A Szilícium-völgy legnívósabb techcégeinél dolgozni komoly státuszt jelent, legalábbis jelentett sokáig. De a Facebook, a Microsoft vagy az Apple már nem jelentik a szakma csúcsát – legalábbis egy kínainak nem. Ők jobb ajánlatot is kaphatnak az anyaország legnagyobb internetes cégeitől, és olyan kutatási területeken dolgozhatnak hazai pályán, vezető pozícióban, amilyenre az Egyesült Államokban sosem lenne lehetőségük.
Az Egyesült Államokban tanuló, de Kínában született tehetségek a kínai vállalatok globális terjeszkedésének motorjai. Kína a külföldön képzett munkaerővel átveheti a piacvezető szerepet olyan területeken, mint a mesterséges intelligencia vagy a gépi tanulás. Az amerikai egyetemekről kikerülő kínai diákoknak munkát és állampolgárságot is kínálnak, mégis sokan inkább Kínában építenek karriert.
Megtehetik. A kockázatitőke-befektetők tárt karokkal várják őket, a kínai kormány pedig versenyképes fizetést és páratlan kutatási lehetőségeket kínál nekik. Ken Qui, a Spencer Stuartnak dolgozó fejvadász szerint egyre több tehetség költözik Kínába, mert ott nagyobb hangsúlyt kap az innovatív kutatás, mint az Egyesült Államokban. A kínai internetes és e-kereskedelmi cégeknek szükségük van a képzett munkaerőre, és általában meg is találják őket.
A Szilícium-völgy ettől függetlenül még mindig a szakma élvonalát jelenti; aki be akar kapcsolódni a globális vérkeringésbe, annak itt kell próbálkoznia. De Kína vonzó alternatívákat kínál az Egyesült Államokban tanult fejlesztőknek – például azt, hogy saját Szilícium-völgyet építenek.
A piacvezető amerikai tech cégek egy nagyjából 5000 négyzetkilométeres területen találhatók a Szilícíium-völgyben, illetve szórványosan a közeli San Franciscóban és Seattle-ben – de általában az USA nyugati partján.
Kína ezzel szemben 17 innovációs központot akar létrehozni szerte az országban. Hogy ez mekkora fellendülést hozhat, azt jól mutatja, hogy ma is olyan megavárosok adnak otthont a legnagyobb cégeknek és a legtehetségesebb munkaerőnek, mint Peking, Sanghaj vagy Sencsen. Ez utóbbi egy jelentéktelen kis település volt, amíg a világ legnagyobb összeszerelő központjává nem vált. Azóta ide települt a kínai internetes óriáscég, a Tencent, a dróngyártó DJI és az okostelefon-gyártó Huawei. Pekingi központtal működik az e-kereskedelemmel foglalkozó JD.com, a közösségi taxizásban utazó Didi Chuxing és a keresőóriás Baidu, illetve az olyan startupok, mint a kerékpárkölcsönzésből meggazdagodott Mobike és Ofo.
A Szilícium-völgy jóformán az amerikai kormány beavatkozása nélkül, tisztán piaci alapon működik és virágzik. Kínában a helyi és központi kormány talicskaszám önti a pénzt az önvezetőautó- és mesterségesintelligencia-fejlesztésbe, az e-kereskedelembe és logisztikába, illetve a dróngyártásba. Több mint 1600 inkubátort hoztak létre, amik a high-tech fejlesztéseket támogatják. A Nemzeti Társadalombiztosítási Alap 20 százalékát a kockázatitőke-befektetők és magántőkealapok forgatják meg.
A kínai internetes cégek piaci értéke rohamosan nő. A legnagyobb internetes cégek – a Baidu, az Alibaba, a Tencent és a JD.com – együttes piaci értéke 950 milliárd amerikai dollár. Ezzel szemben az Intel, a Cisco Systems, az Oracle és az Intel összértéke csak 665 milliárd dollár.
