Jay-Z főállású üzletember és rapzenész nemrég viccesen agresszív Twitter-üzenetekben védte meg a mostanában sokat kritizált Tidalt. Az online zenestreamert a svéd Aspiro fejlesztette, de több zenész – köztük Jay-Z – felvásárolta, hogy hosszú távon fenntartható üzleti modellel párosítsák a szolgáltatás kiváló hangminőségét. Az átlagosnál magasabb, húszdolláros havidíjért (Magyarországon: 3000 forintért) a felhasználó cd hangzást kap, a zenészek meg magasabb részesedést a lejátszások után, mint a konkurenciánál.

A Tidal mégsem lett sikersztori. A márciusi felvásárlás után alig egy hónappal a mobilverzió lekerült a 700 legnépszerűbb alkalmazás listájáról az App Store-ban, miközben a legnagyobb riválisok, a Pandora és a Spotify a dobogós helyekért versengenek. Jay-Z viszont azzal érvel, hogy a Tidalnek 770 ezer előfizetője van, és különben is,

az Itunes online boltja sem egy nap alatt épült ki; a Spotifynak kilenc évig tartott sikeressé válni.

Jó kérdés, hogy a Spotify mennyire nevezhető sikeresnek; hiába egyre nagyobbak a bevételeik, ha ezzel párhuzamosan nőnek a veszteségek is. És hiába van 15 millió felhasználójuk, ha az előadók és a jogtulajdonosok morognak, amiért túl alacsony a részesedésük a bevételből. (A Spotifynál 60-70 százalékával szemben a Tidal 62-75-öt ígér; de ezzel kapcsolatban sok az ellentmondásos adat, és nyilván sok múlik az egyéni megállapodásokon is.)

De az nem kérdés, hogy a Tidalnek esélye sincs megközelíteni a Spotify népszerűségét.

Úgy tűnik, hogy Jay-Z-nek, aki egyébként remek üzletember, ez az eddigi legrosszabb befektetése. Nemrég – hivatalos sajtóközlemény helyett – freestyle rapben foglalta össze, hogy szerinte ennek mi az oka. Mindjárt mutatjuk a videót, de angolul nem értőknek és a lakossági rapzenét gyűlölőknek itt a lényeg: az Apple, a Youtube és a többi, a zenészeket kizsigerelő konkurens szolgáltatás elmehet a picsába, és a Tidalt is csak azért támadják, mert ő néger, de akkor sem lesz a zeneipar rabszolgája.

Hogy az amerikai zeneipar hogy kezelte a fekete zenészeket, arról legendák keringenek (mint Miles Davis önéletrajza, vagy az a tény, hogy Ella Fitzgerald csak Marilyn Monroe közbenjárására énekelhetett a hollywoodi Mocambóban), de a Tidallel az a legkisebb baj, hogy Jay-Z bőre milyen színű. Bár nincs belőlük 99, de azért akad elég: például

Alicia Keys, aki szintén résztulajdont szerzett a Tidalből, a felvásárlás utáni sajtókonferencián egy Nietzsche-idézetekkel súlyosbított beszédben zenetörténeti forradalmaként, a zeneipar megmentőjeként emlegette a Tidalt. Noel Gallagher sajtókommentárja szerint („mit hisznek ezek az emberek, ők a kurva Bosszú Angyalai, akik megmentik a kibaszott világot?”) ezzel még a zenészek sem feltétlenül értenek egyet. A Tidal is csak annyira menti meg őket az éhhaláltól, mint a Spotify. Hiába a nagyobb szelet a tortából, ha maga a torta sokkal kisebb; a Spotifynak hússzor annyi előfizetője van, a Tidalnek meg talán sosem lesz ennyi.

Szóval az, hogy a Tidal lenne a zeneipar fair playere, elég messze áll a valóságtól. Egy infografika szerint ők se jobbak a Deákné vásznánál.

