Az olcsó kínai mobilok miatt hamarosan nagy márkák húzhatják le a rolót; a nagy pénzek már nem a vasban vannak, hanem a szoftverben. Ebből Magyarországnak is sokat profitálhat, ha energiát fektet a képzésbe. Tananyag van, rendezvények vannak, de még mindig nem elég jó a píárjuk.
Már most meg lehet jósolni, hogy pár éven belül iszonyú nagy gondban lesznek a ma még tömegek által körülrajongott mobilcégek, egy részük egyszerűen el fog tűnni. Nincs még egy műszaki termék, amely ilyen gyorsan meghódította volna az egész világot, de éppen ebből adódik az is, hogy gyorsan éretté vált a piac, és az okostelefon teljesen hétköznapi tárggyá vált. A Samsung nemrég szerezte meg a vezető pozíciót a mobilok világpiacán, de máris bajban van, meredeken zuhan a profitja.
Mi is érezzük a nyomást: hetente keresik meg a szerkesztőséget kereskedők, azzal a kérdéssel, hogy behoztak az országba egy sosem hallott, olcsó telefonmárkát, akarjuk-e tesztelni. Általában kínai vagy indiai a hardver, fapados Androiddal. A WayteQ és a Prestigio már jó ideje támadja az európai vevőket, de van itt még Doogee, Cubot, MyAudio, IconBit, Xiaomi, Navon, Concorde és még másfél tucat másik, aminek a nevére már nem is emlékszem.
Erről az egészről eszembe jutott a Fefo márkájú számítógépem: húsz éve vettünk a budapesti Fefo Computertől, ami akkoriban egy kis pécékuckó volta a Nagykörútnál. Akkora lehetett a bolt, mint most egy sarki GSM-shop. Ez a kis magyar cég maga rakta össze a vasat, és rámatricázta a nevéta ronda bézs színű házra. Jó kis 468 DX II-es gép volt, akkor csúcshardvernek számított, és csak azon dilemmáztunk, hogy vajon elég lesz-e a 210 megabájtos vinyó, vagy vegyünk inkább 420-ast. Az utóbbi lett, mert a józsefvárosi piacon olcsón lehetett játékokat venni (flopin, ha még tudják, mi az), pillanatok alatt megtelt a háttértár.
Azért jutott eszembe a Fefo, mert nagyjából ugyanez a helyzet alakulhat ki a mobiliparban. Kínában gyorsan megtanulták, hogyan kell minőségi cuccokat gyártani, és a világban többféle néven árulják ugyanazt a hardvert. Olyan olcsón, hogy az már nagyon fáj a globális márkáknak. Eljuthatunk addig, hogy akár a sarki gsm-boltok is beállnak majd a sorba, sajátmárkás eszközökkel, amikhez ők adnak majd terméktámogatást.
Ez eddig jól hangzik, és van már két lehetséges nyertesünk: Kína, ahol folytatódik a tömeggyártás, valamint a helyi kereskedők, akik így valamivel nagyobb haszonra tudnak szert tenni. Akkor lesz még izgalmasabb a helyzet, ha a Google nagy terve, a moduláris okostelefon is megvalósul, mert akkor tényleg úgy tudjuk majd összerakni a mobilunkat, mint régen a számítógépet.
A mobilipar azonban nem csak a vasból áll, valakinek el kell készítenie a tartalmat is: a szoftvereket és a szolgáltatásokat. Ez már nagyobb biznisz, és mellékesen hazánknak kitörési pont lehet. Szinte semmi sem kell hozzá: szék, asztal, számítógép, képzés. Nem kell itt dollármilliárdokból csipgyárat építeni, mint a Samsungnak, csak támogatni kell azokat csapatokat, akik megpróbálnak jobb szoftvereket alkotni.
Mi történt a finneknél? Oké, a Nokia a saját hülyesége miatt omlott össze, de végül az lett, hogy eladták a hardvergyártást, és most már a térképekre, a szolgáltatásra fókuszálnak. Zseniális húzás, ma már ők szállítják a Here nevű térképszoftvert a Samsung okostelefonjaihoz. A dél-koreai gigavállalat képtelen volt áttörést elérni a szoftveriparban, hiába próbálkozott saját operációs rendszerekkel.
