a választás, ami 480 gigabájtos méretével nemcsak az operációs rendszernek biztosít elég helyet, de a manapság 10-15 gigás játékokból is elfér rajta jó néhány. Az egyszerűség kedvéért hagyományos merevlemezt nem használtunk, de a teljesség kedvéért mindenképp fontos megjegyezni, hogy ha valaki filmeket, sorozatokat, zenéket is tárolna a gépén, az ne sajnálja azt a pár tízezer forintos pluszt egy 2-3 terabájtos merevlemezre (esetleg vegyen még öt SSD-t, ez ebben az árkategóriában már gusztus dolga).

Kellett tehát még egy doboz, és itt jött az első olyan alkatrész, ami láttán még a nem hozzáértők is megálltak a tesztasztal mellett legalább annyi időre, amíg megpróbálták kitalálni, mi lehet a 70 centiméter magas, 65 hosszú és 30 centinél is szélesebb, fekete fémmonstrum. Hűtő? Mobilklíma? – hangzottak a kánikula miatt fájdalmasan determinált tippek, de nem, ez továbbra is egy számítógépház (közismertebb nevén doboz). Méghozzá az általunk talált legdrágább, ami – miután mindent belepakoltunk – 23,7 kilogrammot nyomott, így a tetejére szerelt bukócsőszerű fogantyúk nélkül csak igen körülményesen lehetett volna megmozdítani.

Processzor	Intel core i7 3770K	83 000 Ft
Alaplap	Intel DZ77GA-70K	60 000 Ft
Memória	Kingston KHX1600C9D3K2 8GB	15 600 Ft
Videókártya	Palit Jetstream GTX 680	163 525 Ft
Videókártya 2	Palit Jetstream GTX 680	163 525 Ft
CPU-hűtő	Cooler Master TPC 812	22 000 Ft
Táp	Cooler Master Silent Pro Hybrid 1300W	85 000 Ft
Ház	Cooler Master Cosmos II	98 500 Ft
SSD meghajtó	HyperX SSD 3K 480 GB	166 000 Ft
Monitor	ASUS VG278	148 000 Ft
Összesen		1 005 142 Ft

Összeszerelés, telepítés

Az első és legfontosabb tapasztalat: ha valaki egymillió forintot költ egy számítógépre, dobjon rá még háromezret, és hagyja, hogy a boltban szereljék össze. Magamat közepesen tapasztalt pécészerelőnek tartom, és alapvető igazság, hogy a számítógépek belsejében a csatlakozók 99 százalékát csak egy helyre, és egyféleképpen lehet bedugni, ettől függetlenül órákig izzadtam, mire végül összeállt a Szörny. A legtöbb gondot a processzorhűtő felszerelése okozta. Mint azt említettem, egykilónyi, szabadon lógó alumíniumról van szó, így a biztos rögzítéshez először egy fémlapot kell az alaplap hátuljára csavarozni, majd ebbe a megerősített tartószerkezetbe belecsavarozni a CPU-hoz csatlakozó blokkot (nőgyógyászok előnyben). Végül csak sikerült összejátszani a húszezer forintos ára ellenére sem bolondbiztos meneteket a minicsőkulccsal szorítható csavarokkal.

A hűtő felszenvedése után közvetlenül derült ki, hogy a kétféle memóriamodul közül csak az egyiket érdemes kibontani, a másik ugyanis jó két centivel magasabb annál, mint amit az alaplap teteje és a hűtő alja között hagyott hely megenged. Ez a probléma amúgy közismert, aki legalább egyszer szerelt össze gépet az elmúlt 3 évben, az tudja, hogy érdemes erre még a vásárlás előtt odafigyelni – mindenesetre vicces, ahogy még a drága alkatrészek is kiütik egymást, sőt igazából csak ezekkel van ilyen baj.

Volt egyébként később is olyan élményünk, hogy a pénz nem mindig boldogít. Történt ugyanis, hogy egy reggel hiába nyomogattam a túldizájnolt bekapcsológombot, nem történt semmi. Megigazgattam a kapcsolót az alaplappal összekötő csatlakozót, de továbbra sem volt a kattogáson kívül bármi következmény, így békén hagytam, és két napig az alaplapon elhelyezett, dedikált bekapcsológombbal indítottam a rendszert. Azért kihajtani a kispolski-motorháztető méretű oldalajtót, majd matatva életet lehelni egy doberman marmagasságával vetekedő gépbe mégiscsak profibb, nem igaz?

Aztán két nap múlva tettem egy újabb próbát az előlapi gombbal, és puff, megint minden működött – a tanulság tehát, hogy a számítástechnika megmagyarázhatatlanul előkeveredő, majd magától megjavuló hibái nemcsak az olcsó géppel szívó emberek életét keseríti meg. (A jelenséget egyébként Szabózé-effektusnak is nevezhetjük, mert mint kiderült később, a kultrovatos kolléga játszott addig a bekapcsolótáblával, amíg átmenetileg el nem rontotta azt.)