És hiába járna nagyobb haszon a zenészeknek, ha nem jut. Erről nem ők, de nem is Jay-Z fog dönteni, hanem a lemezkiadók. A Warner, a Universal és a Sony nyilván örülnek a Tidalből befolyó nyereségnek, de a Bloomberg cikke szerint a Sony kevesli a kiadónak járó részesedést. Ha nem sikerül megállapodniuk, akár az is előfordulhat, hogy a Sony kifarol a Tidal mögül. Jay-Z-nek ez irtózatosan ciki lenne: az üzletnek rosszat tenne, ha elvesztené az egyik legnagyobb kiadót, akikkel ráadásul a felesége, Beyoncé is szerződésben áll.

Az látszik, hogy a Tidal tartalmi részéért olyan emberek felelnek, akik láttak már zenét, videoklipet, zenei újságírást, meg olyan dolgokat, amikkel egy zenebuzi kapcsolatba kerül. Bár tíz méterről nem lehet megkülönböztetni a Spotifytól, 

A szolgáltatás a mostani formájában push-pull rendszerben működik, azaz vannak ajánlott tartalmak, de a keresőből bármit elérhetünk. A What's New menüpontban sokat kell görgetnünk, mire eljutunk a legújabb albumokig, mert a legfelső sávban a kiemelt anyagok futnak: most épp az új A$AP Rocky album, Beyoncé nyári zenékből álló playlistje, egy posztpunk-válogatás, Jay-Z (nahát), videoklip Nicki Minajtól, megint egy kis Jay-Z, aztán Nicki Minaj és Beyoncé, meg Kamashi Washington új dzsesszlemeze és az Eurovíziós Dalfesztivál döntősei.

Tehát amit először látunk a Tidalből, az főleg a résztulajdonosok és a fő támogatók bestof-válogatása. És nem is biztos, hogy ez önfényezés: lehet, hogy ez volt a legjobb exkluzív tartalom, amit szerezni tudtak.

A hazai bevezetés után tűntek fel a Tidal Discovery és a Tidal Rising menüpontok; itt a legfelkapottabb, illetve a figyelemre méltó előadókat válogatják. A szelekció egészen változatos, a távol-keleti rocktól a kevésbé jólfésült elektronikáig minden van – kéthetente-havonta egyszer megéri átnyálazni a kínálatot, hátha találunk valami érdekeset. A válogatások is egész jók; azon egész elérzékenyültem, hogy Steve Albini legjobb lemezfelvételeiről is készítettek egy playlistet. Viszont a Genres menüpontban hiába van vagy 20 kategória, a Dance szekciót hetek óta nem frissítették. (Nem mintha gyakran járnék arra, de mégis.)

Nem a szolgáltatás gerince, de jóleső figyelmesség, hogy a Tidal cikkeket, interjúkat és háttéranyagokat is lehoz a megjelenő lemezekről vagy az aktualitásukról. Ezekből sajnos kevés van, pedig a zenebuzik értékelhetik az ilyesmit. Jó, azt nyilván senki nem várta, hogy a Tidalből hónapok alatt kinő az új New Musical Express, és más szolgáltatók még ennyire sem veszik a fáradságot, de vannak hobbiból írt zenei blogok, amik gyakrabban frissülnek. A Description menüpont alól is rengeteg helyen hiányoznak a metaadatok, bár néhány kegyetlen biográfiát elnézve lehet, hogy ezt direkt az alkotók kérték.

Úgy tűnik, az űrwalkman nem egy hordozható high-end lejátszó lesz, hanem egy sokfunkciós aggregátor, ami összegyűjti a klipeket, a zenéket és a cikkeket: egy szoftver, amitől a telefonunk egyszerre lesz MTV, Rolling Stone magazin és stúdiómagnó. A Tidal látszólag ezen az úton halad – ki tudja meddig jut el rajta. De egyelőre még ott tartunk, hogy

Mióta teszteltük a Tidalt, sokat javult a helyzet, de távol van a kifogástalantól. Az asztali alkalmazást felejtsük is el: január óta Mark Ronson Uptown Special-jét ajánlják a hónap hifi lemezének, és amúgy is rondább a böngészős verziónál. Ez viszont tényleg sokat javult; a Chrome alól elérhető, legjobb minőségű stream (44,1 kilohertz, az audio cd mintavételi frekvenciája) csak ritkán akad meg; a számok indításánál töpreng egy picit, de ez nem zavaró. Az sokkal inkább, hogy ha beletekerünk egy számba, néha 10-20 másodpercig is töpreng.

