Az emberek úgy működnek, hogy megosztják egymással az információkat, a pontos időt, a vicceket. Ugyanez megy az interneten is, csak ott nem szükséges embernek lenni arccal és névvel. Az interneten cserélt információ pedig leginkább egy terjedő, hemzsegő valami, ami a mém. Pepe, a béka is ilyen: átrajzolják, pólóra teszik, falra fújják.

Azt súgta a mém

Azért nehéz megmondani, hogy mit érdemes tudni Pepéről, a békáról, mert Arthur Jones dokumentumfilmje olyan kerekké formálta a sztorit, ami meggörbíti a történetet azokban is, akik ismerni vélték. Világossá válik belőle, hogy egy évtizedet meghatározó, 160 millió különböző változatban létező mémet nem lehet igazán ismerni, dokufilmet készíteni róla pedig kiváltképp nehéz.

Pepe eredetileg egy Boys’ Club névű képregény négy szereplője közül az egyik, egy Matt Furie nevű rajzoló műve, aki 2005-ben közölte alkotásait a MySpace nevű, mára lemorzsolódott közösségi oldalon. A történet innen indul, és több mint egy évtizeden át nyúlik. Családi házuk alagsorának paradicsomába migrált amerikai süldők tenyésztgetik a békát, és pukkasztják vele a balosokat (és egy ponton túl mindenkit), akik a világon minden és mindenki felé együttérzéssel vannak, kivéve a már említett alagsori szemétdombon hempergő rokont, míg végül Pepét gyűlöletszimbólumként törzskönyvezik a horogkereszt és a prímszámok között. Azzal sem tépjük le a kocsiról a szpojlert, hogy Pepe a folyamat során Donald Trump elnökválasztási kampányában is szerepet kap – lényegében a totális mémháború célpontja, Hillary Clinton az, aki elirányítja a figurát a gyűlöletjelképek adatbázisába.

Megszólal Matt Braynard, a Trump-kampány egykori digitális stratégája, és elmeséli, mennyire hatékony volt egy mém segítségével bevonni a politikába egy teljesen közömbös csoportot. Körülbelül azt mondja, hogy a politikában a szimbólum a kulcs a tömegek lelkéhez, egy mém pedig nem akármilyen szimbólum, hanem olyan, amit bárki a saját képére formálhat. Braynard igazi cinikus mémvezér: az alkotásáért küzdő Furie szerinte pont olyan keveset ért az internet működéséhez, mint Hillary Clinton. A Pepe-történet minden irányban szétfolyik, de a cselekmény Trump felé eső része nem is folytatódik, hanem beleolvad az alt-right főbohóc Alex Jonesszal kialakult perbe. Ez dramaturgiailag jól sikerült dolog, mert a film emiatt és ezen a ponton haladja meg a politikai dokumentumfilm mivoltát.

Sajnálom, művészkém

Furie művész, aki mesekönyveket rajzol. Pepe is művészeti alkotás. Egy olyan béka, aki pisiléskor a bokájáig lehúzza a gatyáját, mint az ovisok. Pepe ugyanis nem akar felnőni. A mémet pattogtató 4chanesek sem akarnak felnőni, ezért akár ölni is képesek. Az emberek is nyilván oda szavaznak, ahol azt jelzik, hogy megóvják őket az élet szemétségével való szembenézéstől.

A végeredmény egy groteszk, amiben a művész fut a műve után, de már túl későn. Ó, te rajzoltad Pepét, mondják az emberek, és látszik, hogy sajnálják Furie-t. 

Maga a művész is kicsit lassan, kicsit későn kelt fel, és találkozott azzal a realitással, hogy a művészet biznisz és jog. Ezért lett a mémek Hitlerének apukája, és gyakorlatilag így válik modern tragédiává Furie és Pepe kettőse.