Persze voltak pozitív tapasztalatok is. Például a két videokártya összekötése gyerekjáték az alaplap mellé adott hídszerű alkatrésszel, és később a szoftveres engedélyezés sem volt sokkal bonyolultabb – a kártyák vezérlőprogramja automatikusan felajánlotta, hogy kattintsunk egyet a megfelelő helyre, és örüljünk a mindent legyőző erőnek. Sokkal jobban féltem attól, hogy a kész gép hangja a Tu–154-esekével is vetekszik majd, de ha valahol számít a pénz, akkor itt – szinte nem is volt hangja a gépnek, még teljes terhelés mellett sem reklamált senki, pedig sűrűn ülünk a szerkesztőségben. Lehet persze, hogy nem lett volna baj egy kis extra hűtés, a teszt során ugyanis az is kiderült, hogy egy ilyen szerkezet akár a lakás fűtésébe is aktívan beszállhat, a tetején kiáramló hő huzamosabb játék esetén akár a ház tetejére helyezett kávét is melegen tarthatta volna.

Hétköznapra túl sok

Tisztázzunk valamit, hogy azok is képben legyenek, akiknek az irodai munkaállomás az egyetlen viszonyítási alapjuk a cikkben szereplő Szörny erejét érintően: ez a gép hihetetlen. Villámgyorsan, a gomb megnyomásától számított 14 másodpercen belül tölti be a Windows 7-et, és még ennél is gyorsabban, hat másodperc alatt áll le, feltéve persze, hogy nem állja útját valami alattomos rendszerfrissítés. A böngésző jóformán hamarabb indul el, mint hogy rákattintanánk az ikonra, a szövegszerkesztő betöltésére sem kell egy pislogásnál többet várni, ahogy a Photoshop sem vesz el túl sok időt az életünkből – ezek azonban elsősorban a villámgyors SSD-nek köszönhetők, a processzor hétköznapi teljesítményének bemutatásához más kell. Valamiért úgy gondoltam, hogy jellemző adat lesz 4 gigabájtnyi adat tömörítése (igen, azért, mert a torrentoldalakra így kerülnek fel a filmek), és tessék: 94 darab 50 megabájtos tömörített fájl 25 másodperc alatt áll össze az eredeti egésszé, és nagyjából 3 perc kell ahhoz, hogy újra letömörítsük. Ugyanez a szabvány irodai gépemen (2,5 gigahertzes kétmagos Pentium E5200-as processzor, 2 giga RAM): 4 és fél perc kitömörítésnél, és fél óra visszafelé.

A gép átlagos teljesítményét különböző tesztprogramokkal, vagyis benchmarkokkal is mérhetjük, például az ingyenes NovaBench nevű programmal, ami leméri a lebegőpontos számítások mennyiségét, az MD5 Hashing és a memória átviteli sebességét, meg egy halom egyéb dolgot, ami a sok nullából meg egyesből pornót és lövöldözést gyárt. A  NovaBench szerint pedig a Szörny pont háromszor erősebb, mint az elmúlt három hónap világszerte lemért átlaga. Persze óvatosan kell bánni azzal, hogy elkezdjük összeméregetni a sajátunkat a netes őrültekével – van pár nagyon gazdag ember a világon, aki sportot űz abból, hogy olyan gépet építsen, ami a legtöbb pontot szerzi az ilyen benchmarkprogramokban. Hamar elpárolog a büszkeségünk, amikor a milliós géppel még a top százba sem férünk be.

Csak a hülyeség szab határt

Lássuk tehát, mi történik, ha arra használjuk a gépet, amire eredetileg is akartuk: játszunk vele. Összeszedtük a pillanatnyi mezőny legnagyobb erőforrás-igényű játékait, és sorban elindítottuk ezeket. Sem a Crysis 2-ben, sem a Battlefield 3-ban nem tudtunk olyan beállításokat bekapcsolni, amik egy pillanatra is megakasztották volna a látványt, még a legnagyobb tűzharcban is 60-100 képkocka jelent meg előttünk másodpercenként (nyugalmi időszakban pedig akár 1000-ig is felment).

Szintén nem éreztük a további bővítés kényszerét a Max Payne 3 lövöldözős, vagy a Batman Arkham City verekedős tömegjelenetei között, pedig elméletileg itt is a legfejlettebb grafikát láttuk, ami játékban csak lehetséges manapság. A már kétéves, de még mindig látványos, és mérőeszközként is megbízható Call of Juarez 2 terheléses tesztjéből kiderült, hogy egy átlagos, 150-200 ezer forintos gép teljesítményének nagyjából tripláját kapjuk a négyszeres pénzért, de ez egyben azt is jelenti, hogy legalább kétszer hosszabb ideig valószínűtlen olyan játékok megjelenése, amik két vállra fektetnék a masinát. Persze csak akkor, ha ésszerűen gondolkozunk, és nem dőlünk be (még ennél is jobban) a marketingnek, esetünkben a 3D-marhaságnak.

