Hacsak a Microsoft következő Xbox-konferenciáján nem fog Steve Ballmer meztelenül táncolni a színpadon Gangnam Style-t, a Sony az év legnagyobb várakozással övezett és legfurábban elsült videojátékos eseményét hozta össze a Playstation 4 bemutatása alkalmából. A cégnek szerda este sikerült úgy bemutatnia az új játékkonzolt, hogy magát a gépet még képen se mutatta meg az összesereglett újságíróknak, a PS4-re érkező játékok közül pedig olyanok aratták a legnagyobb sikert, amikkel már hónapok óta tele a YouTube. És ezzel együtt sem volt olyan ember a New York-i Manhattan Center 1200 fős színháztermében, aki ne adta volna gondolkodás nélkül át a hitelkártyáját, ha helyben megvehette volna a konzolt. Látatlanban persze, mert a Sony egyelőre az árat se árulta el.
A képzelet hadat üzen a valóságnak, és ebben a háborúban a játék a fegyver – foglalja össze a nagy kivetítőn százezer decibellel dübörgő videó a Playstation játékkonzolok ars poeticáját, a teremben bő ezer ember, az interneten az élő streamen ki tudja hány százezer követi feszült figyelemmel, és mindenki arra vár, hogy mondja már ki valaki, ez itt kérem a negyedik generációs Sony játékkonzol. A mostani generáció már a hetedik évét tapossa, és utólag hozzáadott mozgásérzékelős kütyük ide, folyamatosan fejlődő online képességek oda, mára csúnyán megöregedett. És ráadásul a fejére nőtt az Xbox 360 meg a Nintendo Wii.
A Sonynak most nagyot kell dobnia, amivel meghatározza, hogyan fog kinézni a videojátékok következő évtizede, ez pörög mindenki agyában, miközben a színpadon csúcsra jár a bullshitgenerátor. Konnektivitás, mobilitás és integrált és közösségi és perszonalizált, sorolja a színpadon Andrew House Sony-alvezér, milyen is lesz a mai nagy meglepetés. Aztán végre kimondja, hogy Playstation 4. Ezerkétszáz visszafojtott lélegzet változik át abban a pillanatban üdvrivalgásba, a wifi összeomlik, de ez ott és akkor senkit nem érdekel, mindenki az új konzolt akarja látni. És a Sony nem mutatja meg. Jön helyette Mark Cerny, a gép vezető tervezője, és elmeséli, milyen. Meghökkentő bejelentés következik:
Egy brutálisan erős, a játékokra kihegyezett, de nagyon pécés felépítésű gép, amivel a Sony nagy nyilvánosság előtt ezzel gyakorlatilag bevallja, hogy az unortodox felépítésű Playstation 3 a milliárdokért kifejlesztett, szupererős, de extrém bonyolultan programozható Cell processzorral egy drága tévedés volt. Az öt éven át tervezett és fejlesztett PS4-ben ezek után egy jól bevált x86-os processzor lesz, pécés grafikus processzor (mint később kiderül, mindkettő AMD), 8 giga szupergyors memória, merevlemez.
Tényleg egy pécé, a pontos technikai részletek, teljesítményadatok nem hangzanak el (később azért kiadják egy sajtóközleményben), mindenki csak annyit mond, hogy a dobozban annyi lóerő van, hogy a fejlesztők végre nincsenek korlátozva technikai oldalon, azt találnak ki, amit csak akarnak, lesz rá elég teljesítmény a gépben. Hm, nem ez volt a mese a PS3-nál, meg a kettőnél, meg talán már a Commodore 64-nél is? Dehogynem. Várjuk az élő játékbemutatókat, hogy legyőzzék a szkepticizmust.
De egyelőre nem ez jön, hanem az új kontroller, a Dual Shock 4, amivel kapcsolatban a legfontosabb hír, hogy nem úgy néz ki mint az elmúlt hetekben a netre kiszivárgott egyes kémfotókon (hogy röhöghetnek most a trollok, akik elhitették a világgal, hogy valódiak a képek). Kicsit gömbölydedebb, lekerekítettebb, mint a régi, viszont ott van rajta az összes pletykában említett share gomb, a pici tapipad, és a gép 3D mozgásérzékelőjével kommunikáló sáv. A Sony tehát nem ment bele a Kinect utcájába, és megtartotta a kontrollert, a mozgásérzékelést pluszban behozva mellé.