A cd hangminőségét sikerült elérni. Már csak a Winamp sebességét kéne.

A mobilos alkalmazás ezt nagyjából tudja, de csak akkor, ha nem streamerként használjuk. Az app villámgyors és megbízható; tényleg eszméletlen, hogy a Google saját tabletjén jobban fut, mint a házon belül fejlesztett All Access, miközben jobban is szól annál. Sajnos itt már nem olyan stabil a lejátszás, mint a böngészős verzióban; az itthoni netkapcsolaton valamiért gyakran megakad a lejátszás. Az album letöltése segít (mobil eszközön ez is megoldható), de kiakasztó, hogy

A mobilapp lejátszója néha megbolondul, és nem hajlandó a legjobb minőségű (Hifi) streamet lejátszani. Lassú hálózaton a Tidal a folyamatos átvitel kedvéért automatikusan gyengébb minőségre vált, de úgy tűnik, hogy a hiba sokszor inkább náluk lehet: néha a veszteségmentes albumok is villámgyorsan töltődnek le, máskor a tömörítettekkel is csak szenved. Ha elég sokat váltogatunk különböző albumok, előadók és számok között, a lejátszó néha megkattan, és akkor se szól Hifi módban, ha a fájlokat már korábban letöltöttük. Ilyenkor kell újraindítani.

A folyamatos lejátszás a videókra már nem érvényes, pedig a tartalomért alapvetően hálás lennék. Az MTV eljelentéktelenedése után leszoktam a videoklipekről, de áttekinthető mennyiségben szívesen fogyasztom őket. Erre is a Tidal ébresztett rá, pedig videoszolgáltatónak, már bocsánat a kifejezésért, de egy kalap szart se ér. Áttekinthetőség? Szép eufemizmus arra, hogy

de ha valakinek pont az a vágya, hogy egy héttel mindenki más előtt nézzen meg egy másfél órás Jack White-koncertet, vagy az új Nicki Minaj-klipet, annak tetszeni fog a kínálat. Nekem ezek pont nem hiányoztak, de sajnálnám, ha nem láttam volna az új Sia-klipet, ami a Tidal nélkül sosem került volna elém, és ugyanez érvényes Kendrick Lamar King Kuntájára is. Ezeket máshol is meg lehet nézni, mégis itt láttam őket.

Az elemzők szerint a Tidalnek nagy szüksége lenne exkluzív tartalmakra, amik feléjük terelhetik a vásárlókat. Ebben van igazság, de a ma elérhető videokínálat miatt akkora hülyeség lenne előfizetni a Tidalre, mint megvenni egy Bentleyt a bőr slusszkulcstartóért. A videós vonalra egyébként a konkurensek is rámozdultak: a Spotify nemrég jelentette be, hogy videókkal bővítik a repertoárjukat, és a Google is dolgozik az All Access és a Youtube összefésülésén.

Az űrwalkmanverseny egyre fokozódik, de akárhogy iparkodnak a gyártók és a szolgáltatók, akkor sem lesznek jók egyszerre mindenre. Egyetlen ma működő streamer sem tud átfogó képet nyújtani a rögzített zene történetéről. Sőt, ehhez még az sem elég, ha bevetjük a torrentet, a Soulseeket, az mp3 blogokat, a kalózoldalakat és a világ minden fájlcserélőjét, mert

tehát egy zenebuzi nem érheti be egyetlen forrással. Efölött könnyű napirendre térni: az MTV halála óta nem jön a szobánkba a világ popzenéje, és fénykorában se tudott olyan széles keresztmetszetet mutatni a zenéből, mint a Tidal a legrosszabb óráiban.

A kínálat lenne a Tidal másik ütőkártyája. Jack White, aki szintén társtulajdonos a cégben, saját lemezkiadója van, és zeneileg meglehetősen művelt fazon, korábban azt mondta, hogy egy csomó obskúrus albumot szeretne megjelentetni a Tidalen.

"Loretta Lynn legalább 90 albumot vett fel! Hányat lehet ezek közül streamelni? 4-et? 6-ot? Hol a többi 80?

– kérdezte White. A kérdés mindenkinek szól, de nem csak a Tidal nem tud rá válaszolni. A válogatásalbumokat nem számolva Loretta Lynn-nek összesen úgy 20 albuma van a Spotify-on, a Tidalen és az Itunes-on. Hol a többi 70?

