Néhány hónaptól eltekintve pontosan tíz éve jelent meg a Don′t Nod fejlesztésében a Life Is Strange című epizodikus kalandjáték, amely szinte azonnal klasszikussá emelkedett a játékosok szemében. A Square Enix kiadó a Deck Nine csapatával kiegészülve már az elmúlt években is piacra dobott újabb és újabb részeket, de a rajongóknak így is közel egy évtizedet kellett várniuk, hogy újra elmerülhessenek Max Caulfield kalandjaiba. Talán ami a legfontosabb, a Life is Strange: Double Exposure-nek sikerült felérnie a magas elvárásokhoz, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy ne lennének meg a maga bosszantó hibái.

Ahogy arra emlékezhetünk, az első rész végén Max drámai események sorozatán kénytelen végigküzdenie magát, hogy aztán fontos döntést hozzon Arcadia Bay sorsáról. Mint kiderült, bármit is választottunk, főszereplőnk ettől függetlenül maga mögött hagyja a kisvárost, megfogadva, hogy soha többet nem használja idő-visszatekerős erejét. Többéves útkeresése alatt végül a Vemontban lévő Caledon Universityben talál második otthonra, ahová már elismert fotóművészként érkezik. Max új barátokra tesz szert, akik előtt teljesen ismeretlen a múltja, az ő szemükben egy igazi kalandvágyó fiatal, aki az álmait követve nagy utat tett meg, mire sikeres lett.

A tanításnak és művészetnek élő hősünk gondtalan életét azonban ismét egy váratlan esemény forgatja fel, amikor kiderül, hogy legjobb barátját, Safit megölték. Maxre a veszteség súlya teljesen rátelepszik, a fájdalmas emlékek pedig újra a felszínre szöknek, velük pedig egy új képességre is szert tesz. Képes lesz párhuzamos idősíkok között ugrálni, így azt fokozatosan kitapasztalva rögtön nyomozásba is kezd, hogy megpróbálja leleplezni a gyilkost.

Párhuzamos világok és a pillangóhatás nyomában

Érdemes talán azzal kezdeni, ami a Double Exposure kapcsán a legszembetűnőbb lesz: elképesztően gyönyörű. Messze a széria történetének legszebb darabját kaptuk az Unreal 5-nek hála, és egy sztoriorientált játék esetében el sem hisszük, ez mennyit tud hozzáadni a teljes élményhez. A Max hangját kölcsönző Hannah Telle az „újonnan használt” motion capture-nek köszönhetően a legfinomabb arckifejezések, gesztusok és mozdulatsorok sokaságával tudta árnyalni a karakterét. Ez a szintű alaposság pedig a főszereplőknél egytől egyig visszaköszön, így gyakran egy apró pillantás vagy egy önkéntelen arcrándítás mindennél árulkodóbb lehet.

Mindez persze nem sokat érne, ha nem lennének remekül megírt karaktereink, de a stúdió szerencsére ezúttal sem spórolta meg az alapos írói munkát. Habár teljesen új szereplőket vonultat fel a folytatás, mégsem érezzük azt, hogy ne lenne saját történetük, jellembeli tulajdonságaik, vagy mélységük. Caledon tanárai és hallgatói szinte kivétel nélkül viszonyulnak valahogyan Maxhez, de ahogy már megszokhattuk, a döntéseinken is múlik, hogyan fognak vélekedni rólunk. Mind a belső monológok, mind a párbeszédek rendkívül természetesnek hatnak, és szerencsére nekünk is több lehetőségünk van a beszélgetések irányát terelgetni a mondandókkal. Alkalmunk lesz továbbá az online térben csevegni, a közösségi médiában fotókat megosztani, de ezek kreatívnak nem igazán mondhatók, leginkább csak megakasztják a történet folyását.