A share gombbal jutunk el a Playstation 4 lényegéig. Nem véletlenül lebegtették mostanában a Sony háza táján, hogy nem a nagyobb teljesítmény és a szebb grafika a lényeg (arról például egy szót se hallottunk, hogy tud-e esetleg a PS4 4K felbontást), hanem az, ahogy a játékosok interakcióba lépnek a géppel meg egymással. A share gomb a belépő az új Playstation Networkre, amit egy Facebook-szerű közösségi hálóvá szerveznek, valós nevekkel, profilokkal, lájkolással, ismerősökkel, amihez hozzáférhetünk a konzol mellett PS Vitáról, okostelefonról, vagy tabletről is. Csak itt minden a játékok körül forog, és a rendszer az aktivitásunk alapján lassan kiismeri az ízlésünket, és pont úgy szűri a híreket, és ajánl új játékokat, ahogy például a Pandora zenét.
A kontroller share gombja az össznépi közösségimédia-bulihoz annyival járul hozzá, hogy ha megnyomjuk, az ismerőseinknek (vagy akárkinek, akit meghívunk) élő streamet közvetít arról, ahogy játszunk, nagyjából úgy, mintha a Ustreamet vagy a twitch.tv-t használnánk. És közben lehet kommentelni, és aki a legjobban idegesít, annak virtuálisan át is adhatjuk a kontrollert, hogy mutassa meg, mit kéne csinálnunk, ne magyarázzon.
David Perry következik a színpadon, aki a nyolcvanas-kilencvenes években legendás játékfejlesztő volt, aztán belevágott a felhőalapú szolgáltatásokba, és tavaly adta el cégét, a Gaikait a Sonynak, ami a PS4 mögötti hálózati technológiákat egy az egyben erre építette. A konzol csuda dolgokat tud, például nem kell megvárnunk, míg egy online megvett játék teljesen letöltődik, gyakorlatilag azonnal elkezdhetjük, ahogy elindult a letöltés, a későbbi pályák a háttérben töltődnek, amíg játszunk. Izgalmasan hangzik a remote play opció is, amivel a PS4 a PS Vita kézikonzolunkra küldi ki a képet a tévé helyett. Hát még az, hogy a PS Network online boltjában minden játékba belenézhetünk egy rövid próba erejéig, a Gaikai távoli szerverei futtatják nekünk a demót, de mi úgy játsszuk, mintha a saját gépünkről tennénk. Próbáld ki ingyen, vedd meg, ha megszeretted, hangzik a szlogen.
Az igazi nagy durranás, az ugyanezeken a szervereken futó, régi Playstationökre írt játékok, amiket a saját kontrollerünkkel irányítunk, de gyakorlatilag videóstreamként kapjuk a képüket a netről, csak távoli ígéretként jelenik meg (tehát nem biztos, hogy a konzol debütálásakor már létezni fog a szolgáltatás). Itt kezdünk el gyanakodni, hogy a Sony annyira sietett a bemutatóval, és annyira meg akarta előzni a Microsoft következő Xbox-bejelentését, hogy bemutatható állapotban levő tartalma még alig van.
Ez az érzés egyre csak erősödik, ahogy jönne a lényeg, a PS4-re készülő, az új konzol képességeit kihasználó játékok bemutatása. Szép szavak meg ígéretek akadnak dögivel, pár látványos trailer is, de az igazi élő bemutató még nagyon kevés. Persze a nyári E3 kiállításig, ahol ezeket szokás villogtatni, még sok idő van, a karácsonyi megjelenésig pláne, de a nagy katarzis, ami megvolt például a Kinect vagy a Half-Life 2 bemutatóján, most elmarad. De annyira, hogy néha egyenesen paródiába csap át a parti.