A Kínában született, sokáig az Egyesült Államokban, majd később hazatelepülő kínaiakat a tengeri teknős jelzővel is szokták illetni, az állatoknak arra a szokására utalva ezzel, hogy a világra jövetelük után kirajzanak, de később visszatérnek. A kínaiak is úgy térhetnek haza, mintha a gondtalan gyerekkorukba érkeznének – ugyanis
a kínai internetes piacon nincs valódi verseny.
Az internet globális műfaj, de Kína tűzfallal-vassal cenzúrázza a külföldi tartalmakat. Egy ennyire túlszabályozott környezet aligha nyújtana ideális munka- és életkörülményeket valakinek, aki liberális társadalomhoz, konzervatív piacgazdasághoz és információszabadsághoz szokott.
Képzeljük el, milyen szörnyű lenne, ha csak a magyar internetet használhatnánk! Elpusztulnánk az információszegénységtől. De Kína ebből a szempontból is más: náluk a belföldi hálózat 750 millió internetezőt jelent. Ennyien talán egész Európában és az Egyesült Államokban sincsenek. Ahol ennyi internetező van, ott bőven van fejlesztési lehetőség: egy zárt, inkubációban nevelkedő közönségnek gyárthatnak tartalmat.
Ha a magyarok úgy döntenének, hogy magukra zárják az internetet, az csak nekünk lenne rossz: a világ vállat vonna, a globális forgalomcsökkenést elkönyvelné kerekítési hibaként. De Mark Zuckerberg, a Facebook vezérigazgatója minden évben elzarándokol Kínába, hogy a pártvezetésnél lobbizzon a Facebook engedélyezéséért. Még cenzúrázásra alkalmas eszközöket is felajánlottak; szűrd a kontent, elvtárs, csak hadd legyen új felhasználónk, hétszázötvenmillió.
Hiába.
Mark Zuckerbergnek van szüksége Kínára, nem Kínának Mark Zuckerbergre.
A kínaiak megtehetik, hogy kimaradnak a globális internetből. Nemcsak a Facebook nem érhető el a Nagy Tűzfalon át, hanem a Google, a WhatsApp, a Twitter, a Netflix, az Instagram sem. Sőt, a tiltást a fizikai térre is kiterjesztik, elvégre az Ubert is sikerült kiszorítaniuk az országból. Mindezt azért tették, hogy kedvezzenek a hazai gyártóknak, fejlesztőknek és startupoknak, megvédve őket a világpiac hatásaitól.
És ez nem is feltétlenül volt rossz lépés. A Szilícium-völgy kultúrájának része, hogy a riválisok megpróbálnak monopolhelyzetbe kerülni. A Facebooknak, a Google-nek, a Microsoftnak és az Apple-nek mindig a törvényhozás koppintott az orrára, amikor megpróbálták a piac túl nagy részét bekebelezni. Maguktól nem tanúsítottak volna önmérsékletet. Az ilyen öldöklő verseny nem kedvez a kis halaknak – Kína viszont éppen őket szeretné felhizlalni. Kitiltották a Google-t, de felnőtt a Badoo; nincs Amazon és eBay, de van Alibaba és JD.com; nincs Uber, de van Didi Chuxing; nincs Facebook, de van Tencent.
A kínai márkákat, online szolgáltatásokat és startupokat nyugaton a nyelvi korlátok és az érdektelenség miatt kevesen ismerik. Így volt ez a Videoton vagy az Orion termékeivel is a hidegháború idején, de hát azokon nem is volt mit ismerni. Kínában ma más a helyzet. Az ott használt termékek és szolgáltatások – mint a Xiaomi csúcstelefonjai, vagy a temérdek hasznos funkciót tömörítő WeChat – nem ritkán világszínvonalúak.
Azt viszont nehéz lehet megszokni, hogy egy autoriter politikai rendszerben a digitális kultúra jellege is más. A hatalomnak az kedvez, ha az országos online rendszer zárt, a megjelenő információ korlátozott, és mindenki tetszés szerint lehallgatható. A nyugati internetes kultúrához szokott felhasználó erre nyilván felszisszen, de
Kínában máshogy értelmezik a személyes tér és a magánszféra fogalmát.