Bár első ránézésre úgy tűnhet, egy nagyszerű címet köszönhetünk a Deck Nine-nak, nagy sajnálatunkra ez nincs teljesen így. A történet helyszínéül szolgáló egyetemi kampusz csakúgy kiált azért, hogy egy teljesen bejárható játéktér legyen, ehelyett alig pár szegletét „fedezhetjük fel”, ami a korábbi részekhez képest nagy visszalépésnek érződik. Annak tudatában, hogy az ezt megelőző True Colors-ban mekkora szabadságot élvezhettünk Haven Springs kisvárosában, érthetetlen, hogy a készítők miért kötöttek ekkora kompromisszumot. Lehet, hogy egy remek történetvezetés sok mindent képes elvinni a hátán, de a technikai és játékmenetbeli hiányosságokat egész biztosan nem. Jóllehet az igazsághoz hozzátartozik, hogy mostanság a zsáner sem találja a helyét a világban, de a Double Exposure-ben látott megoldások sokszor már az első rész megjelenésekor is idejétmúltak lettek volna.

Mint említettük, új képességet is kapott Max, aki innentől kezdve át tud lépni párhuzamos idővonalakra, igaz, cserébe az idő-visszatekerésnek búcsút inthetünk. Vagyis egyik kézzel ad, a másikkal pedig elvesz az újabb Life Is Strange. De legyen... Önmagában még ez sem lenne akkora gond, hiszen többször is tapasztalhattuk már, hogy kevés alapanyagból is lehet jókat főzni. Csakhogy hősnőnk idősíkban ugrálós képessége olyan, mint egy vadnyugati kocsma lengőajtaja:

Magyarán a legtöbb esetben azt tapasztaljuk majd, hogy az egyik dimenzióban valamilyen akadályba ütközünk, aminek az lesz a megoldása, hogy szimplán átlibbenünk a másikba, és ott minden szükséges tárgyat vagy választ megkapunk. Félreértés ne essék, ezt persze igyekeznek minél változatosabb köntösben prezentálni a játékosoknak, de végső soron azért mégiscsak erről van szó. Mivel fix helyszíneken használhatjuk a portálokat, ezért amiatt legalább nem kell aggódnunk, hogy kitudódik a titkunk, cserébe oda a szabadságérzet. Jópofa viszont, hogy egy gombnyomással láthatjuk, mi történik éppen a másik idővonalon, ami helyenként segítségünkre is lesz.

Ennek a cselekedetnek következményei lesznek...

Az előbbi mondatot minden Life Is Strange-rajongó nagyon jól ismeri, hiszen az összes eddigi résznek ez a játékmenetbeli húzás adta a sava-borsát. Bárhogyan is döntöttünk, minden esetben komoly morális dilemmák elé állítottak minket a készítők, melyek a történések végkimenetele szempontjából gyakran kulcsfontosságúak voltak. Max Caulfield új története minden hiányossága ellenére is tisztesen helytáll, de nyíltan kimondható: legfőképp a befejezés miatt, a döntéseinknek ezúttal semmilyen következménye nem lesz igazán. Ez pedig azt jelenti, hogy a fejlesztők a mostani részhez érve egy az egyben feladták azt a fontos dolgot, ami eddig identitással ruházta fel a szériát. Amikor pedig arra keressük a választ, pontosan mit is kaptunk ezért cserébe, kényelmetlen érzés lesz úrrá rajtunk.

Ugyan nem túl biztató szavak ezek a sorozat rajongóinak, de annyit azért leszögeznénk, hogy az első felvonás óta várt Max visszatérése egy nagyon jó lépés volt a Deck Nine részéről. Az időközben felnőtt nővé érő karakter továbbra is rendkívül szerethető, kétségtelenül érdemes volt visszanyúlni a történetéhez. Chloe hiánya viszont sokaknál kiverte a biztosítékot, de mivel jó előre tudni lehetett, hogy az első epizód mindkét befejezését a kánon részének tekintik majd, ezért várható volt, hogy lesznek, akik nagyot csalódnak. Összességében viszont a közel 10-12 órás kalandot abszolút megéri végigjátszani, de érdemes lehet várni a vétellel a karácsonyi időszakig, amikor egy leárazás keretében beszerezhető.

7/10

A Life is Strange: Double Exposure 2024. október 29-én jelent meg PC-n, Xbox Series X/S-en és PlayStation 5-ön, de rövidesen a nintendo switches verzió is elérhető lesz. Mi számítógépen teszteltük.

(Borítókép: PlayStation)