Megjelenik például Chris Metzen, a Blizzard kreatív atyaúristene a színpadon, mindenki vigyázzba vágja magát, és felkészül, hogy most mindjárt olyat lát, amitől a fülén folyik ki a szürkeállománya. Metzen meg annyit mond, jó napot, lesz Diablo III Playstation 4-re, és tök jó lesz, viszontlátásra. Váltja őt a Quantic Dream egyik fejlesztője (ők a Heavy Rainnel emelkedtek félisteni státuszba), jó napot, lesz egy Singularity című játékunk PS4-re, viszlát. Öltönyös japán úr érkezik borzasztó akcentussal, konicsiva, lesz majd egy új Final Fantasy játék PS4-en, szajonara. Jason Jones a Halo sorozatot fejlesztő Bungie-tól bejelentkezik videón, és megmutat néhány játékbeli jelenetet a Destiny című játékukból. Fut egy újabb kört a tavalyi E3-on a legígéretesebb játéknak választott Watch Dogs is élőben játszott demóval, a Square Enix meg egy olyan techdemót mutat, amit már tavaly látott mindenki a videómegosztókon. Tegyük hozzá: mind piszkosul jól néz ki.
Nehéz megfogalmazni, mitől néznek ki olyan jól a PS4-es játékok előzetesei, hiszen technikailag nem tűnnek sokkal fejlettebbnek grafikailag, mint a mostani csúcsjátékok, nem nagyobb a felbontás, nem több az effekt. Aztán beugrik: magunk mögött hagytuk minden grafikus minden rémálmának birodalmát, az uncanny valleyt. Az uncanny valley effekt akkor üt be, amikor az emberábrázolás egyre realisztikusabb, már-már élethű, de még nem teljesen az – és erre a tudatalattink úgy reagál, hogy élettelennek, műanyagnak, groteszknek látja a figurákat. Emlékszünk a Polar Expressz szeplőire? Halott tekintetek, suta mozgás, 100% made in uncanny valley. Na, ugyanez nincs meg a PS4-es játékok videóiban, legalábbis a laikus szem már nem látja. Az emberalakok hihetőek, az animációjuk, a mimikájuk, az egész viselkedésük reális, nem töri össze az illúziót. És ez akár akkora ugrást is jelenthet majd játékélményben, mint amit a multiplayer vagy a 3D megjelenítés adott anno.
Már ha a valóság olyan lesz mint az ígéretek. Ez akkor jut eszébe mindenkinek, amikor a láthatóan legjobb állapotban levő PS4-es játék, a Killzone Shadow Fall demója megy (látványos háború nagyvárosi környezetben). Ennek a játéknak a második részével mutatták be annak idején a PS3 képességeit, elképesztően jól nézett ki, aztán a végleges játék a közelében sem volt (igaz, a Killzone 2 trailere annak idején renderelt mozi volt, nem a játék motorjával készült). Ilyen szemmel ámulunk a Driveclubon (csapatalapú autóverseny szupermenő márkákkal), a Second Sonon (X-men-szerű mutánsok az elnyomó rendőrállamban), a Witnessen (logikai játékok gyűjteménye, ahol a legnagyobb kihívás rájönni, mi is a feladat, és miért), és reménykedünk a legjobbakban. Közben feltűnik, hogy látványosan hiányoznak az unalomig ismert sorozatok, a legnagyobb playstationös húzócímek, sehol egy Gran Turismo, egy Uncharted, egy God of War, egy ezredik FIFA, Call of Duty vagy Tomb Raider. Fura módon egyszerre hiányoznak, és élvezzük helyettük az újdonságokat.
Pár hónap, és jön az E3, akkor kiderül, hogy a Sony csak tartalékolta a puskaport, vagy valóban bevállalják az eredeti címekkel való nyomulást. Mindenesetre karácsonyra csináljunk egy playstationnyi helyet a tévé mellett, mert nagyon úgy néz ki, hogy ez a videojátékok jövője, még ha most az útnak az elejét láthattuk csak. Igaz, addig jön még egy új generációs Xbox is, ha szerencsénk van, tényleg a meztelenül gangnam style-ozó Steve Ballmerrel.