A nyugatiak furcsának tartják a tolakodást a metróban, az utazás közben arcukba bámuló helyieket, akik a személyes tér fogalmára fittyet hányva nézegetik és mutogatnak rá. Ahol ilyen sokan élnek, és ilyen magas a népsűrűség, ott lehetetlen túl introvertáltnak lenni. Ez az internetes magánszférára is vonatkozik. Nekünk természetes, hogy senki nem férhet hozzá a személyes adatainkhoz; egy kínai internetező tudja, hogy hozzáférhetnek. De neki ez olyan természetes, mint hogy másokkal összepréselődve kell egy metrókocsiban utaznia.
Viszont a kínai szolgáltatások jóval kényelmesebbek, mint a túlzsúfolt metrókocsik – finoman szólva. A Tencent átal fejlesztett WeChat, bár mindenki tudja, hogy tetszés szerint lehallgatható, egyszerre használható számlafizetésre, taxirendelésre, hotelfoglalásra és csevegésre – mindezt egy központi infrastruktúrára építve, ahol a felhasználók is beazonosíthatók.
Ez a rugalmasság nyugati cégeknél adatvédelmi és információbiztonsági okok miatt elképzelhetetlen lenne. De Kínában? Még közpénzt is adnak rá.
Az ehhez hasonló lehetőségek miatt a hazatelepülni vágyó szakemberek olyan adatmennyiséggel, olyan feltételek mellett dolgozhatnak, amilyenre az Egyesült Államokban nem lenne lehetőségük. Ráadásul olyan kutatási területeken alkothatnak maradandót, amik a következő tíz-húsz évben meghatározzák a technikai fejlődés alapvető irányát.
Az egyik ilyen kutatási terület a mesterséges intelligencia. Kína már most is a világ második legnagyobb mesterségesintelligencia-befektetője. Ezen a piacon az elmúlt években hatalmas nyüzsgés kezdődött. Vlagyimir Putyintól Elon Muskig mindenki arról beszél, hogy aki elsőként uralja le ezt a piacot, az határozhatja meg a következő évtizedek menetét. És Kína nem akar lemaradni. A terveik szerint 2020-ra felzárkózhatnak a legjobbakhoz, 2025-ben jelentős áttöréseket érhetnek el, és 2030-ra átvennék a piacvezető pozíciót.
Ez nem spekuláció, hanem a Párt célkitűzése.
Amikor posztkommunista autoriter rendszerek vezetői ötéves tervekről és grandiózus célokról beszélnek, az rossz emlékeket idéz. A hidegháború idején a szabad piacos kapitalizmus rendre lenyomta a tervgazdaságot, és a Varsói Szerződés tagállamai nem tudtak nyugati színvonalú terméket gyártani. Az előrelépési lehetőségek mindig vonzották azukat, akik nem szégyelltek pénzt keresni a tehetségükkel, de épp ezért, ha tehették, nem a keleti blokkban kamatoztatták.
Csakhogy Kína az elkövetkező években annyi pénzt akar önteni a mesterségesintelligencia-kutatásba, hogy azzal még a Szilícium-völgyből is átcsábíthatják a tehetséges munkaerőt. 2020-ra az AI alapkutatások 150 milliárd jüan támogatást kapnak, a kapcsolódó területek pedig 1 billió jüant. 2025-re ezek a számok 400 milliárdra, illetve 5 billióra nőhetnek.
A kormány finanszírozni fogja a szuperszámítógépek építését, a nagy teljesítményű félvezetős csipek gyártását, a szoftverek fejlesztését és a terület legkiválóbb szakértőinek bérét – ezt Wan Gang, Kína tudományos és technológiai ügyekért felelős minisztere jelentette be tavaly márciusban. És nem az ablakon szórják ki a pénzt; számításaik szerint
az AI-hez köthető fejlesztések 14 százalékkal lendíthetik föl a kínai GDP-t,
mivel ezekkel javítható a munkaerő hatékonysága és a fogyasztás felpezsdítése. A 120 ezer főt foglalkoztató JD.com, Kína egyik legnagyobb e-kereskedelmi cége például a logisztikai és raktározási feladatok hatékonyságát javítja mesterséges intelligenciával. Az Alibaba a tavalyi Singles Day – a nyugati Black Fridayt is elhomályosító vásárlási szezon – napján csetrobotokat használt, amik ügyfélszolgálatosként válaszoltak a vásárlók felmerülő kérdéseire.