Ez a példa is mutatja, hogy hiába a szép célkitűzések, mára annyi zene jelent meg, hogy egy szolgáltató sem fedheti le a teljes piacot. Biztos lesz olyan srí lanka-i metálbanda, ami jó eséllyel fel se kerül a Tidalre, és hoppon maradhatnak a japán karaoke rajongói is (aminek a japán kazettagyártók csak örülhetnek, mert belőlük élnek). Beláttam, hogy nem lehet mindent egy csatornán elérni. Mit idegeskedjek azon, hogy a Tidalen nincs fent az egyik Acid Mothers Temple-album? Van 15 másik.

Sokkal zavaróbb, hogy nem tölthetjük föl a saját zenéinket. Az All Accessben könnyebb volt elviselni a hézagos kínálatot: adtak egy csomó tárhelyet, mi meg azt töltöttünk fel a felhőbe amit akartunk. Jó, a Google-nél mindig akad néhány milliárd terabájtnyi háttértár, jut belőle minden divíziónak. De ezek egy informatikus érvei. A vásárlót az érdekli, hogy ha a Google-nek belefér kétezerért, akkor a Tidalnek háromezerét miért nem?

Gyakorlati példa: nincs fönt az új Squarepusher? Nem baj, vagyok annyira hülye, hogy megveszem lemezen (miután meghallgattam a kalózverziót). Hopp, adnak letöltőkódot a digitális változathoz; milyen jól jönne, ha az All Accesst használnám. De minek töltsem le? Nem tölthetem föl az online tárhelyemre, hogy bárhonnan lejátszhassam. És mi van, ha a hetven Loretta Lynn-albumomat akarom bedigizni?

Van még rosszabb: néha még a meglévő zenék is eltűnnek. Hol komplett albumok, amiknek később csak a borítóját láthatjuk, hol csak néhány szám. Egy hete az új John Carpenter-albumból csak az első szám maradt, előtte a  How To Destroy Angels lett foghíjas, és pár napja a Surfer Rosa is ötszámos EP-re rövidült. Ezek csak átmeneti üzemzavarok voltak, néhány nap után helyreállt a rend, de higgyék el, ilyenkor az a legkisebb bajom Jay-Z-vel, hogy fekete.

Nem túl tudományos megközelítés, de egy zenelejátszó hangminőségét az mutatja meg a legjobban, hogy mennyire szívesen hallgatunk rajta zenét. Hosszú távon csak ez számít, nem a süketszobában mért értékek.

Ha már érték: a Tidal teljes értékű zenelejátszót csinált a Nexus 7-emből. Többet használom, mint az asztali cd játszót; hatásos, dinamikus, hosszan hallgatható hangja van, és ez még a tablet filléres hangcsipjén is átjön. A Dead Can Dance koncertfelvételen mellbevág az üstdob basszusa, Glenn Gould zongorajátékából süt a pofátlanság, és csukott szemmel lerajzolhatnánk Leonard Cohen hangszálait. Az All Access vagy a Spotify béna magnófelvételnek hangzik a hosszabb Tidal-használat után.

Az analóg lemezjátszó még mindig jobban szól, mint a stream, de a Tidalnek is vannak jó pillanatai. Napjai. Hetei. Sőt, hónapjai. Az elmúlt hónapokban már nemcsak arra használtam a streamet, hogy eldöntsem, mit akarok megvenni lemezen, hanem arra, hogy zenét hallgassak, életvitelszerűen. A Tidallel lehet, és nekem ez bőven megéri a havi háromezret. Komolyan. Nem szoktak ilyen olcsón adni ilyen jó hangot; ezért még azt is elnézem, hogy Jay-Z néger.

A hangminőség nem reklámozható paraméter; érthető, hogy a vitákban, elemzésekben és anyázásokban ezt a szempontot senki nem veszi figyelembe. Persze, befektetőként én is inkább a Nicki Minaj-videókra tenném a pénzem. De vásárlóként, aki nemcsak zene-, hanem hifibuzi is, úgy látom, hogy a pénzem a Tidalnél van a legjobb helyen.