A konfigurációhoz választott ASUS VG278 típusú monitor ugyanis háromdimenziós megjelenítésre képes, szemüveges változatban. Az Nvidia 3D Vision 2 nevű eljárás egy továbbfejlesztett változat, és az első 5-10 percben képes olyan meglepetéseket okozni a felhasználónak, ami miatt a közepesen kényelmetlen szemüveget is hajlandó magán tartani. Azonban ahogy az orrunk hamar hozzászokik a kellemetlen érzéshez, úgy a szemünk is viszonylag gyorsan elfelejti különlegesnek mutatni a háromdimenziós képeket, így az ember egyszer csak úgy dönt, hogy kikapcsolja az egészet a francba. Ennek két előnye van – egyrészt elég, ha az amúgy szép képű, gyors monitornak az olcsóbb változatát vásároljuk meg, másrészt a felesleges parasztvakításra elpazarolt erőforrások is felszabadulnak.

A 3D bekapcsolása a tesztek szerint 25-50 százalékos teljesítménycsökkenéssel jár azonos felbontás és részletesség mellett, ami már ahhoz is majdnem elegendő, hogy még a Szörny esetén is a kritikus, másodpercenkénti 40 képkocka alá essen a sebesség. És mindez egy olyan élményért, ami még azoknak is csak korlátozott gyönyört nyújt, akik nem szédülnek bele az első pillanatban. Persze kicsit visszább lehetne venni az árnyékok részletességéből, vagy ki lehetne kapcsolni a harminckétszeres élsimítást, de ha van egy egymilliós gépünk, akkor ne kössünk kompromisszumokat, főleg ne egy ilyen mondvacsinált, a játékokban tökéletesen felesleges funkció miatt, mint a 3D.

Az alternatívák

A Szörnyben bőven van még kakaó, ha nem féltem volna attól, hogy a túlhajtással valami helyrehozhatatlan kárt teszek a több havi fizetésemet kitevő eszközökben, nyilván simán kihozhattunk volna még 10-20 százalékos teljesítménynövekedést. Persze ez az egész már csak játék a számokkal, olyan, mint a különbség a tíz- és a tizenegymilliárd forint között, halandó számára megfoghatatlan, mégis létező különbség. Az igazán őrültek (nem a most használt alaplapba) például négy GTX 680-ast pakolnak, a processzort meg folyékony nitrogénnel hűtik, szóval ha nagyon gazdag lennék, még bőven tudnék pénzt költeni felesleges hülyeségekre.

Azonban ha a másik irányban kutakodunk, bele is futunk a lassan évtizedes „pécé a konzolok ellen”-vitába, hiszen egy hatvanezer forintos játékkonzollal, no meg egy kétszáz-kétszázötven ezres HD tévével nagyjából ugyanitt vagyunk. Persze, a Szörnyön olyan szintű részletességet, simaságot és látótávolságot állíthatunk be magunknak, amilyen csak tetszik, de az alábbi képek alapján próbálja meg mindenki eldönteni, hogy megéri-e ezért közel háromszor annyit fizetni. Ugyanakkor igaz az is, hogy egy pécét még ezernyi dologra lehet használni, míg egy konzol szinte csak játékra jó. Ez azonban inkább a 150-200 ezer forintos konfigurációknál fontos érv, hiszen csak kevesen akkora fanatikusok, hogy ennyit költsenek csak azért, hogy egy másodperc alatt induljon a Word és az Excel.

Van-e értelme tehát otthon összerakni egy ilyen gépet? Ha van rá pénz, csak bátran. Ha nincs, akkor sem teljesen hülyeség néha többet áldozni egy-egy részegységre, bár tény, hogy az itt használt cuccok közül talán a processzor és a videokártya (utóbbi nem párosával vásárolva) az, ami nem számít istenkísértésnek, minden más az egyszeri júzer szemüvegével nézve fájdalmasan túlárazottnak tűnik. De ez sem jelenti azt, hogy butaság az átlagosnál drágább, de jobb minőségű tápegység vagy RAM-modul, egy könnyen szerelhető és jól szellőző ház, vagy épp egy kisebb méretű SSD. Ez utóbbi amúgy az elmúlt 5 év nagy találmánya, ha lassú, de SATA-csatolófelülettel rendelkező gépe van, ha szeretné, hogy 30 ezer forint elköltésével megtáltosodjon a régi masina.

Abban az esetben pedig, ha a fenti képek alapján azt gondolja, hogy egy konzol ugyanolyan jó, mint a mi milliós Szörnyünk, ne gondolkozzon tovább egy pillanatig sem azon, mi kell önnek – menjen, és költsön jóval kevesebbet ugyanazért a boldogságért, amihez másnak egymillió is kevés.

(A tesztgép alkatrészeinek összeválogatásában az Intel, az Nvidia, az Expert Zrt., a Kingston, és a Cooler Master segített, a tesztjátékokat az EA és a CNG.HU Kft adta.)