Más kérdés, hogy a Párt valószínűleg az állampolgárok megfigyelésére is használná a mesterséges intelligenciát; a cenzorok és titkosszolgák néha elszundítanak, de egy AI sohasem. Egy big datával és mesterséges intelligenciákkal dolgozó fejlesztőnek komoly szakmai lehetőséget jelent, hogy kap egy kísérleti labort, ahol 750 millió internetező adataival dolgozhat – ilyen lehetőséget a nyugati demokráciák nem kínálnak. (Legfeljebb a titkosszolgálatok és a hírszerzés.)
Egyenjogúsági mozgalmak ide, törvény előtti egyenlőség oda, az a helyzet, hogy az Egyesült Államokban még mindig akkor vannak a legjobb esélyeink, ha amerikai állampolgárságunk van, és fehér, angolszász protestánsnak (WASP) születtünk. Mindenki másnak meg kell küzdenie a láthatatlan akadályokkal: a nőknek az üveg-, a kínaiaknak a bambuszplafonnal. Mindkettő ugyanazt jelenti: hogy rövid idő alatt elérik a szakmájukban a maximumot, ahonnan a származásuk vagy a nemük miatt nem juthatnak tovább.
A bambuszplafon statisztikailag is kimutatható jelenség. A legnagyobb amerikai tech cégeknél a szakmai pozíciók 30 százalékát ázsiaiak töltik be, de jóval kevesebben lesznek igazgatók vagy csúcsmenedzserek. Az Apple-nél hasonló pozícióban dolgozók aránya kevesebb mint 10 százalék; a Facebooknál 15 százalék; a Google-nél alig 20 százalék. De Kínában tárt karokkal várják őket: a nyugati vállalati kultúra ismerete, a nívós intézményekben szerzett szaktudás és a vezető tech cégeknél szerzett tapasztalat kiváló ajánlólevelek. Ugyanakkor Donald Trump bevándorlás-ellenes politikája és gazdasági protekcionizmusa amúgy se csinálnak sok kedvet a maradáshoz.
Kínában is van protekcionizmus – de az a kínaiaknak kedvez.
Ugyan miért ne gondolnák úgy, hogy ha már lejt a pálya, inkább lejtsen nekik? Visszamehetnek a hazájukba, versenyképes fizetést és valóban izgalmas munkákat kaphatnak. Van, aki ezért még azt a kockázatot is vállalja, hogy tíz évvel korábban hal meg a kínai szmog miatt.
A munkaerő-vándorlás iránya mindig megmutatta, hogy melyik társadalmi berendezkedés a legélhetőbb. Francis Fukuyama is ebből vezette le, hogy a liberális demokráciák kínálják a legjobb életkörülményeket, elvégre oda igyekeznek a legtöbben az autoriter, elnyomó rendszerekből. De mi lesz, ha megfordul a brain drain iránya, és Kína elszívja a legértékesebb elméket nyugatról?
Kérdés, hogy eljutunk-e valaha odáig. A liberális demokráciák a társadalmi berendezkedés, a szabad élet és vállalkozás lehetősége miatt vonzó célpontok. Kínába viszont nem is mennek tömegesen. Inkább magasan képzett munkaerőt, a startup-kultúrát az anyatejjel magukba szívó szakembereket keresnek, jellemzően kulcspozíciókba; de minden sikeres átigazolás hírértékű.
Ma még a Szilícium-völgy diktálja a tempót. De ha szeretnék, hogy ez így is maradjon, jól tennék, ha megpróbálnának vonzóbb életpályamodellt kínálni a tehetséges ázsiai munkaerőnek.