Melyek most Finnország legmenőbb mobilos cégei? Például a Rovio és a Supercell, amelyek sok százmillió dollárt kaszáltak az okostelefonokra fejlesztett játékaikkal, és ugyanolyan profin űzik az ipart, mint a Disney. Az Angry Birds figuráival bögréket, hűtőmágneseket és társasjátékokat is árulnak, sőt rajzfilmek is készültek velük, amelyekkel a legfiatalabbak körében átvették Tom és Jerry helyét. Persze nekünk nem kell ilyen messzire mennünk, hogy példákat találjunk a sikerre: a Prezi, Logmein és Ustream hármasa után már kezd befutni a magyar informatikai cégek következő generációja, például a Balabit és a Mobilengine, és van még utánpótlás.
Most is sokan fejlesztenek hardvert, mert küszöbön áll egy újabb forradalmi változás, amikor minden tárgy internetre lesz kötve (Internet of Things). A hardvert azonban a legtöbben csak szükséges rossznak, vagy esetleg segédeszköznek tekintik, ami ahhoz kell, hogy valamin futni tudjon a nagyobb értéket képviselő szoftver. A hardvereket elég könnyen lemásolják Kínában, de a mögöttük álló szolgáltatásokat nehezebb klónozni - ebben előnyben vannak a piacot jobban ismerő helyi cégek. Persze a mobiliparban is biztosan marad néhány kivétel, akik hardvergyártásban sikeresek maradnak, de nem ők lesznek többségben (soha nem azok voltak többségben).
Ebben a szituációban öngólnak tűnik, hogy az informatikai képzés nem élvez kiemelt támogatást. Csökkent az óraszám az iskolákban, és még manapság is hallunk olyan példákat, hogy gazdag környéken lévő iskolákban papíron tanítják a Windows kezelőfelületét. Így nehéz abban reménykedni, hogy amikor eljutnak az ötödikes informatika tankönyvben az algoritmusokig (ami egyébként az éves tananyag harmadát teszi ki), azt sokkal izgalmasabb módszerekkel fogják tanítani.
Aki az iskolán kívül szeretné megismerni a programozást, annak az Európai Programozási Hét (Code Week) képzéseit tudtam volna ajánlani. Sok előadást tartottak az iskolákban, nagy nézőközönség előtt. Mégsem lehetünk teljesen elégedettek, mert nagyon szerény volt a píárja: hazánk idén csatlakozott ehhez az uniós kezdeményezéshez, de erről az egészről senki egy félsornyi sajtóközleményt sem küldött ki. Mintha titokban akarták volna tartani.
Még az EU sem veszi ezt igazán komolyan. Összedobáltak egy halom információt egy weboldalra, ami pont úgy néz ki, mintha a bürokraták egy Excel-táblázatban kipipálták volna, hogy minden megvan-e. Azzal már nem foglalkoztak, a célcsoportot videókkal, képekkel tudják megfogni. Ha az Európai Űrügynökség valamelyik űrhajósa mondaná el videón, hogy fasza dolog a műszaki pálya, arra sokan felkapnák a fejüket. Milyen legót kér a gyerek karácsonyra: szürke kockákból álló hivatalt, vagy lézerágyúkkal teli űrhajót? Na ugye.
Persze az sem mindegy, hogy mi a cél. A USA-ban már azt tűzték ki maguk elé, hogy százmillió ember legalább egy órán át foglalkozzon a kódolással, és ekkora tömeg eléréséhez muszáj látványosabb píárfogásokkal élni. Ez az egy óra talán elegendő arra, hogy legalább az alapelveket megismerjék. Nem csak a gyerekekre fókuszálnak, a felnőtteket éppúgy meg akarják szólítani, mert egyre több olyan munka van, amely minimális programozási ismerettel, az algoritmusok megértésével hatékonyabbá tehető.